Kétségkívül erős marketingkampánnyal sikerült megtámogatni Lars von Trier legújabb filmjét, igaz ebben azért a nem hétköznapi téma is nagy segítségére volt a producereknek. Ami viszont kevésbé, az a rendező művész úr sajátos stílusa: az eredetileg a nyersanyagból öt és fél órásra vágott mű nem mindennapi hossza nem nevezhető éppenséggel nézőbarátnak, így Trier engedélyével, de rosszallásával meg- illetve kettévágták a végső verziót, így biztosítva azt, hogy minél nagyobb tömeg beüljön rá a moziba.

Hozzánk is két részletben érkezik, három hét különbséggel és bármennyire is ragaszkodna Trier ahhoz, hogy A nimfomániást egy egészként értékeljük, be kell látni, hogy ez a kettévágás nélkülözhetetlen volt. Egyrészt egy kis plusz marketinget biztosít (hiszen minden valamire való filmes hírekkel foglalkozó médium megírta), másrészt pedig az emberek többsége nem mazochista - egy moziban öt és fél órán keresztül ülni ugyanazon a filmen bizonyosan kínszenvedés lenne.

De ez a mindössze pár perccel több, mint kétszer két óra tökéletes. Tökéletes, mert van idő megemészteni az első részt, a vágyunk is felfokozódhat (na nem úúúgy) a következő etapra és nem nézünk rá kétszáznegyvenháromszor a telefonunkra, hogy hol tartunk épp a játékidőben. Persze a nézőbaráttá pofozott művészfilm gondolata első körben a művészet mai értelmezésében kicsit hülyén hangzik, pedig szerintem pont az lenne a lényeg, hogy egy adott alkotás minél több emberhez eljusson. És most nem szeretnék belemenni a valagvilág-társadalom igényeinek boncolgatásába, de szerintem legbelül mindenkiben megvan a vágy egy kis kultúrára.

Az szintén más kérdés, hogy egy nimfomániás nő fiktív életrajzának alapos, részletgazdag bemutatása naturalista képekkel ábrázolva jelenti-e a filmművészet csúcsát, vagy csupán annyiban különbözik a pornótól, hogy a rendezői székben nem Kovi ült? Egyébként megnyugtatok mindenkit, A nimfomániás első része a vad kampány és a sok susmus ellenére koránt sem olyan durva, mint azt elsőre képzelnénk. Bár lehet, hogy ehhez megint annak a fránya vágóollónak van köze...

Egy Seligman nevű férfi egy elhagyatott sikátorban télidőben egy összevert nőt talál a földön heverve. Hazaviszi, süteménnyel és teával kínálja, kimossa a ruháit és ágyba dugja (megint ki kell hangsúlyoznom: nem úúúgy). A nőt Joenak hívják és meglepő őszinteséggel kezd el beszélni a férfinak nimfomániájáról, egészen 2 éves korától kezdődően. Ahogy halad előre a sztori, megismerkedünk Joe életének különböző szakaszaival és megtudjuk, hogy hogyan lett belőle egy érzéketlen... izé... dugógép...

A mű nyolc fejezetből áll, aminek a keretét a fentebb taglalt sztori adja. Az első 5 fejezet került bele az első részbe, szóval a matematikában járatosak kitalálhatták már, hogy a másodikra három maradt. A minisztorik minősége egy kicsit ugyan ingadozik (a második és a negyedik nem valami nagy kunszt), de a sok érdekes rendezői megoldásnak hála egyik fejezeten sem unjuk halálra magunkat, mindegyikben találni bőven kapaszkodót és érdekességet.

A harmadik fejezet a legjobb szerintem. A sztori közepébe berakott kirívóan humoros szegmens talán a legrövidebb az összes közül, amiért nagy kár. Uma Thurman játssza a megcsalt nőt, aki az őt Joeért frissen elhagyó férjét követte főhősnőnk lakására három gyermekével. A szituáció abszurditása és a nő kitárulkozó önsajnálata (majd Joe soron következő dugipajtijának betoppanása) annyi humort biztosít, hogy bármelyik vígjáték megirigyelné tőle. Eltérő zsánere ellenére mégis szerves részét képezi a történetnek, egy pillanatra sem tűnik úgy, hogy kilógna a sorból.

Férfi és női genitáliákat is láthatunk (bár az ilyen vágyak kiélésére továbbra is a pornót, vagy a hálószobát javaslom), na meg akad bőven szexjelenet is, bár kevés köztük az explicit, ami miatt lehet, hogy páran csalódottak lesznek. A kerettörténetbe bedobott érdekes felvetések és hasonlatok (pl.: a folyami horgászat és a szexre éhes tinilányok "horgászása" a férfiaktól hemzsegő vonaton) eredetiek, a néha dokumentumfilmeknek, vagy tesztfelvételeknek tűnő bevágások szintén ötletesek, még ha néha-néha túl is használják őket. És kifejezetten erős a zenei aláfestés is.

Én lepődtem meg a legjobban, de szerintem kifejezetten nézőbarát lett A nimfomániás első része, pedig a nyitójelenet (kb. 1 percig csak a havas eső csepegését halljuk és semmit sem látni) nem adott túl sok bizakodásra okot. A stáblistára is érdemes bennmaradni, de ne a Marvelnél megszokott módira számítsatok, pusztán egy, a komplett első résznél durvább válogatásra a második etap jeleneteiből. Ahogy hallani, az sokkal betegebb, mint amilyen ez volt...