Tizensok évvel ezelőtt a tv2 esti műsorsávjában láttam ezt a klasszikussá nemesedett neonoirt, és rögtön a rajongója lettem. A karakterek kidolgozottsága, a történet rabul ejtő komplexitása szenvedélyesen magával ragadott, mellesleg egyértelművé tette számomra, hogy könyvadaptációról van szó. Persze az csak most, a regény elolvasása után derült ki, hogy a film olyan szinten leegyszerűsítette a cselekményt, hogy emiatt szinte teljesen külön lehet kezelni a két műalkotást. ÁTKOZOTTUL SPOILERES.

Amióta először láttam a filmet, azóta motoszkált az agyamban, hogy Ellroy regényeit el kellene olvasnom, de valahogy-valamiért sose kezdtem bele. És milyen jól tettem, Magyarországon ugyanis csak mostanra jelent meg teljes egészében az L.A. kvartett, a Los Angeles-i rendőrség több évtizeden át tartó fiktív történetét bemutató négyrészes regénysorozat. Sokáig csak a Szigorúan bizalmas (a film után persze kijött), és az első rész, a Fekete Dália volt elérhető, aztán pár éve kiadták a kőkemény A nagy seholt, illetve tavaly jelent meg a negyedik darab, a Fehér Jazz. Nemcsak azért volt jó, hogy ennyit vártam, mert így sorrendben olvashattam el mind a négy regényt, felfedezve az apróbb összefüggéseket, hanem mert egy annyira húsbavágóan durva, perverz módon brutális, sötét, lehangoló világba kalauzol el minket Ellroy, ami 7-8 évvel ezelőtt még egyszerűen túl sok lett volna nekem. Most is előfordult olyan, hogy letettem a könyvet, és belegondoltam, hogy tényleg ilyen mocskos minden a valóságban? Végigrágtam magam azokon az embereken, akiket mélyebben ismerek, és ha nem is követtek el olyan súlyos bűnöket, mint Ellroy hősei, mégis mindnyájuknak megvolt a maga sötét, rejtett, perverz oldala, amit nem szívesen mutat be másnak. És valószínűleg ebben rejlik Ellroy titka, hogy kíméletlenül szembesít önmagunkkal és környezetünkkel.

A forgatókönyv a regényadaptálás legmagasabb szintjét képviseli. Tonnák maradtak ki a regényhez képest, sőt az utolsó harmad szinte teljesen máshogy zajlik. A filmkészítők meg se próbálták visszaadni azt, ami filmen nem működne, viszont baromi jó jeleneteket építettek fel olyan momentumokra, amelyek a regényben fél oldalnyi helyet se foglalnak, a jelentőségük mégis nagy, és a vásznon is jól mutatnak. Erre talán a legjobb példa, amikor Exley kinyírja a megszökött feketéket, az utolsóval pedig a liftben végez. Izgalmas, lendületes, emlékezetes képek. A regényben alig pár sor, Exley bemegy, és lemészárolja a fegyverteleneket. Ellroyra nagyon jellemző a tárgyilagosság, aminek egyébként hálát adhatunk, mert ennyi mocskot nehéz lenne bárhogy máshogy elviselni.

Mindenesetre a filmverzió legnagyobb vesztese még így is az egyik legjobb karakter, a Kevin Spacey által játszott Jack Vincennes. A magánéleti szálát, a zavaros múltját, a kábítószer- és alkoholfüggőségét, a kerületi ügyészhez fűződő viszonyát teljesen kivették a filmből, maradt a felszínes, sármos kirakatzsaru, akit sokkal egyszerűbb indokok vezetnek a jó útra, mint a regényben, ahol egy összetett motivációs hálót építettek fel mögé. A filmben erre nincs idő, a homokos mentalista halálával vágták át a film készítői a gordiuszi csomót. Viszont a sorsa ettől még ugyanaz. Jack Vincennes meghal. A regényben csak a végjátékban, csak úgy mellékesen, a filmben viszont jóval hamarabb. Ez a jelenet egyébként lélegzetelállító, hatalmas csavar a film kétharmadánál, és még sokadjára is üt. Nem utolsósorban Kevin Spacey fantasztikus alakításának köszönhetően; a sokk, a fájdalom, a döbbenet átfordul egy utolsó laza mosolyba. Csak két szót mond, egyetlen nevet, de ezzel még sikerül kibasznia a gyilkosával. A párjelenetben Guy Pearce legalább ennyire jó, de mégis teljesen máshogy, rezzenéstelen arccal kell hazudnia, miközben egy pillanat alatt jön rá mindenre.

