A japán macskával nem árt észnél lenni. Miért? Tessék tovább olvasni és kiderül. Nagy, vágott szemek, hosszú szempilla, mágikus, szó szerint igéző tekintet, pihekönnyű járás, kecsesség és veszély - ez jellemzi őket. Bár nem könnyű velük bánni, számos film kihagyhatatlan szereplői. Ugyanis egyaránt hozzák a pénzt a vetítőtermekben és DVD-ken. Csodálatos lények, de ők sem tökéletesek. Például nincs epilált combjuk, hosszú körmök helyett karmaik vannak, a mohó férfiaknak pedig sokba kerülnek. Rendszerint tőlük pusztulnak, nem pedig értük.
Nem, kedves férfitársam, aki esetleg abban reménykedtél, hogy Maria Ozawa és más csinos japán  AV sztárok viselt dolgairól olvashatsz, pláne bízván abban, hogy némi pikáns fotókkal körítve fogják tálalni az érdekes témát, te rossz helyen jársz az Interneten. Azért nem muszáj ám tovább lapoznod, ha már itt vagy az oldalunkon. Hogy akkor kikről szólnak a fenti mondatok? A japán szellem macskákról, amelyek már a középkor óta népszerű hősei a rémhistóriáknak, a későbbiekben pedig érdemdúsabb filmes karriert futottak be, mint a fentebb említett hölgy. A fénykoruk 1953 és 1968 közé tehető, de máig sem tűntek el. Elvégre, mint az tudjuk, a macskáknak hét életük van.

A II. Világháború után a japán filmipar egyik kedvenc témáját, a szamurájos mozikat, a megszálló hatóságok betiltották, bízván benne, végleg a süllyesztőbe küldik vele. Tudniillik, a hazafias érzelmeket igyekeztek visszaszorítani Japánban, ami ugyan nem volt szép  tőlük, de hogy nem ok nélkül tették, azt azért nehéz lenne tagadni. Így a jidaeki, a japán történelem, ez a szamurájkor eseményeit felhasználó zsáner, parkoló pályára került. A deli hadfiak huszadik századi képviselői lejáratták magukat a harctéren a középkorból áthozott kegyetlenkedéseikkel, és emiatt az egyébként ártalmatlan művészeti ág bűnhődött. Az élet persze azért nem állt meg, a filmpiac pedig igyekezett betölteni a keletkezett űrt. A nagy cégek mellett kisebbek is igyekeztek kiszakítani a maguk szeletét a tortából. A Shintoho stúdió közöttük volt. 1949-ben alakultak. A borzongatást helyezték az üzletpolitikájuk középpontjába, ezért szép számmal gyártották a horror filmeket, de noir mozik és rizikós furcsaságok szintén akadtak az étlapjukon. Elsősorban a belföldi piacra termeltek az 1961-es csődjükig, a nyugati nézők csak elvétve láthattak tőlük valamit. A DVD-re történő felújítások megjelenésével mindez megváltozott. A kitárgyalásra kerülő mű ezúttal az 1960-ban készült "The Ghost Cat of Otama Pond" lesz.

Házasodni készülő fiatal pár tévelyeg egy kísérteties tó körül, újra és újra ugyanarra a helyszínre érve vissza.  Az ara már nagyon fáradt, vihar készül, fedezékre volna szükségük. Kóbor fekete macska vezeti el őket egy romos épülethez, ahol a lánynak rémítő látomásban van része, majd nagyon beteg lesz. Nagy nehezen eljutnak egy helybéli szerzeteshez, aki rossz hírt kénytelen közölni az aggódó fiatalemberrel. A lányt átok sújtja. A hitetlenkedő szerelmesnek elmeséli két szamuráj család ellenségeskedésének nyomasztó esetét, amely úgy tűnik, még mindig nem zárult le véglegesen, pedig a két szerelmesnek ezúttal tényleg élet-halál kérdése.
A film egy debütáló rendező munkája, aki viszont nem akárkitől tanulhatott. Yoshihiro Ishikawa  magától Nobuo Nagakawától, a kaidan műfaj specialistájától és nagy megújítójától leste el a szakma fortélyait. A mester tanítása világosan felismerhető a filmben, kezdve a sejtelmes hangulatteremtéstől a fluoreszkáló zöld fények bevetésén át vörös szín erőteljes alkalmazásáig, a "szellemtanyáról" nem is szólva. A tradicionális kabuki hatások sem maradnak el, de erről kicsit később.

Rögtön leszögezem, a tanítvány nem hozott szégyent a "szenszejre." Ishikawa egy kezdőtől ritkán látható, meglepően érett művet tett le az asztalra. Klasszikus mestermunkának még nem mondható, de mint szórakoztató alkotás, bőven a jobbak között van a saját műfaján belül. A jelenetek rövidek, célratörőek, nem túlbeszéltek. Az atmoszféra valóban kísérteties, de nem akar mindent készen tálalni, helyet hagy a nézői fantáziának. Ishikawa forgatókönyvírónak sem volt utolsó, az ötletei sokkal hozzájárulnak a film jó fogyaszthatóságához. Különösen a macska "aktivizálása" után keveri jól a lapokat. (Az, hogy a kardokat sem hagyta a tokjukban pihenni, kifejezetten dicséretes. Miként az is, hogy a készítés idejét tekintve némileg meglepő módon, rámenősebb képeket sem félt bevetni. Igaz, Japánban vagyunk, ott másként álltak a vér mutatásának kérdéséhez.)

