Michael Punke végre megírta annak az embernek a történetét, aki éppolyan legenda lett az évszázadok során, akárcsak Davy Crockett, Dick Turpin, vagy Custer tábornok. A nevéhez kapcsolódó történetek nyilván idealizálódtak ennyi év távlatából, a hozzájuk kapcsolódó mítosz azonban annyira figyelemreméltó, hogy Alejandro G. Iñárritu évek óta dédelgetett tervét valósította meg, amikor Leonardo DiCaprio főszereplésével vászonra vitte Hugh Glass életének egy szeletét.

A történelem

Ki is volt ez a bizonyos Hugh Glass? Egy prémvadász, aki a XIX. század eleji zűrzavaros Amerika síkságait és hegyvidékeit járta. Eleinte a történészek afféle Robin Hood-nak tartották, akinek a létezése igencsak kétséges volt. Bizonyos levéltári kutatások azonban megerősítették, hogy nem csupán létezett, de kalandjai manapság már a modern ember számára józan ésszel szinte felfoghatatlanok. Glass a keleti parton született, valamikor a XVIII. század második felében és prémvadász pályafutását megelőzően tengerészként szolgált. Ebbéli pályadfutása akkor ért véget, amikor a Mexikói-öbölben garázdálkodó francia kalóz, Jean Lafitte elfoglalta a hajóját, amelynek kapitánya volt. A francia vagy munkaerőhiánnyal küzdött, vagy csak egyszerűen szüksége volt Glass jártasságára, akárhogyan is, de besorozta a legénységébe. Későbbi prémvadász barátunknak azonban nem fűlött a foga ehhez a "mesterséghez", mert egy társával később, amikor Lafitte Texas partjaitól két mérföldre ütött tábort egy szigeten, nemes egyszerűséggel megszökött egy társával együtt. Texas akkoriban még spanyol gyarmat volt, így amikor Glass és társa partot értek úszva, nem Amerika földjére tették a lábukat. A spanyol hatóságok azokban az időkben minden amerikaira potenciális kémként tekintettek, tehát Glass és társa biztos lehetett abban, ha elkapják őket, hosszú évekre eltűnnek valamelyik mexikói börtönben. Észak felé meneteltek és nem kis elszántsággal végül kiértek a Nagy Síkságra. Innentől kezdve viszont már az indián törzsektől kellett félteniük a skalpjukat. 

Nehéz eldönteni, hogy szerencse vagy balszerencse volt-e, hogy a mai Kansas területén a páni indiánok egy csoportjába ütköztek. A pánik tulajdonképpen barátságos viszonyt tartottak fenn az amerikaiakkal, de vallási rendszerük őrzött egy, a szomszédos törzsekre már rég nem jellemző vonást: az emberáldozatot. A feláldozandókat eredetileg saját soraikból válogatták, de Glass idejére már erősen szimpatizáltak a gondolattal, hogy idegenekkel helyettesítsék őket. A prérin talált két, az éhségtől és fáradtságtól félhalott emberi roncs erre tökéletesnek látszott. Hugh már örökre névtelenül maradt társát annak rendje s módja szerint elevenen el is égették. Hősünket viszont, aki most sorára várt, rendbe hozta és felerősítette az étel és a pihenés.

Újabb szökésre azonban nem volt szükség. Egy váratlan fordulat a segítségére sietett. Zsebe mélyén talált egy tégely vörös festéket, amit eredetileg arra szántak, hogy az indiánokkal elcsereberéljék. Mikor a pánik szervezni kezdték a szertartást, melyen ő, mint áldozat vett volna részt, egy váratlan ötlettől fogva főnökük elé állt, és felkínálta neki azt. A vörös testfestés komoly vallásos töltéssel bírt páni körökben, hiszen úgy gondolták, hogy egy ilyen ajándék felajánlása mögött természetfölötti erők is működhettek. Az indiánok végül megkímélték Glasst, aki ezután négy évet töltött közöttük.

