A dél-afrikai származású Neill Blomkampot a District 9 az ünnepelt rendezők közé repítette, azonban következő filmje, az év sci-fijeként várt Elysium akkora csalódást jelentett, hogy a piedesztál, melyre emelték, máris összeomlani látszott. A rendező maga is belátta, hogy a sztoriban rejlő lehetőségeket nem sikerült kiaknáznia, hívei pedig abban a reményben várták újabb sci-fijét, hogy az Elysium egyszeri félresiklás volt. A Chappie, akárcsak a District 9, Blomkamp egy korábbi rövidfilmjét bővíti egészestés alkotássá. A rendező a forgatás kedvéért visszatért hazájába maga mögött hagyva a gigantikus költségvetéssel járó luxust is. A nyilvánvaló szándéka az volt, hogy elkészítse a District 9 szellemi folytatását, de csupán a gyanút növelte bizonyossággá, hogy elhamarkodott volt őt zseninek kikiáltani.

A Chappie szintén dokumentumfilmes felütéssel kezd, hogy aztán néhány perccel később hagyja is a fenébe. A bevezetőből kiderül, hogy Johannesburgban a bűnözést robotzsarukkal szorították vissza. Mielőtt Paul Verhoeven perelne jobb tisztázni, hogy ezek csak szimpla droidok, amik parancsokat követnek. Tervezőjük, Deon Wilson (Dev Patel – Gettómilliomos) egy átredbullozott éjszakán létrehozza a mesterséges intelligenciát, amit sietve ki is próbálna egy leselejtezett roboton, csakhogy három piti bűnöző elrabolja és arra kényszeríti, hogy teremtményét az ő szolgálatukba állítsa. Mialatt a Chappie-nek nevezett gyermeki lényből a trió kőkemény gangsztát igyekszik faragni, Wilsonnak egy pszcihopata beütésű kollégájával (Hugh Jackman) is meggyűlik a baja, aki sajáttervezésű lépegetőjét akarja a droidok helyére állítani.

Az a hangulatukban egymásnak teljesen ellentmondó plakátok és előzetesek után sejthető volt, hogy Neill Blomkamp megint egyszerre több filmet akart csinálni. Az Elysiumról sok rossz elmondható, de legalább nagyjából tudta, hogy mi akar lenni. Itt van kérem minden, mint a búcsúban. Egy kis Robotzsaru, egy adag Rövidzárlat, némi Ghost in the Shell, sőt még a Pinokkió egyes elemeire is rá lehet ismerni. A rendezőnek és írótársának, Teri Tatchellnek vannak jó, pontosabban jó helyről nyúlt ötleteik, de az végképp kiderült, hogy a történetmesélés nem tartozik az erősségeik közé. A District 9 is tele volt logikátlansággal, csakhogy akkor még többé-kevésbé sikerült ezt elfedni. Az Elysiumban már nagyon kilógott a lóláb, és a helyzet nem javult a Chappieben se.

Halmozottan fordulnak elő akkora ökörségek, mint mikor Playstationökből raknak össze egy szuperszámítógépet – lehet tippelni melyik cég finanszírozta a filmet –, vagy, hogy ki-be mászkálnak elvileg csúcsbiztonságú épületekben. A legironikusabb, hogy a címszereplő droid, Chappie az egyetlen, aki tényleg emberi lényként viselkedik, míg maguk az emberek olyanok, mint a rajzfilmfigurák. Vele lehet azonosulni, érzelmileg megalapozott karakter, ami nem mondható el rémesen ellenszenves humán társairól. A három szellemileg visszamaradott bűnöző, akik Chappie-t nevelgetik az egyik percben kíméletlen gyilkosok, a másikban mami, papi és nagybácsi. Blomkamp részben a Die Antwoord nevű rapbanda tagjaira bízta az eljátszásukat, amit sokan nem tartottak nyerő ötletnek, pedig az ő színészi játékukkal van a legkevesebb gond. Azzal már jóval több, hogy milyen pocsékul van megírva a szerepük, ami viszont Blomkamp és Tatchell sara.

A húzónevek, mint Dev Patel és az egyre feltűnőbben öregedő Sigourney Weaver szűkre szabott lehetőségeikhez mérten próbálkoznak. A legdurvábban Hugh Jackman jár, akinek egy röhejesen egysíkú gonoszt kellene élettel megtöltenie. Az előzetesben még azt sugalmazták, hogy ő képviseli a mesterséges intelligenciával szembeni fenntartásokat, pedig csak egy elmebeteg, aki gondolkozás nélkül szabadítja el a káoszt a városban, hogy saját robotját irányítva jókedvűen gyilkolászhasson. Rejtély, hogy mit látott Jackman ebben az agyatlan szerepben. Kezdetben még csak simán nem találja a helyét, a film végére viszont már olyannyira ripacsba vált, amit nem kívánok egy X-men rajongónak se, hogy lásson. Az igazi sztár Chappie, akinek a hangját és a mozgását eredetileg a rendező kedvenc színésze, Sharlto Copley kölcsönzi. A magyar változatban Széles Tamás szólaltatja meg a robotot, és magasan ő nyújtja a legjobb színészi teljesítményt a filmben.

Az alkotók hiába dobnak fel izgalmas kérdéseket, ha egyszer annyira primitíven csapják le a többségüket, hogy az kínos. Még Chappie fejlődése tartogatja a legjobb pillanatokat. Ahogy szembesül saját múlandóságával, teremtőjének tökéletlenségével, az elgondolkodtatja az embert. Mikor ráveszik, hogy lopjon autót az még vicces is. Már majdnem elhittem, hogy tartunk valahová, amikor a film intelligenciahányadosa a korábbi hullámzáshoz mérten is meredek zuhanásba kezdett. Mintha Michael Bay vette volna át a stafétát, aki az értelmes ötleteket akciójelenetekre cserélte ki. Tény, hogy Blomkamp ért a látványhoz, de ennek oltárán feláldozni a történetet nagy hiba volt. A film egyre esztelenebb fordulatokba kezd, hogy a végére teljesen elszálljon. A happy end kedvéért a megfoghatatlanul komplex öntudatot egy videójáték bármikor betölthető mentett állásának a szintjére degradálják. Azon, hogy közben egy szereplő elveszti az emberi testét, ami, ha belegondolunk elég komoly trauma, lazán túllépnek. A Chappie éppen annyira buta film, mint amennyire az okosság látszatára törekszik. Blomkamptől sürgősen el kell venni az Alien 5 rendezését, amíg nem késő.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!