Mondtam már, mennyire gyűlölöm az Oscar-szezont? Vége az elbaszott filmek és vállalhatatlan folytatások hónapjának, erre jönnek a műmájer drámák, a fullba kretént nyomók és „Oscarra gyúrok, hát sírjatok” hónapja, ez a rohadt február. Nem elég, hogy tuti nem látok egy CGI-robbanást se egész hónapban, nem kapok egysorosakat, nem látom a kedvenc rajzfilmjeim CGI-feldolgozásait, és nem elég, hogy minden egyes héten meg kell nézni – érted KELL, ez itt a kín, most komolyan, sajnáljon már valaki egy kicsit – egy olyan alkotást, ami a reptéri kutyát se érdekli, ha normálisnak születik, hanem még utána kávézás közben a genderfluid kollégák sállal a nyakuk körül azt vitatják, hogy most akkor az Akadémia milyen jó avagy rossz érzéssel választotta be a soron következő filmet. No hát a Jackie tipikusan ilyen film.

Jackie Kennedy az az ember, akiről mindenki hallott, még az is tudja, ki volt, aki nem ismerte. Ő az amerikaiak Diana hercegnője, csak éppen nem ő halt meg tragikusan, hanem a férje, akit közvetlenül mellette lőttek le 1963-ban Dallasban. Ő volt az a személy, aki mint fiatal First Lady szimpatikussá tette az emberek szemében a politikát – erre nálunk még nem igazán jöttek rá a politikusok –, mert ott is rühellték elég sokan, és aki... mit is csinált? Azt bizony nem ebből a filmből fogjuk megtudni. Ez a film ugyanis nem arra koncentrál, hogy milyen elméletek születtek korunk egyik legérthetetlenebb merénylete, a Kennedy-gyilkosság kapcsán, nem azt mutatja be, min kellett keresztülmennie ennek a nőnek, – azért azt nem lehet egyszerű feldolgozni, ha melletted lővik le a férjed – és nem is azt mutatja be a film, hogyan is jutottunk el a végzetes napig.

Ez a film mindössze pár napot mutat be, egészen pontosan azt az időszakot, amikor a First Ladynek hozzá kellett szoknia, hogy már nem ő a First Lady, és hogy valahol máshol temessék el a férjét, mint ahol azt eredetileg akarták. A film arra tesz kísérletet, hogy ez alapján fesse fel nekünk Jackie életét, de csúfos kudarcot vall, mert egész egyszerűen ez egy baromság. Kifejezetten szeretem az életrajzi filmeket, mert ha jól csinálják, nagyszerű módja, hogy ne csak az adott emberről, de arról a korról is megtudjunk minél többet, amelyben élt. És ugyan működhet úgyis, hogy egy bizonyos momentum köré szervezik a filmet, amikor az adott személy valami nagyot tett, amitől híressé és emlékezetessé vált, de nem három nap köré. Most komolyan, ez a nő semmi mást nem csinált soha, csupán nem tört össze a férje halálakor, mert tartania kellett magát a közvélemény előtt? Ott sírt, ahol senki se látta?

Nem lehetett volna kicsit jobban felépíteni ezt? Először bemutatni a férjéhez való kapcsolatát, és nem is tudom, mondjuk a film közepére pozicionálni a gyilkosságot? Mert bőven elég lett volna az utána következő negyven perc is arra, amit itt elhúztak bő másfél órába. A Jackie-nél unalmasabb, vontatottabb filmet már elég régen láttam, amire rátesz egy lapáttal Mica Levi elviselhetetlen zenéje, ami összesen két traktust ismételget. Truuuuuuuummmmm, truuuuuuuuuuummm. Borzalmas! És ezt Oscar-díjra jelölték? A Kaliforniai álom megnyugodhat. Ritkán bóbiskolok el filmen, de ezen majdnem sikerült. Pedig esküszöm vártam, és mivel a JFK – A nyitott dossziéban már megkaptam a magam adagját anno, nem a gyilkosságot boncoló újabb filmre készültem. De nem is arra, hogy egy affektáló hülye picsát nézzek 100 percen keresztül, miközben SEMMI SEM TÖRTÉNIK a vásznon. 

Ki a tököm ez a Pablo Larraín? Biztos ő volt ehhez a filmhez a legmegfelelőbb ember? Pedig dolgozik ám szorgalmasan, csak azt nem értem, miért nem tanult meg közben rendezni, ha már mögötte van hat másik film? Ő a chílei Uwe Boll? No de térjünk át Natalie Portmanre merthogy őt Oscarra jelölték ezért a szerepért, mondjuk Amy Adams helyett az Érkezésből... vagy Amy Adams helyett az Éjszakai ragadozókból. Nem utálom Portmant, de ez, amit művel, valami horror. Még akkor sem tudom elfogadni, ha tényleg ilyen volt a valódi Jackie. Annyira természetellenesen beszél, annyira erőlködik, hogy átlényegüljön, miközben végig Portman marad, hogy sokkal inkább hasonlít az alakítás valami erőltetett paródiára, ahol a First Lady valami értelmi fogyatékosra hajaz – különösen az erőltetett vigyorral előadott Fehér Ház-bemutató alatt. Nem paródia kellett volna, hanem színjátszás.

Ott van a két Steve Jobs-film, Ashton Kutcher parodizálta Jobsot – még akkor is, ha tényleg úgy járkált –, Michael Fassbender meg eljátszotta, anélkül hogy különösebben hasonlított volna rá. Mert nem az a lényeg, hogy egy színész tökéletesen hasonlítson arra, akit megformál. És itt ebben elvesztek. Nem baj, Emma Stone egy lépéssel közelebb került az Oscarhoz. Ezen kívül a jelmezért verseng még a film, igazán gratulálok, hogy tudtak szerezni néhány ruhát a hatvanas évekből, nem ez fog nyerni, ugorjunk. A film egyetlen igazán erős jelenete, amikor Portman elmagyarázza a gyerekeinek, miért nem jön haza az apjuk. Ott egy utalást is tesz arra, hogy már volt két gyereke, akik meghaltak. Ez máris érdekesebb lett volna, és jobban bemutatja ezt a nőt, mint ez a pár összecsapott nap.

John Carroll Lynch, akit nemrég ütöttem Az alapító miatt, hitelesebben hozta az elnökségre felesküdő Lyndon B. Johnsont. Az például egy meglehetősen jó – a történelemkönyvek lapjairól visszaköszönő – jelenet, ahol érezhető a „meghalt a király, éljen a király”-effektus. A filmben ezen kívül aki értékelhető még, az a Bobby Kennedyt játszó Peter Sarsgaard és John Hurt, akit még akkor is jó vásznon látni, ha negyedóránként annyi a dolga, hogy totál közhelyesen megossza velünk az élet értelmét. Ez az a film, amiből a plakát a legjobb. Az ízléses, letisztult és szép, tudja, mit akar, vagyis nem olyan, mint a produktum, amit hirdet. Úgyhogy ha szeretnél egy jó filmet Jackie-vel, amin nem alszol el, válassz olyat, ami Chanre végződik.

Ha tetszett a kritika, kérlek, lájkold a Facebook oldalunkat!