Egy páni küldöttséggel érkezett St. Louis városába, és úgy döntött, most már honfitársai között marad. A tenger többé már nem vonzotta, inkább a vadonba vágyott. Két vállalkozó, Ashley és Henry éppen hozzá hasonló keménykötéső embereket keresett egy nagyszabású prémvadász expedícióhoz. Glass tehát úgy határozott, hogy beáll hozzájuk, és elkezdődött újabb, az előzőeknél is vadabb kalandja. 

Azok a veszélyek -a víz, a tűz, az ellenségek -, amikkel eddig került szembe, olyasfélék, amelyekkel a világ bármely táján lehet találkozni. Most viszont az amerikai nyugat egy sajátos őstermészeti csapásávalő, a grizzly medvével került konfliktusba. Ha a természet arra találta ki a grizzlyt, hogy megkeserítse az utazók életét, tökéletes munkát végzett. Hatalmas, erős állat, rövid távon hihetetlenül gyors, kiszámíthatatlan, szeszélyes, csendesen tud lopakodni és bármit megeszik. Legokosabb kitérni az útjából. Hugh-nak ez nem sikerült: egy bozótosban éppen szembe került egy jókora példánnyal. Bár a lövés, amit sikerült leadnia és kiáltozása riadóztatta társait, megérkezésükig közelharcot kellett vívnia a monstrummal. Egy ilyen csata ritkán végződik az ember győzelmével, így, bár a prémvadászok golyói végül leterítették a medvét, Hugh a földön maradt. De bámulatos módon, a tizenöt, egyenként is halálosnak látszó seb ellenére a férfi életben maradt.

A helyzet komoly dilemmát jelentett a társaság számára. Nem maradhattak, mert egyrészt ellenséges indiánok területén tartózkodtak, másrészt elmúlik a vadászidény. Glass viszont nem bírná az iramukat. Ha magára hagyják, azzal viszont a legalapvetőbb erkölcsi szabályukat hágják át. Kiválasztották hát a legkisebb rossznak látszó megoldást: úgy döntötek, hogy a csoport nagyobbik fele útra kel, ketten pedig Glass-szal maradnak, és egy hordágyon cipelik tovább. 

A két hordágyvivő egy idő után egyre lazábban kezdte értelmezni erkölcsi kötelességét. Arra jutottak, hogy így is, úgy is meghal. Ha pedig meghal, felszerelésére és puskájára nem lesz szüksége. Tehát magukhoz vették a sebesült holmiját, és sorsára hagyva őt a csoport után siettek. Társaiknak később azt hazudták, hogy súlyos sebei végeztek vele, amiben nem is kételkedett senki. Ám Hugh még nem szándékozott itthagyni az árnyékvilágot. A kétségbeesés adta erővel elkezdett kúszni, előre a vadonban. Két dolog vált segítségére: az első, hogy indián korában megismerkedett a túlélés mővészetével, a második, hogy segítőtársai elfelejtették elvenni a borotváját. Ennek akkor látta igazán hasznát, mikor egy farkasfalka épp a közelében ölt meg egy bölényborjút. Miután a farkasok távoztak, a borotvával húsdarabokat vagdalt ki a tetem maradványából, és napokig azt ette. Némileg felerősödött, és útra kelt.

Ezúttal a prémvadászokkal jó barátságban levő dakota indiánok akadtak rá. Megszánva nyomorúságos állapotát egy közeli kereskedőállomásra juttatták. Sebei még jóformán be sem gyógyultak, mikor elindult, hogy bosszút álljon azokon, akik oly gyalázatosan cserbenhagyták. Ám mikor rálelt egyikükre, beérte azzal, hogy visszavette régi puskáját. Haragját ugyanúgy le tudta győzni, mint a természet erőit.

