A világot egy korszakalkotó találmányon át uralni kívánó gazember gyakori alakja a filmes világnak. Hadd hozzak fel egy közismert példát. Elég, ha arra gondolunk, James Bond hányszor került szembe ilyen ellenféllel. Miután a szuperügynök 1965-ben már létezett a vásznon, Garin mérnök eseténél, ha nagyot akarnák mondani előállhatnék azzal, hogy: „Íme, a szovjet válasz Fleming hősének kalandjaira!” Nem, erről szó sincs. Akkor inkább már Dr. Mabuse világa jut eszembe, mint a 007-es ügynök. Természetesen irodalmi alapanyag bőven akad. Verne Gyula, aki nálunk oly népszerűvé lett, hogy az eredeti, francia nevét már szinte el is felejtettük, a „Hódító Robur” vagy ”A bégum ötszáz milliója” esetében már jó régen megismertette az olvasóit hasonlóan nagyformátumú gonosztevőkkel. Ezt a filmet Alekszej Tolsztojnak köszönhetjük, aki Sztálin kedvenc grófja volt, a származása ellenére. A GULAG-ok és a kampányszerű tisztogatások világában ez bizony időnként jól jött. Előkelő származása ellenére meggyőződéses baloldali maradt élete végéig. Amúgy nem kis név ám, a szovjet fantasztikus irodalom egyik megteremtője. A kommunista éra legelső sci-fi mozija, az Aelita, az ő regénye alapján készült és lett világhírű. A „Garin mérnök hiperboloidja” először 1925-26-ban látott napvilágot, de még nem regényként. A „Krasznaja Nov” újság hasábjain közölték le, amely afféle korai magazin volt. Annak irodalmi részeként szerzett magának híveket. Hányatott sors jutott a műnek. A szerző többször és alaposan átdolgozta, egyszerűsítette, hogy könnyebben fogyaszthatóvá váljon. Nem jellemző, de végül a legutolsó kiadása lett a „kánoni változat.” De miről is szól? Ideje elmondani. Gyorsan szólok: a könyvkiadásban olvasható események és a filmben látottak korántsem mindenben fedik egymást.

1925-öt írunk. Az egyik elhagyatott dácsában (nyaraló) holttestet találnak. A nyomok Garin mérnökhöz vezetnek, aki egy korszakos jelentőségű találmányt birtokol, ami sokat jelenthetne a nehézségekkel küszködő fiatal államnak. Neki viszont esze ágában sincs ilyen célra átadni a hiperboloidot, hanem annak páratlan értékét felismerve, nagyszabású világuralmi terveket szövöget. A hatóságok a nyomába erednek, de a mérnök fölöttébb ravasz, s ha kell, nem habozik ölni. Rollin amerikai milliárdos személyében pedig befolyásos támogatóra lel. Így Garin lépésről lépésre, mindenkit kijátszva vagy átverve, egyre közelebb kerül a céljához. Ám az ellenfelei éppoly elszántak…

Amit ebben a történetben láthatunk, nagyban eltér az 1950-es, ’60-as évek szovjet fantasztikus filmek világképétől. Azokban ugyanis döntő többségben az egységes Föld merész és önfeláldozó tudósai a kommunista eszméket viszik magukkal a világűrbe, hol nyíltan, hol burkoltan. A bajain felülkerekedni képes emberiség pedig bizakodva néz a Kozmosz kihívásai elé és keresi más bolygók értelmes lényeit. Ezúttal nem ez az optimista szemlélet jellemző. Bolygónk továbbra is megosztott, kicsinyes, önző haszonlesők próbálnak mások kihasználásával minél nagyobb hatalomra szert tenni. Az emberi természet legrosszabb oldala nyilvánul meg. Ennek megfelelően a mozi első fele kémtörténetbe oltott kalandfilmet idéz. Átverések, hasonmások, titkok hálóján át kell kibogozni, hogy ki mit akar, miközben a hazugságok egymást érik. Időnként bizony kissé nehézkes követni a fordulatokat. Viszont jó tempóban jönnek a események, semmi fölösleges túlbeszélés, szájbarágás. Hogy a film máig élvezhető, pont azért van, mert szakított a részletezéssel, inkább gördíti az cselekményt, mint magyarázza a néha homályos pontokat. Moszkvától Párizson át Szibériáig húzódnak a szálak, az alvilágtól egészen a legtehetősebbek világáig. Működő felfogás.

