Az előző cikkben írtam, hogy milyen kurvajó karakterek vannak ebben a sorozatban, és milyen kurvajó színészek játsszák őket. Viszont erről érdemben csak spoileresen lehet bármit mondani, úgyhogy aki nem látta a sorozatot, az nem biztos, hogy jól jár, ha ezt elolvassa! Mindamellett a rajongók se biztos, hogy örülni fognak, mert biztos kimarad 1-2 kedvenc, de hát minden ebbe a cikkbe se férhet bele.

Jax:

Jax kezdetben olyan, amilyennek minden apa szeretné a fiát, vagy amilyen minden fiú szívesen lenne. Talpraesett, okos, vagány, de mégis érzékeny srác, akinek mindig a helyén van a szíve, nem mellesleg minden csaj benedvesedik, ha meglátja. Egy igazán szerethető szarházi. Aztán változnak a dolgok, minél több teher, baj probléma nehezedik a vállára, annál komorabb, könyörtelenebb és kegyetlenebb lesz. Mikor átveszi a klub vezetését, hiába tiszták a szándékai, olyan mennyiségű vér tapad a kezéhez, hogy már egyre nehezebb szimpatizálni vagy azonosulni vele. Manipulálásban, intrikában, szarkeverésben pedig talán még Walter White-al is felveszi a versenyt, vele ellentétben azonban Jaxnél szomorú látni, hogy milyen férfi lett az alapvetően jószándékú srácból. A szemünk előtt kárhozik el a lelke, az egyetlen vigasz, hogy halálával talán sikerült megszakítania az erőszak körét. Az őt alakító Charlie Hunnam egyébként olyan mélységeket képes felszabadítani a szerepből, amit első látásra nehezen néznénk ki belőle. A csajoknak megfelelő eyecandy, és szerencsére kellően karizmatikus a szerepben. A bőgatyás, tornacipős motoros mindenesetre elég érdekes ruhaösszeállítás, Hunnam állítólag egy 22 éves Hell’s Angels tagot mintázott, akit még a forgatás megkezdése előtt agyonlőttek.

Gemma:

A matriarcha. Félelmetes, gonosz, aljas némber, aki a saját céljai érdekében mindenen és mindenkin képes átgázolni, hogy a háttérből a maga kis birodalmát irányítsa. Mégis furcsa, hogy hiába gyűlöljük, néha mégis zavarbaejtően együtt érzünk vele, mert lehet, hogy egy szemét vén kurva, de vele sem bánt valami kegyesen az élet, a céljai pedig legtöbbször átélhetőek. Ezért lehet, hogy őszintén sajnáljuk, amikor csoportos nemi erőszaknak lesz kitéve, vagy amikor a kedves férje félholtra veri. Kezdetben kicsit féltem, hogy Katey Sagal játékára mennyire fogja rányomni a bélyeget korábbi ikonikus sorozatszerepe, Peggy Bundy a Rém rendes családból. Hát semennyire, nagyon hamar sikerült elvonatkoztatnom tőle, és Sagalban is kellemeset csalódtam, mert a teljes színészi eszköztárát felvonultatja Gemmaként, és valami elképesztően hatásosan.

Clay:

Mégis Ron Perlmannek örültem a legjobban. Aki egyszer látta már valamelyik filmjét, az soha többet nem fogja elfelejteni ezt az arcberendezést, arról nem is beszélve, hogy minden egyes filmhez hozzátett valami szórakoztató pluszt az ő jelenléte. Katey Sagalhoz hasonlóan neki is ebben a sorozatban sikerült teljesen kibontakoznia. Az okos és kemény vezetőt legalább olyan jól játszotta, mint a hatalmát és életét védő félőrültet, hogy aztán meggyötört, fogatlan oroszlánként a végén mégis sajnáljuk a halálát. Mindezt tökéletesen hozta, hibátlan volt minden egyes percében, azt kell mondanom, hogy akár csak miatta érdemes megnézni ezt a sorozatot. Az egyetlen fájó pont, hogy ezt Kurt Sutter is érezte, ezért kicsit indokolatlanul sokáig tartotta életben a vén szemétládát, de valahol igaza volt, hiszen nélkül már nem lehetett olyan jó a sorozat, mint ameddig szerepelt benne.