A film

Természetesen a valóság soha nem olyan érdekes, mint az a fikció, amelyet egy filmen ki tudnak ötleni az alkotók, illetve egy olyan regény az alapja, amely alapvetően megváltoztatja a megtörtént eseményeket. A film egy revans-dráma. Azt mutatja be, mi történik akkor, ha egy ember elveszíti mindenét, még ha ez a minden "csak" annyit jelentett, hogy volt egy félvér fia. Ha erőszakkal elragadják tőled a szeretett lényt, már nincs miért élned, s csupán egy dolog jár a fejedben: a féktelen harag által fűtött bosszú. 

Ez mind remekül hangzik, de a vadonban játszódó ilyetén témájú filmeknek könnyen az lehet a sorsa, hogy természetfilm válik belőlük. Ez megérintette "A visszatérő"-t is. Bármennyire is fantasztikusak a kétszeres Oscar díjas Emmanuel Lubezki "szellős" képei és nagy premier plánjai, bármennyire is fantasztikus a táj, egy két és fél órás drámához ez a sztori igencsak kevés. A színészekkel alapvetően nincs baj, DiCaprio remek, csak éppen nem lehet azonosulni a szerepével. megint elkövették azt a hibát, hogy a karekter hátterét nem dolgozták ki. Oké, visszaemlékezésekben nagyon szép képkockákon kapunk információkat, amelyekben Glass-t volt felesége szelleme és az indiánok között eltöltött idő kísérti, s időn és téren át is éreznünk kellene, hogy mennyire szerette az asszonyt és a gyermekét, akitől megfosztották. Ám nem érezzük, mert egyszerűen ennek az embernek nincs személyisége a filmben. Legalábbis kidolgozva nincs rendesen. Talán indián nyelven suttogott jelentőségteljesnek szánt, ám üres mondatok helyett jobb lett volna bemutatni ezen flashbackekben, ki is volt Glass valójában és így értelmet nyert volna a családhoz való ragaszkodása és a néző is beleélhette volna magát DiCaprio szerepébe. Így viszont, amit Leo előad, szép színészi teljesítmény, de valójában pontosan olyan magánszámok gyűjteménye, amilyeneket az isteni Lord Laurence Olivier is képes volt előadni egy-egy filmszerep kedvéért. 

Tom Hardy, mint a film főgonosza, nem egy sematikus rosszfiú, csak olyan, aki mindig a saját érdekeit keresi és ennek során nem érdeklik a másik érzései, vagy éppen céljai. Egyszóval nem az a közösségi ember, akire építeni lehet. Ezt manapság inkább szociopatának mondanánk, s Hardy pontosan hozza a figurát. Domnhall Gleeson a szerződtetett prémvadászok vezetőjeként szintén jó, legalábbis feledteti "Az ébredő erő"-ben játszott ultra sematikus, tombolva ripacskodó szerepét. 

DiCaprio Glass figurája a film utolsó jeleneteiben szembesül az örök dilemmával: midőn bosszút állt, elvesztette élete egyetlen értelmét és semmije nem maradt, ám ha nem áll bosszút, a lelke lett volna a tét. Bár nyíltan hangoztatjáka  filmben, hogy csak a  Teremtő/Isten állhat bosszút, az ő dolga a büntetés, ez azért nem akadályozta a filmbeli Glass-t abban, hogy Isten kezeként közreműködjék. 

Megint felmerül a kérdés, hogy most akkor jó-e "A túlélő" vagy sem. Technikailag, képi világában és színészi játék tekintetében egy nagyon korrekt alkotás született. Drámának, valódi emberi drámának azonban kevés. A hófödte hegycsúcsokon és prériken zajló üldözéseket nézve óhatatlanul is a "Halálos vadászat" (Death Hunt) (1981) című film jutott eszembe, amely a Yukon vidékén zajló párviadalt mutatta be Charles Bronson és Lee Marvin, valamint egy csomó bosszúszomjas fejvadász között. Még abban is több emóció volt, mint ebben a filmben és korántsem éreztem úgy, hogy természetfilmet látok Lord David Attenborough tolmácsolásában. 

Akárhogyan is, Di Caprio-nak kijárna már egy Oscar.