A színészek egyébként egytől-egyig fantasztikusak ebben a filmben, senkiben sem tudnék kivetnivalót találni. Ahogy egyébként magában a filmben sem, mert nemcsak adaptációként működik elsőrangúan, de önmagában is tökéletesen megállja a helyét. Senki sem fogja neked azt mondani, hogy „persze, azért nem értetted, mert nem olvastad a könyvet”, ami egyébként úgy baromság, ahogy van. Pedig akkor ezek a színészek még korántsem számítottak akkora neveknek, mint manapság, de a rendező éppen ezért választotta őket a feladatra. Ne ismerje őket a közönség, és folyamatosan, lassan kedvelje meg őket, ne a korábbi szerepeik alapján. Russel Crowe esetében ez ma már persze nem működik, mégis különösen jó őt látni kőagyú, brutális, megszállott zsaruként. Szemétség ennyi színész közül pont őt kiemelnem, de valamiért mindig ő volt a kedvencem. Figyelemre méltó, amilyen változásokon keresztülmegy a karaktere, bár ez igaz mind a három főhős zsarura. Bud White anyja halála után arra tette fel az életét, hogy agyonverje azokat, akik nőket bántalmaznak. De amikor luxusprostituált barátnője lefekszik az ellenséggel, nem bír az indulataival. Ed Exley a pedáns, a nagykönyv alapján élő mintazsaru a film végén hátbalövi fegyvertelen ellenségét. A poén az, hogy a nézők ezt akarják, és ettől talán fel sem tűnik, hogy Exley hova sodródott. A regényben ez a jelenet nem történik meg, de Exley ott sem riad vissza attól, hogy áthágjon egy rakás szabályt, vagy leverjen néhány vesét, ha a helyzet úgy hozza. Összetettebb, és más történik ugyan, de a lényegen nem változtat. Így kell adaptálni.

Természetesen Vincennes esete különbözik most is a leginkább, ennek oka egyébként abban keresendő, hogy az ő története kapcsolódik legkevésbé a főszálban történő eseményekhez. Vincennest hajtják a saját belső démonai, a múltja, amivel nem tud leszámolni. Az államügyész haverral és a fiatal, gyönyörű, gazdag, és szerető feleségével a háta mögött meglenne az esélye egy boldog életre, ha nem szedné szét belülről a megszállottság, a lelkiismeret és a megalkuvás ténye. A regényben eljön számára a katarzis, megkapja a feloldozást, aztán Ellroy egy fél mondattal leírja, hogy „Vincennest pofán lőtték”. És ennyi. A regény harmada róla szól, és akkor ennyi. Ellroy kibaszott kegyetlen író, az az igazság. Pedig a regényben számomra Vincennes volt a legérdekesebb karakter, mert Exley megfelelni vágyását, vagy White brutalitását nem éreztem annyira magaménak, mint az ő hajthatatlanságát.

A „főgonosz” – már ha lehet egyáltalán ilyesmiről beszélni Ellroy regényei kapcsán – is teljesen más hangsúlyt kap. A filmben a korábban mindig szimpatikus karaktereket alakító James Cromwell játssza Dudley Smitht, aki egy keménykezű, de jó szándékú rendőrfőnöknek tűnik. Aztán jön a nagy csavar, és kiderül, mekkora egy rohadékról van szó. A regényben nem árulnak zsákbamacskát, már az előző könyvből, A nagy seholból kiderül, hogy Dudley milyen ember. A Szigorúan bizalmas regényverziója ráadásul úgy kezdődik, hogy A nagy sehol egyetlen életben maradt főszereplőjét Smith kegyetlenül kivégzi. Szóval itt végig tudjuk, hogy egy aljas manipulátorral állunk szemben, mégis meglepetést okoz, amikor kiderül, hogy mennyire ő áll az események mögött.

