Mai szemmel nézve már nem teljesen egyértelmű, hogy ’89-ben A kis hableány miért lett olyan hatalmas siker, és hogy indíthatta el ez a film a Disney stúdió animációs részlegének legsikeresebb évtizedét. Hiszen első ránézésre nem több egy hagyományosan rajzolt, klasszikus stílusban elmesélt animációs filmnél. Hogy igazán átérezzük, mitől volt olyan nagy szám ez a rajzfilm akkoriban, nem árt megnézni az ezt megelőző alkotásokat.

A ’80-as években indult meg az egeres cégnél egy generációváltás, amikor a még személyesen Disney-vel dolgozó nagy öregek nyugdíjba vonultak, és átadták a stafétabotot az új generációnak. Itt dolgozott Glen Keane, John Musker, Ron Clements, Andreas Deja, Brad Bird, Henry Selick, Don Bluth, John Lasseter és Tim Burton is. Utóbbi kettőt egyszerűen kirúgták a cégtől, Burton erre átnyergelt az élő szereplős filmekre, Lasseter pedig a Pixarhoz igazolt. Utólag belegondolva enyhén ironikus, hogy Lasseter azóta fejes lett a Disney-nél, Burton meg leszállított nekik egy egymilliárdos sikerfilmet. Mindenesetre ebből is kitűnik, hogy nem ment simán ez a generációváltás, és több „tanulófilmen” keresztül kellett végigbukdácsolniuk, mire a Disney-rajzfilmek ismét megtalálták a saját hangjukat.

A mentőcsapat (1977)

Ez volt az első film, ahol együtt dolgoztak a nagy öregek az akkor még kezdő, de tehetséges újoncokkal. Igyekeztek a korábbi filmekre jellemző és akkoriban már nem divatos drámai hangvételt belecsempészni a történetbe. A film mind anyagilag, mind kritikailag sikeresnek bizonyult akkoriban, de finoman szólva sem állta ki az idő próbáját. A két főhős más Disney-filmben még mellékkarakternek is halovány lenne, és ezen még az sem segít, hogy Miss Bianca magyar származású (bár akkor miért c-vel írja a nevét?). A drámai szálnak semmi súlya, a főgonosz egy gyenge Szörnyella DeFrász-utánzat. Eredetileg egyébként őt is akarták iderajzolni. A film humora nagyon gyerekes, a betétdalok édeskések és feledhetőek, a karakterek sem szerethetőek, így pedig a sztori sem lehet izgalmas. A rajzok stílusa nagyon a ’80-as évekre hajaz, emiatt inkább keltenek ódivatú hatást, mint a Disney sokkal korábbi rajzfilmjei. A filmmel kapcsolatban érdekesebb egy botrány, mint maga a film: 1999-ben a VHS-megjelenéskor a Disney 3,4 millió kazettát volt kénytelen visszahívatni, mert rejtélyes módon a kópia egyik kockáján a háttérben egy félmeztelen nő volt látható. 

A róka és a kutya (1981)

Ez a mozi szintén egy botrányról nevezetes, a film premierjének időpontját ugyanis el kellett tolni egy évvel, mert Don Bluth 11 másik animátorral karöltve a film készítésének kellős közepén otthagyta a Disney-t, és közösen megalapították a konkurenciát, a Don Bluth Prouctionst. Ez pedig nemcsak azért volt ciki, mert késtek a film elkészítésével, hanem mert a konkurencia filmjei jó ideig sikeresebbnek bizonyultak a Disney filmjeinél. A vita egyébként azért robbant ki, mert Bluth kicsit frissíteni akart a bevett paneleken, de a vezetőség és a régi animátorok inkább maradtak a kaptafánál.

Végeredményben ez az alkotás is sikeres lett, bár nem annyira, mint A mentőcsapat, és a bevételek tekintetében még világok választották el a 10-15 évvel későbbi reneszánsz filmjeitől. A kritikusok visszafogottan ugyan, de dicsérték a filmet. Valójában A róka és a kutya a legjobb Disney-rajzfilm a ’80-as évekből. A rajzok egyenesen gyönyörűek, olyan érzésem volt, miközben néztem a filmet, mintha egy régimódi mesekönyv kelt volna életre. A háttereket, a fákat, az erdőt, a természetet nagyon részletesen kidolgozták, és az eredmény magáért beszél. A történet maga érdekes, a cselekmény tempója gyors és fordulatos, sőt helyenként sokkolóan fordulatos. Nem mellesleg helyén van A róka és a kutya humora, megvan benne a kellő dráma, ennek köszönhetően pedig jóval komplexebb tanulságokkal szolgál, mint egy átlagos Disney-rajzfilm. A végső küzdelem pedig gyerekeknek készült animációs filmektől ritka módon lehengerlően izgalmas. És akkor most rátérnék A róka és a kutya negatívumaira is. Ezt az utolsó, mindent megoldó fordulatot magamban csak deus ex medvének neveztem, annyira légből kapott, és minden alapot nélkülöző lezárásról beszélhetünk. És a forgatókönyvnek nem ez az egyetlen hibája, két főhősünk például kemény fél perc és egy borzalmasan pocsék dalbetét kíséretében válnak a legjobb barátokká. Ezt a kapcsolatot ráadásul olyan rosszul ábrázolták, hogy felnőtt fejjel már nem nehéz némi homoszexuális mellékízt belelátni a róka és a kutya viszonyába. A harmadik gyengén sikerült pont Vezér életben hagyása. Ő az eredeti regényben meghalt, ami megalapozta az egész végkifejletet, illetve megfelelő motivációt adott a végső összecsapásra. Disney-éknél akkoriban azonban nem mertek kinyírni a vásznon egy karaktert, és még az sem érdekelte őket, hogy ezzel alapjaiban gyengítik le az egész filmet. A fenti hibák szerencsére a játékidőnek csak egy csekély részét teszik ki, de sajnos pont a sztori legfontosabb pontjait rontották el a készítők.