Aztán persze belép a fantasztikum, mert hát anélkül nehéz világuralomra törni. Garin, akit beszorítanak egy villába, kimutatja a foga fehérjét, azt pedig demonstrálja, hogy a találmány éppúgy lehet halálos fegyver, mint kiváló technikai eszköz. Őkelme a hiperboloid mindkét tulajdonságát maximálisan igyekszik a maga javára fordítani, s miután az egyik legősibb emberi tulajdonságot, a mohóságot nyergeli meg, az arany és a gazdagság ígéretével minden zűrből kimászik. Néhány hullát hátrahagyva, de ilyen „apróságokon” nem akad fel. Miként a partnernője, Zója sem, aki méltó párja. Zójácska bizonnyal a szovjet mozik legvisszataszítóbb hősnője, de mindenképp dobogós. Csak a hatalom, kényelem, sőt, luxus érdekli, minden másra fütyül. A munkáról azt sem tudja, hogy micsoda. Mindig az mellé áll, aki a legtöbbet ígéri, a teste a fizetség eszköze, ha kell. Már pedig Garinnak kell, méltó „istennőt” akar maga mellé a világ jövendő ura. A film ezen szakaszában lépnek be a fantasztikus elemek, kifejezetten ügyes részletekként beleszőve. Gazember, ám elszánt és gógyis címadónk behatol a Föld mélyébe, halálsugárral pusztít és – nem mellesleg – leveszi a lábáról a pénzre fogékony tömeget. Nagyformátumú svindler, nem vitás. Persze, mindennel még őeszessége sem számolhat. Mi lehet a megállítója? Az olyan emberi tulajdonságok, mint az önfeláldozás, becsületesség, tisztesség és önzetlenség. Igen, a korszakra jellemző burkolt propaganda teszi tiszteletét a mesében, de kerülve a túlzásokat. A rosszak a saját hibájukból kerülnek olyan helyzetbe, melyben ha élni akarnak, kénytelenek lesznek megtanulni a munka fontosságát. Bár a lezárás naivitása mosolyt csal a mai néző ajkára, valahol mégis érvényesül, mert a jó ügyét szolgálja a megoldás. El lehet fogadni. Szeretném hangsúlyozni, nem erőltetett a fordulat, beleépül a történetbe, így nem zavaró.

Mint akkoriban mindig, a korszak vezető színészei hiányoznak a moziból. Semmi baj, a második vonal szintén képzett volt. Jevgenyij Jevsztignyejev Garinként, Natalja Klimova pedig Zója szerepében egyaránt emlékezeteset alakítanak, de minden túlzás nélkül mondhatom, mindenki, beleértve a gyermekszereplőt, hozta a kellő színvonalat. A szovjet sci-fikre jellemző, hogy a filmzene nagyon kidolgozott. Számos korabeli slágert adtak az országnak. Ebből a moziból ugyan nem került ki egy újabb listavezető dal, de a képek alatt végig minőségi dallamok szólnak. A képi világa hasonló szintű, de abban az operatőrön túl már jelentősen benne van a rendező személye is.

Alekszander Grincburg félzsidó származású volt, értelmiségi családba született. Bár később áttért a pravoszláv vallásra, a származása és az „eltérő gondolkodása” miatt sosem kapott olyan elismerést, mint amire rászolgált. Az oka részben a múltban rejlik. Miután Szergej Eizenstein elkészítette a Rettegett Iván második részét és nagyon magára haragította vele a Generalisszimuszt, a Moszfilmnél megfagyott a légkör a zsidó származású rendezők körül. Ez még jóval Sztálin halála után is érvényesült. Grincburg tehetségét még az ellenségei sem vitatták. Kiválóan bánt a bevilágításokkal, stílusos képkomponista volt. Munkái inkább hasonlítottak a nyugati rendezők műveihez, mint a hazaiakhoz. Viszont ellenzékinek számított, élete során kilenc évet húzott le börtönökben és munkatáborokban. Így aztán mindig csak másodvonalbeli filmeket bíztak rá, vagy más rendezők filmjeibe dolgozhatott bele, háttérbe szorítva. A „Garin mérnök hiperboloidja” volt az egyetlen eset, amikor tisztes költségvetéssel gazdálkodhatott és önállóan rendezhetett. A film az életművének csúcspontja lett. Nyugatias szemlélete frissességet hozott az alkotásba, a közönség szívesen vette a megszokottól eltérő képi világot és rendezői fogásokat. Sőt, a forgatókönyv társszerzőjeként is ott a neve a stáblistán. A film nagyon sikeresnek bizonyult, közel 20 millió nézőt vonzott a vetítőtermekbe. Ennek ellenére több igazi lehetőséget nem kapott. 1972-ben kitiltották Moszkvából, majd 1979-ben, két szovjet kémért cserébe, Amerikába távozhatott. Ennél a forgatásnál szárnyalt, élt a ritka lehetőséggel. Az erősségének számító kontrasztos bevilágítás élvezetes és a történetet a korszakra jellemző remek makettekkel szolgálták ki. Láthatunk benne realisztikus Zeppelint, miként a „halálsugár” megoldása szintén állja a versenyt a hasonló időszakban készült nyugati gyártmányokkal. A „párizsi” utcarészlet talán nem olyan aprólékos mint egy Maigret történetben, de a lóláb sem lóg ki, hogy a Szovjetunióban vették fel. A tempóérzékét pedig már föntebb dicsértem. Ugyanakkor nem szolgai módon akart másolni. A moszkvai és szibériai jelenetei annyira oroszosak, hogy többet kívánni sem lehetne.

Gyakori szófordulat, hogy „rejtett gyémánt bukkant elő” az archívumokból. Ezúttal tökéletesen igaz. Új Kohinoornként nem jellemezném, de ha kicsinyke is, azért finoman csiszolt, valódi drágakő. Tényleg unikum a műfaján belül. Ráadásul állja az idő próbáját, a mai nézőt éppúgy képes lekötni, mint azokat, akik a bemutatása idején lelkesedtek érte. Ajánlom a mozit az olvasó figyelmébe.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!