Az adaptálás az Ellroy-rajongó rendezőnek, Curtis Hansonnak, és a szintén Ellroy-fan Brian Helgelandnak 2 évébe telt, és összesen hét forgatókönyv-tervezetet dolgoztak ki. Közben Hansonnak le kellett mondania más melókról, Helgeland pedig akkor még ingyen dolgozott, de végül megérte. Azt a kényes egyensúlyt próbálták elérni, hogy a nézők sose tudják előre, mi történik, de mégse vesszenek el a bonyolult cselekményben. A regényben van vagy 8 cselekményszál, amiből a filmben maximum hármat tudtak prezentálni, és még így is 140 perces a mozi. Azért utólag belegondolva poén, hogy azért nem akarta a Warner Bros stúdió Helgeland kezébe adni az adaptálást, mert nem tartották elég nagy névnek. Inkább egy biztos bérmunka, mint valaki, aki tehetséges, és lelkes. Mondjuk az is igaz, hogy Helgeland előtte csak a Rémálom az Elm utcában 4-et írta teljes egészében, szóval valahol érthető volt a szkepticizmus.

Felmerült a Fekete Dália-cikkem kapcsán a kommentek között, hogy ezen a filmen túlságosan érződik, hogy a ’90-es évek terméke. Most újranézve, direkt figyeltem erre az aspektusra (mindent az olvasókért), és rájöttem, miért lehet ez az érzés. Egyrészt a fényképezés miatt: a rendező azt mondta Dante Spinotti operatőrnek, hogy nem nosztalgikus képeket akar látni, hanem minél közelebb akarja hozni a valósághoz a látottakat. Jerry Goldsmith zenéje a baljós, jazzes főtémát leszámítva szintén nagyon durván ’90-es évekbeli benyomást kelt. És kb. ennyi, én ezt nem tudom hibaként felróni, és továbbra is úgy gondolom, hogy nincs olyan film, amely ne viselné magán évtizedének nyomát. És ha már szóba került Jerry Goldsmith, aki a Kínai negyed zenéjét is szerezte, akkor erről is kell néhány szót ejtenünk, ugyanis sokan összevetették a két filmet, ami érthető, mivel a neo noir két legnagyobb klasszikusáról van szó. Én a Szigorúan bizalmast jobban szeretem a két film közül. Nehéz két ilyen remekmű közül dönteni, ésszerű érveket talán nem is tudnék felhozni, mert a Szigorúan bizalmas sem inkább drámai vagy erősebb, de talán komplexebb hatást kelt.

És most, hogy összehánytam ezt a pár méltatlan oldalt erről a remekbe szabott regényről és az egyik kedvenc filmemről, némi hiányérzetem támadt, talán még a felszínt sem sikerült megkarcolnom. A Szigorúan bizalmas filmváltozata nem csak több, mint kiváló, ahogy a Fekete Dália-cikkben írtam, hanem egyenesen egy remekmű, amelyben a sokadik újranézést követően is minden tökéletesen működik. A színészi alakítások kimagaslóak, a forgatókönyv a legjobb adaptációk iskolapéldája, nem mellesleg pedig fantasztikusan erős, emlékezetes jelenetek sorozata az egész film. Helyenként kifejezetten nyomasztó és brutális, mégis tele van jó poénokkal, szellemes párbeszédekkel, az első perctől az utolsóig szórakoztató. Nem tudom, hányszor láttam már, de még most is ugyanúgy tudok lelkesedni iránta rengeteg filmélmény és az eredeti könyv ismerete után is, mint mikor legelőször láttam kiskamaszként. Szerencsére nagy siker volt ez a film, és a kritikusoktól is megkapta a kellő elismerést. Csak Oscar bácsi nem gyütt, de nem is baj, ez az a mozi, ami túl jó az Oscarhoz, azt kapja csak nyugodtan a Titanic.

Három évvel a film bemutatója után egy tévésorozatot akartak készíteni az eredeti regényből, de már a pilotnál elhasaltak, állítólag nem sikerült túl jól. Viszont az L. A.-kvartettből igazán jó kis sorozatot lehetne csinálni. A Trónok harcával bebizonyosodott, hogy mennyire jövedelmező lehet egy regénysorozatot az eredetihez hűen, tévésorozatként feldolgozni. A True Detective-ből pedig az derült ki, hogy van igény a kerek, lezárt sorozatokra is, nem csak a végtelenségig nyújtott, blöfföket halmozó korábbi formátumokra. Ellroy négy regénye bőven alkalmas lenne egy ilyen feldolgozásra.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!