A fekete üst (1985)

A Disney fantasyt akart csinálni. Kiléptek a G rated kategóriából, és elkészítették addig egyedülálló módon a PG korhatár besorolású rajzfilmjüket. Amúgy ha véletlen lemaradsz a Disney-lógóról a film elején, meg nem mondod, hogy egy Disney-rajzfilmet látsz, olyan szinten nincsen semmi köze a stúdió egyetlen korábbi vagy későbbi munkájához. Nem mellesleg ez volt az első egész estés animációs film, amelyben CGI-t használtak. A buborékokat, a csónakot és a címszereplő üstöt jelenítették meg a komputer segítségével. És ha ilyen különleges a film, akkor már vajon jó is? Hát sajnos egyáltalán nem. Ez a két szék között a padlóra esés tipikus esete. A gyerekeknek túl sötét, túl erőszakos volt, a fantasyrajongóknak pedig túlságosan émelyítő, gyerekes és buta az eredeti regényhez képest. Jeffrey Katzenberg ekkoriban került az animációs részleg élére, és gyorsan ki is vágatott 12 percet a kész filmből, mert azok még durvábbak voltak, mint amik végül bekerültek a moziváltozatba. Gyakorlatilag olyan A fekete üst, mint egy tucatfantasy, ami egyedül azért érdekes, mert a Disney készítette. Egy olyan Gyűrűk urát képzeljetek el, ahol gyűrű helyett egy kismalac a MacGuffin. Méretes bukást is könyvelhettek el maguknak, a 44 milliót kóstáló film csak 21 misit hozott a konyhára, úgyhogy soha többet nem követték ezt az irányvonalat. De legalább nem voltak dalbetétek

 Basil, a híres egérdetektív (1986)

A méretes bukta után vissza is fogták magukat minden téren, a Great Mouse Detective már csak 14 millióba került, és minden téren elmondható, hogy egy igazi biztonsági játékról van szó. Ezt a mozit már teljesen az Eisner és Katzenberg-féle új vezetés menedzselte, akik nem akartak még egy kudarcot az animációs részlegnél, ezért amint megérkeztek, felére csökkentették a filmre szánt költségeket. Sok mindent egyébként nem lehet elmondani erről az alkotásról, egy Sherlock Holmesra hajazó egér harcol egy hiú, Vincent Price hangú főgonosz patkány ellen. A költségekhez képest sikeresnek mondható a film, illetve a kritikusoknak sem akadtak vele különösebb gondjaik. Szerintem egyszer meg lehet nézni a Great Mouse Detective-t, de semmilyen nyomot nem hagyott bennem, sőt baromira gyerekesnek találtam, ami hülyén hangzik, ha egy Disney-filmről van szó, de éppen ez volt a Disney-reneszánsz sikerének lényege, hogy már nem csak a gyerekeket akarták szórakoztatni a filmjeikkel.

Olivér és társai (1988)

És a kor rengeteg egeres rajfilmje után (A mentőcsapat, Egérmese, A NIMH titka, Macskafogó, Basil, a híres egérdetektív) végre kijött egy cicás film is a nagy áttörés előtt. A két fejes, Michael Eisner és Jeffrey Katzenberg ötletbörzét tartottak, ahol A kis hableány mellett felmerült a Twist Olivér kutyákkal ötlete is. (Meg a Kincses bolygó, amelyre Katzenberg nemet mondott, és nem utoljára). Ebben a filmben már a korábbiaknál jóval több CGI-t alkalmaztak, ami leginkább felhőkarcolók, autók, vonatok ábrázolásában volt a segítségükre. Az Olivér és társait egy napon mutatták be Don Bluth filmjével, az Őslények országával, ami kritikailag és anyagilag is sokkal sikeresebb volt a cicusoknál, egyes kritikusok még meg is jegyezték, hogy sokkal disney-sebb az Őslények országa. És hát, mi tagadás, tényleg minden tekintetben egy sokkal jobb filmről beszélhetünk az Őslények országa esetében. Az Olivér és társai sem különösebben rossz, a Great Mouse Detective-nél, A fekete üstnél vagy A mentőcsapatnál egyértelműen jobb és bájosabb, de a Disney-nek valahogy nem áll jól, ha kis hősei a modern New Yorkban kalandoznak. Helyenként azért humoros, és van benne egy-két jó ötlet. Mindenesetre ez egy remek visszajelzés volt az új vezetőségnek, hogy mit ne csináljanak, és merre kísérletezzenek tovább, ha sikert akarnak elérni. A többi pedig már történelem.