Itt a vége. Bryan Mills utoljára veti be különleges képességeit. Az első részben még hurrikánként söpört végig a párizsi emberkereskedők hálózatán, hogy megmentse a lányát, Liam Neeson pedig a szemünk előtt vált akciósztárrá. A pénzt és a forgatókönyvet szállító Luc Besson nem győzte számolni a bevételt, amihez kivételesen elismerő kritikák is társultak. A siker kikényszerítette a folytatást, melyet igazán senki se akart, a többség utálta, mégis mindenki megnézett. Neeson esküdözött, hogy ennyi. Ezt a sztorit nem játszhatják el harmadszorra, és ebben tökéletesen igaza volt. A színész megváltoztatta álláspontját, amikor kapott egy kövér csekket Bessontól, aki megígérte, hogy az Elrabolva 3-ban nem rabolnak el senkit. Nagy ötlet, aminél csak az volt a zseniálisabb, hogy visszahozta a második rész rendezőjét, a dilettáns Olivier Megatont.

A film ennél gyengébb esélyekkel nehezen indulhatott volna, hogy jó legyen, de az, hogy az alkotók nem akarták megint önmagukat ismételni, adott egy halvány reménysugarat, hogy nézhető lehet. Aztán kijött az első előzetes, amiből kiderült, hogy egy olyan ordas klisére építették fel a sztorit, amit hosszú ideje senkinek sincs pofája használni: Bryan Millst egy véres kés és az ex-felesége hullája társaságában találják, ezért menekülnie kell, hogy tisztázhassa magát. Az Elrabolva 3 csak úgy úszhatta volna meg ezt az unalomig lerágott sztorit, ha tartja magát a korábbi részek feszességéhez, és egy percet nem hagy nekünk, hogy elgondolkodhassunk, mennyiszer láttuk már. Erre mit csináltak a készítők? A sorozat történetének leghosszabb epizódját.

Az Elrabolva 3-ba csak annyi kellett volna, hogy Liam Neeson rúgjon szét benne minél több segget. Bármilyen nehéz elképzelni, a film még ezzel is adós marad. A lassú nyitás nem újdonság, sőt szinte hagyomány, de míg az előző részekben adott több-kevesebb érzelmi alapot, mostanra szimpla időhúzássá silányult. Kim (Maggie Grace) terhességét mintha csak azért írták volna bele a forgatókönyvbe, hogy vele is történjen valami. A többi eseményt jelenetről-jelenetre kopírozzák át a korábbi filmekből, míg eljutunk a nagy meglepetésig, Leonore (Famke Janssen) haláláig. Innen az Elrabolva 3 átvált A szökevény huszadrangú utóérzetébe, amitől legalább a cselekmény beindulhatna, de csak ekkor kerül rá a lejtőre, mely egyenest a pöcegödörbe vezet.

Bryan Mills ahelyett, hogy azt tenné, amihez a legjobban ért, fogócskázik az őt üldöző hatóságokkal és a lánya körül szaladgál. A filmnek több mint a fele elmegy, mire a gyilkosok egyáltalán látótérbe kerülnek és Neeson elkezdheti lerendezni őket. Addig az alkotók nagyon igyekeznek úgy tenni, mintha az Elrabolva 3 egy csavaros krimi lenne. Eredetileg az az elképzelésük lehetett, hogy beetetnek minket azzal, megint Mills korábbi tettei ütöttek a családjára vissza. Bár rögtön az első percekben elárulják, hogy nem ez a helyzet, mégis építeni kezdenek erre a feltevésre. Nem kizárt, hogy annyira hülyének néznek minket, hogy azt hiszik, megfeledkeztünk arról, mi történt a film elején, de ennél is borzasztóbb, hogy, ha rendesen kidolgozzák, az elterelés akár működhetett volna. Azt, hogy ki a hunyó éppen csak a delikvens homlokára nem írják rá, illetve mégis, hisz elég ránézni a fejére, és semmi kétség nem marad, hogy hozzá vezetnek a szálak.

A filmben az eszét senki se használja, ezért Mills hiába hagy maga után egy felvételt, ami alapján ki lehetne deríteni az igazságot, a rendőröknek napok kellenek, hogy levonják a megfelelő következtetéseket. A szuperintelligens hekus, akit Forest Whitaker alakít, annyi hibát vét a nyomozás során, amiről külön tanulmányt lehetne írni. Többek közt belezabál a bizonyítékba, lefújja a megfigyelést, mert hát úgyis leráznák őket, és bár saját elmondása szerint egyből sejtette, hogy Mills ártatlan, az utolsó percig őt tekinti az elsőszámú gyanúsítottnak. A fickó túl sokat játszhatott a gumiszalagjával, melynek a folytonos birizgálását  karakterépítésnek szánhatták. Whitaker lényegében csak azért van, hogy legyen kinek kergetnie Neesont, de semmi befolyása nincs a történet alakulására. Behelyettesíthették volna őt akár egy üveg majonézzel is, az még enni se kér.

Rossz hír, hogy a rendező megint nem vette be a gyógyszerét, aminek sajnálatos következménye, hogy az akciójelenetek úgy szét vannak vágva, hogy alig lehet látni, mi az ördög történik. Olivier Megaton az eszement túlpörgetéssel egyrészt azt kompenzálta, hogy nincs stílusa, másrészt az Elrabolva 3 egyéb, pitiánerségből fakadó hiányosságait próbálta elfedni. Az így is erősen meglátszik, hogy a filmre spórolósan költöttek. Önmagában árulkodó, hogy Párizs és Isztambul után a történet most Los Angelesben marad, annak is az olcsóbban használható, jellegtelen részében. Nem kevésbé beszédes, hogy a legnagyobb volumenű jelenet egy fantáziátlan autós üldözés, aminek a csúcspontját ócska számítógépes effektekkel oldották meg. A verekedések koreográfiája is messze elmarad az eddigi részekétől. Neeson, ha végre akcióba kerül, hát az is hamar véget ér. Masszív jelenléte az egyetlen, ami értékelhető az egész filmben.

Az Elrabolva 3-hoz képest a rutinból lenyomott második rész is jó fényben tűnik fel. Voltak benne ökörségek, de idáig nem süllyedt le. Megaton alkotása, ha ennél csak egy fokkal unalmasabb és butább volna, fekete lyukat generálna. Dougray Scott, aki átvette a pénzes férj hálátlan szerepét Xander Berkeleytől, lefogadom, hogy minden éjjel sírva aludt el. A filmből annyira hiányzik a legalapvetőbb következetesség és hihetőség, hogy ez gyakorta röhejességig fokozódik, ami viszont láthatóan nem zavarta a készítőket. A végére már nem is próbálkoznak. Arcátlanul újrahasználják például a második rész záróképét. Luc Bessonnak nem a három a szerencseszáma, ezt tudjuk a Taxi óta. Ő és ez a kókler Olivier Megaton tulajdonképpen hűek maradtak önmagukhoz. A szállítót közös erővel már hazavágták, természetes, hogy az Elrabolva-trilógiának is ugyanott kellett végeznie a kezeik között, az igénytelenségtől bűzös trágyalében.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!