Az operatőr Kikuzo Kawasaki kihasználta, hogy gyakorlatilag mindent stúdión belül forgattak, színpompásak a jelenetek. Kezdetben talán túlzottan is (lásd fent) viszont aztán erősen megtámogatta a stílusos rendezést a természetfölötti elemek színvilágával. A zenéért felelős kilétét nem bírtam megtalálni, pedig megérdemelné, hogy ideírjam a nevét, mert olyan kellemesen borzongató dallamokkal látta el a filmet, ami kifejezetten segíti a ráhangolódást a misztikum elfogadására. Az említettek a film erősségei. Azért nem lett minden tökéletes. Az alaptéma választás, vagyis az egymást gyűlölő családok gyermekei közötti szerelem korántsem eredeti, miként az alakváltó szellem (bakemono) csatasorba állítása sem az. Sokszor látottak, viszont megbízhatóan működnek. A színészi alakítások vélhetően Nobuo Nagakawa szemlélete miatt kötődnek a tradicionális kabuki színházhoz. A filmhez illő színjátszás néha eltúlzott gesztusokkal váltódik fel, ami helyben minden bizonnyal semmi szokatlant nem jelentett, de a mi szemünkben furcsák. A némafilmes korszak fogásait az európai és amerikai mozik ekkor már nem alkalmazták, mostanra pedig végképp elszokott tőle a néző. Hangsúlyozom, nem ripacskodás folyik egyik-másik jelenetben, csak a keleti színészi megoldások nálunk nem mindig működnek. Legyünk megértőek.
Akkor pár szót a cicusról. Kezdjük ott, - mert mifelénk nem köztudomású, - mi okból lettek rémfilm sztárokká. A japán legendák szerint az a macska, amelyik fogyaszt a meggyilkolt gazdája véréből, földöntúli erőket kap és képes bosszút állni a szerettei pusztulásáért. (Szóval, emiatt a felkelő nap házának hazájában az előrelátó, hazai kaidanokon edződött kutyabarát férj, amikor előveszi a Psychóban látott és megkedvelt konyhakést, hogy válási procedúrától mentesen legyen újra nőtlenné, nem a megunt macskaimádó feleséggel kezdi a törvény által egyébként kifogásolt hatékony megoldást, hanem a hölgy házi kedvencével A klasszikus filmműveltségben vannak még rejtett tartalékok.) A filmbeli négylábú a bűn helyszínén átesik a vérivási műveleten, majd nekilát levadászni a gazdi haláláért felelősöket. Eszközei túltesznek egy modern menedzser kurzus változatosságán, és ami azt illeti, eredményesebbek is. Az alakváltás "Barba trükkje" számára kisujjgyakorlat. Parafenomén képességei által nyitja-zárja az ajtókat, hadd törje a frász azokat, akik biztonságban hiszik magukat. (Egy ideig.) Isaac Asimov legendás "Öszvér" karaktere sem bánt tőle ügyesebben az érzelmi befolyásolással. Valószínűleg pszichológiai doktorátust szerzett a túlvilágon, mert remekül manipulálja a pusztulásra ítélteket. Az emberi gyengeségeiken át egymás ellen fordítja őket. Fizikailag nem sebezhetetlen, de szívós jószág, annyi szent. Szellemi ereje van, képes egyféle láthatatlan horgászzsinórt vetni az áldozatai nyaka köré. Az emberek elméjét elhomályosítja, azt hitet el velük, amit akar. Hagyományosan éles karmai és fogazata szintén a fegyvertára részei. Ha jobb megoldás nem jut az eszébe, simán átharapja az áldozata torkát. (Visszautalva a bevezetésre: Akar-e még valaki ujjat húzni a hosszú bajuszú vérivóval? Na, ugye...) Jó döntés volt a rendező részéről, hogy az elszánt bosszúálló (macska)testi valójában alig látható az átváltozása után. (Az a kevés jelenet sem igazán kellett volna, mert már akkortájt is akadtak ügyesebb trükkök, kár volna tagadni.) Viszont az egerekről minden más élőlény fogyasztására átnyergelt alakváltó változatos eszköztára révén szórakoztatóan telnek a percek a bűnösök megbüntetésével, amit nem siet el, igyekezvén kiszolgálni az elvárt borzongatási faktort.
A mozi a japán film második aranykorának egyik megbízható kaidanja. Olyan nagy vetélytársakkal nem mérkőzhet, mint a valóban pazar Ugetsu monogatari, Kwaidan, Snow Woman, de máig működőképes, stílusos alkotás. A misztikus történetek kedvelőinek ajánlott. Megéri rászánni azt a bő 75 percet. Magyarítása létezik, kópiája az Interneten több változatban föllelhető.