Aki olvassa a blogot, az tudhatja, hogy néha tömbösítve ömlesztjük az okosságot a jónépre. Tavaly például, úgy az Oktoberfest környékén, majdnem egy tucat német filmre hívtuk fel a figyelmet. Minthogy jelen film is német, felmerül a kérdés, hogy vajon ez is olyan jó-e, hogy beillik az új típusú német filmek sorába, pláne, hogy ez a film is egy amolyan „önmagunkkal szembenézős” alkotás. A rövid véleményem az, hogy nem emlékszem.
Már megint német film, már megint a holokauszt, már megint a második világháború, már megint csúnya gonosz nácik! Oké, nekem totál elegem van már belőle. Nem mintha nem foglalkoztatna a téma, de lassan olyan lesz, mint valami csöves: ha jön velem szembe az utcán, már megyek át a túloldalra. Tudok róla, tudom, szörnyű volt, köszönöm szépen, 71 éve volt, aki ott született a táborban, már az is lassan a halálán van. Majd felnyitom a történelemkönyvet, ha ennél mélyebben akarom beleásni magam a témába. Ráadásul ha ez nem lenne elég, a film amolyan köldöknézősen, kérődzősen biflázza fel mindezt, egy totál hihetetlen helyszínre – csak hogy rendezőnk mintegy keretbe zárhassa életművét –, a 90-es évek eleji Ibizájára száműzve.
Ha van turistaparadicsom, ahova nem vágyom, az Ibiza, már csak azért is, mert az új típusú discót is utálom – rave és társai –, a DJ-k életéhez sincs sok közöm, bár igazából a legtöbb DJ-nek sincs sok köze a DJ-szakmához, bármit is gondoljanak, szóval már a felütéssel bevitték az első gyomrost. Ide vonult vissza Martha, akit konkrétan a hányinger kerülget a németektől azért, amit tettek. Belső marcangolását csak tovább fokozza, hogy bizony, ő is az. Az elmúlt évtizedek alatt azonban egész jól elfeledkezett erről. Nem akar ő semmi mást, csak kenyeret, szőlőt, olívát, meg aloe verát. Aztán egy nap mindezt felborítja a szomszédba költöző Jo, aki a sziget legjobb DJ-je szeretne lenni a világ diszkóját jelentő Amnesiában.
Marthát felháborítja, hogy egy német részt kér az ő Lebensraumjából, még azt is visszautasítja, hogy németül társalogjanak – vagy, hogy beszálljon egy Volkswagenbe –, sőt hát egy darabig azt is bőszen titkolja, hogy földik lennének. Aztán, amikor megtörténik a nagy coming out, az ifjú titán ugyan próbálja győzködni, hogy fél évszázad telt már el, és a németek már egyáltalán nem akarnak senkit gázkamrába küldeni – mondjuk vicces lehetett ez 90-ben, amikor gázkamra ugyan már nem, de az NDK és a Stazi mindössze pár évnyire leledztek a múltban. Ezt Martha lassan el is hinné, de aztán megérkezik a nagyapa, és előad egy olyan huncut kis történetet, amelyről hamarosan kiderül, csak a szenilis agya találta ki, hogy saját maga valahogy élni tudjon a szörnyű tényeket palástolva.
Rendkívül didaktikus és szájbarágós film tehát az Amnézia, amiből tizenkettő bizony még mindig egy tucat. De ha még ezt le is számítjuk, ott marad, hogy rohadt unalmas és vontatott. Az egyetlen emlékezetes jelenet, a nagyapa beszámolója, de az is csak azért, mert maga Hitler, azaz Bruno Ganz adja elő – aki a nagyon eredeti Bruno fantázianevet kapta a forgatókönyvíróktól. Egy pillanatig eszembe ötlött, hogy talán azért, mert Ganz valójában átélte ezt, de a németeknél ebben az esetben rég nem kapna szerepet sem, hiszen a Derrick összes kópiáját betiltották, amint kiderült, hogy Horst Tappert Hitlerjugend-tag volt valamikor tizennégy évesen.
Mert ugyan lehet azon morfondírozni, melyik a nagyobb bűn: nem szembenézni a múlttal, vagy elmenekülni előle, de lényegében ezt bármelyik film jobban megmutatja, amelyik ezzel a témával foglalkozik, mint Barbet Schroeder alkotása – amelynek képi világa leginkább a gagyi tévéfilmekét idézi. Az a fajta meghasonlás, amit Jo karaktere átél, amikor Bruno megnyílik egy soha nem látott öregasszonynak, pedig végtelenül mesterkélt és hihetetlen. És, hogy ezt a film még fokozza, beépített egy afféle gerontofil szerelmi szálat a két főszereplő közé – de ezt mégis miért??? –, aminek a jó ízlés miatt Martha vet véget. Hogy a teljesen felesleges, merengős, fátyolos keretről már ne is beszéljek. És ennek a csodának a forgatókönyvét négy ember hozta tető alá. Megkockáztatom, nem találkoztak egymással a forgatás ideje alatt.
A film címével való szórakozás is inkább fárasztó, mintsem ötletes. Martha, mert szándékosan nem akar emlékezni a múlt szörnyűségeire, azaz amnéziát szimulál, Jo az Amnesia nevű diszkóba akar bekerülni zenéivel, én meg amnéziás akarok lenni, hogy ne emlékezzek erre a szörnyű másfél órára.
Amennyiben tetszett a kritika akkor azért, amennyiben nem, akkor meg azért oszd meg a Facebook oldaladon!
U.i.: Az sokat elmond, ha megemlítem, hogy tízen voltunk a sajtóvetítésen? A többiek nyilván elfelejtették az időpontot... érted... elfelejtették. :D