Tara:

A csaj, aki 16 éves korában beleszeretett egy menő motoros fiúba, és hiába ment el a városból, hiába diplomázott le, végül mégiscsak ez az ifjúkori szerelem okozta a vesztét. Ő a sorozat másik nagyon erős női karaktere, egyértelmű, hogy Gemma miért rivalizál vele folyamatosan, hiszen két dudás nem férhet meg egy csárdában. Az ő tragédiája a legsúlyosabb ebben az egész sorozatban, mert kvázi nyárspolgárként gyakran ő jelenti az azonosulási pontot. Maggie Siff színészi képességeivel bőven eléri azt a szerephez szükséges magas szintet. Nem mellesleg alkatilag is tökéletes a szerepre, már önmagában a kissé markáns, ám ezzel együtt kétségbevonhatatlanul szép arcának elhisszük neki az okos doktornőt, és a motorosfeleséget egyaránt. Meg amúgy kibaszottul jó nő, kár, hogy a negyedik évadtól ráerőltettek valami frufrut, mert nagyon nem állt jól neki.

Stahl ügynök

Ally Walkerre leginkább a Tökéletes katona első részéből nem emlékezhettünk, annyira felejthető és halovány volt ügyeletes jócsajként. Tipikusan az a fajta nő, sőt színésznő, aki csak nemesedett a kor előrehaladtával. A vércinikus, szarkeverő, érzéketlen, úgy egyáltalán totálisan pszichopata ügynöknő már önmagában egy isteni karakter, Ally Walker pedig koránt sem csak a kötelezőt hozza, hanem valósággal lubickol a szerepben, feltölti élettel és hitelességgel. Az arcjátéka, a mimikája önmagában annyira egyedi és meghatározó, hogy mellékszereplő mivolta ellenére is az egyik legemlékezetesebb, legszórakoztatóbb karakterré válik. Ez különösen annak fejében nagy dolog, hogy Walker csak az első három évadban szerepel, szerencsére nem húzták a végtelenségig a szálát, de a hiánya érezhető volt a következő négy évad során.

Unser seriff

Vele kapcsolatban a legnagyobb poén, hogy már az első résztől kezdve rákban haldoklott, mégis túlélte a legtöbb szereplőt. Érdekes a hozzáállása a motorosklubhoz, megható reménytelen szerelme Gemma iránt, és a titkok amik rá maradtak a múltbólm sokáig érdekes karakterré tették. Egy idő után azonban már inkább tűnt felesleges vén szarkavarónak, sőt kifejezetten butának a karakter, de a legvégén kiderült, hogy nem téblábolt ott véletlenül, Sutter ugyanis méltó módon akart tőle elbúcsúzni, szép halált adott neki. „Nekem már csak ez maradt”.

Tig

A személyes kedvencem a motorosok közül Tig lett, ez a visszataszító, brutális, mocskos perverz állat, aki a maga módján mégis mindig szórakoztató volt, és akiről a büdös kurvaéletben nem gondoltuk volna, hogy pont ő fogja túlélni a sorozatot. Kim Coates tökéletesnek bizonyult a szerepre, bár korábban is láttuk már milliószor, fiatalkorában például ő volt az a kis geci Az utolsó cserkészből, akinek Bruce Willis felnyomta az orrát az agyába.

Nero Padilla

A Jimmy Smits által játszott Nero Padilla a legjobb pillanatban érkezett a sorozatba. Már nem nagyon tudtunk volna senkivel se azonosulni, amikor jött a megtért latino gengszter, aki egyfajta józanságot képviselt az elszabadul indulatok közepette. Talán nem véletlen, hogy neki sikerült egyedül kilépnie az erőszak köréből.

