Rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy ez a film egyáltalán nem remekmű, talán még kifejezetten jónak is csak kis túlzással lehetne nevezni, viszont a témája kellőképpen érdekes, és közel sem csak horrorrajongóknak, sőt talán nekik a legkevésbé. A Nászút ugyanis egyáltalán nem brutális (na jó, egy jelenetet leszámítva), és nem is félelmetes, viszont megvan benne a kellő feszültség, hogy egy egyestés thrillernek megfeleljen.
A sztori nagyon röviden annyi, hogy egy fiatal pár a csaj gyerekkori, elhagyatott hétvégi házában töltik a nászutat. Valószínűleg elég csórók, bár erre nem tér ki különösebben a film. A leányzó aztán egy baljós éjszakát követően kezd egyre furcsábban és furcsábban viselkedni. Már az alapötletben rögtön érdekesnek tűnik, hogy általában ahhoz szoktunk hozzá a vásznon, hogy a férfi szokott megőrülni. Hogy miért, az teljesen egyértelmű; a fizikai fölény miatt így lesz izgalmasabb a film, a Ragyogástól A rettegés házáig sorolhatnánk a példákat.
Kezdetben minden rendben is van, a pár mindkét tagja szimpatikus, jól érzékelteti a rendező a boldogságukat, nem fordul át geil giccsbe az ábrázolásuk, hanem a folyamatos poénkodás miatt szórakoztató kettejük összhangja. Ez önmagában remek alap, ugyanis kevés szerethetően megírt horrorkarakter létezik. Később pedig talán sokunk számára szintén ismerősnek tűnhet, hogy valaki, akit szeretünk, akiről azt hisszük, hogy ismerjük, akivel megosztottuk az egész életünket, annak minden bújával és boldogságával együtt, hirtelen egyik napról a másikra teljesen kivetkőzik önmagából. Nem úgy néz már rád, nem nevet többé a vicceiden, közben pedig furcsa dolgokat csinál. És habár az arc, a test egyértelműen ugyanaz, valami mégis örökre és visszavonhatatlanul megváltozott, te meg állsz hülyén és tanácstalanul. Mert hiába az együtt töltött hosszú idő, hiába hitted, hogy mindenkinél jobban ismered kívül-belül, hirtelen egy idegen áll veled szemben, akivel már sehogy sem tudsz szót érteni. Na, ez a film erre az alapélményre épül, a fordulat pedig éppen emiatt megmosolyogtató analógia, de abszolút a jó értelemben. Habár ez a viselkedés valószínűleg inkább a nőkre jellemző, talán nem véletlen, hogy a szerepek eddig fordítottak voltak a filmekben, mert ezzel annyira sok mindent aztán mégsem tudtak kezdeni a film készítői.
Mert bármennyire átérezhető és mélységesen átélhető a férfi főhős drámája, és bármennyire jól játszanak a színészek, itt szépen lassan mégis elkezd csökkenni a film színvonala. Ahelyett ugyanis, hogy innen tovább építené a cselekményt, érezhetően stagnálni kezd. Hiába csak 87 perc a játékidő, nagyon belassulnak a dolgok, a végkifejlet pedig nem rossz ugyan, akár még hátborzongatónak is lehetne nevezni, de abszolút nem használja ki a benne rejlő potenciált.
Minden tekintetben többet kellett volna nyújtania ennek a filmnek, egyrészt ebből az érzelmi pokolból, másrészt pedig elkezdi ugyan pedzegetni a mindebből logikusan következő testi poklot, de aztán szemérmesen és nagyjából vérmentesen gyorsan abba is hagyja, aztán jöhet a stáblista. Ez főleg azért szomorú, mert egy kis költségvetésű moziról beszélünk, aminek elvileg nem kellene semmilyen kompromisszumot sem kötnie, hanem minden további nélkül lehetne igazán tökös. Nyugodtan átválthatott volna az egész olyasmi durvulásba, mint amit mondjuk a Starry Eyesban is láthattunk, csak itt ezerszer több lett volna a drámai töltet, hála a szimpatikus főszereplőknek és annak a kémiának, amelyet megteremtettek köztük a történet elején. De ugyanígy felróható a szex hiánya, amit egyébként bátran szóba hoznak hőseink, sőt valamilyen szinten majdhogynem központi téma a filmben. Arról nem is beszélve, hogy a Trónok harca barlangos mókázása óta tudjuk, hogy Rose Leslie sem különösebben szégyenlős, úgyhogy ez sem kellett volna, hogy akadály legyen.
Önmagában problémás tehát egy olyan horror, amiben se vér, se cicik, se félelem nincsen, és a legnagyobb poén az, hogy ebben az esetben pont ezekkel az alantas eszközökkel lehetett volna igazán mélyíteni az egyébként horrorhoz mérten kifejezetten intelligens és a maga nyomasztó hangulatával együtt is szerethető, helyenként kifejezetten feszült független mozinak a drámáját, így azonban sajnos egy kihagyott lehetőség marad a Nászút. Én nagyon támogatom az intelligens független horrorok térnyerését, de ahhoz, hogy jó legyen, nem lenne szabad elfeledkezni a zsáner követelményeiről, különösen akkor nem, ha azok még erősítenék is a film koncepcióját, és hatásosabbá tennék az összképet. Azért megnézheted valamelyik este a csajoddal, hogy egy kicsit felkészülj a legrosszabbra, talán jobb, ha nem ér akkora meglepetés.
Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook-oldalunkon!