Otto

A kedvenceim közül ő a leginkább mellékszereplő, amiért mégis külön bejegyzést érdemel, az szimplán annyi, hogy ő a sorozattörténelem legtöbbet szenvedett karaktere. Már úgy ismerjük meg, hogy börtönben van, és sorozat folyamán egy percre sem fog kiszabadulni. Lemészárolják élete szerelmét, őt pedig megvakítják, hűsége zálogául pedig csak egy jegyet kaphat a halálsorra, ahol egy bosszúszomjas rendőr minden reggel seggbekúratja egy nagydarab rabbal. A legnyomorultabb pillanatának mégis azt éreztem, amikor a halott felesége parfümjének illatára maszturbál, miközben könyörög a doktornőnek, hogy fogja a fejét, hisz az mégiscsak egy nő érintése. Otto végül, ahogy neki kijár, brutális állatként mészárolva pusztul el, ami számára csak a megváltást jelenti. Külön poén, hogy a sorozat alkotója, Kurt Sutter magára osztotta ezt a szerepet, és kellő méltósággal, karizmával alakítja ezt a szánalmas rohadékot.

A többiekről inkább csak összesítve írok. Chibs vicces skót akcentusa (Dzsákibóój, díísz plész izz fánntáásztik) mellé a második évadtól némi háttérdrámát is adtak, így többdimenzióssá válhatott a karaktere. Az külön jó ötlet vele kapcsolatban, hogy a színész, Tommy Flanagan arcát borító sebhelyeket is beleírták a sztoriba. A Bobby-t alakító Mark Boone Junior pedig szimplán egy hiteles, szimpatikus arc, akinek jó helye volt ebben a csapatban.

Sokan kedvelték Opie-t, de én mindig is inkább úgy éreztem, hogy neki inkább helyi értéke van ebben a sorozatban, semmint valós karaktere. Ő volt Jax legjobb barátja, ami beárnyékolta az ő, és a gyerekei tragédiáját, hogy konkrétan a klub miatt kihalt anyukástól, apukástól, nagypapástól az egész család a kölyköket kivéve. Juice-t se tudtam megkedvelni soha, mert mindig is egy balfasz volt, de egy idő után már szánni sem lehetett, pláne, hogy 3 évadon át elhúzták a szenvelgését, holott már jóval hamarabb halált érdemelt volna.

A gonosztevők közül mindenképp érdemes megemlíteni a Jmmy O’-t alakító Titus Wellivert, aki minden porcikájában egy igazán, mélyen ellenszenves genyó tudott maradni. Adam Arkin pedig visszafogottságában, őszes sármjával mindenkinél dühítőbb volt, pláne, hogy ő maradt egyedül életben az ellenfelek közül. Végig arra vártam, hogy mikor jön vissza. Az olyan kultarcoknak, mint Danny Trejo és Peter Weller mindig örülök, de az alkotók nem igazán használták ki a bennük rejlő potenciált. Viszont legalább nem tébláboltak annyit feleslegesen a képernyőn, mint a Winter Ave Zoli által alakított jólelkű pornóspicsa (azért eyecandynek nem volt utolsó), vagy a csak kezdetben vicces Michael Ornstein (aka Chucky). Dre de Matteo-tól se láthattunk sokkal többet, mint amit Adriana-ként adott nekünk korább a Maffiózókban, bár a legelejétől kezdve úgy éreztem, hogy ebből a szerepből már kissé kiöregedett.

Akik viszont mindenképpen a helyükön voltak, az elmebeteg gyilkos Happy, aki minden egyes hulla után magára tetováltatott egy smiley-t, vagy az öreg, bölcs és kellő igazságérzettel megáldott Piney, de ugyanezt tudom elmondani a tragikus véget ért józsarukról David Hale-ről és Eli-ról. Ahogy az is jó ötlet volt, hogy valódi Hell' Angels tagokat szerepeltettek, mint a maga nemében legendás egykori vezért, Sonny Bargert vagy Chuck Zito-t, ami egyrészt poén, másrészt a hitelességnek is jót tesz, Összességében tehát ahogy mondtam, kiváló színészek, csodálatos szerepekben alakíthatták életük legjavát, már csak miattuk érdemes volt végignézni ezt a 7 évadot.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!