"Te tényleg azt hiszed, hogy ha leszop engem egy gyönyörű, nagycsöcsű 25 éves, az nekem akkora nagy öröm?"

Ez volt életem első Woody Allen filmje, ennek köszönhetően szerettem meg a munkásságát, és néztem meg a többi alkotását is. Sokáig az Agyament Harryt tartottam egyértelműen a legjobb filmjének, ami egyáltalán nem véletlen. Zseniális ötletek sorjáznak benne, fantasztikus színészek előadásában.

Valószínűleg Allennek volt egy rakás kiváló ötlete, amelyeket nem igazán tudott összeilleszteni, így kitalálta(?) az alkotói válságban szenvedő írót. Mindamellett ebben mutatja be magát a leginkább szemétládának, ami tekinthető kemény őszinteségnek is, de kénytelen vagyok beismerni, hogy Allen így a legszórakoztatóbb, hogy szembenéz saját magával. A jelenetek pedig valóban fantasztikusan Tobey Maguire haláli kalandjától kezdve, Robin Williams életlenségi epizódján át, egészen az idős zsidó házaspár titkán keresztül, Woody pokolbéli jelenéséig, mind elképesztően viccesek, és akkor még nem is írtam a sziporkázó dialógusoktól. Allentől eltérően ezúttal legalább annyit káromkodnak, mint egy Tarantino filmben, de abszolút helyén van a dolog, hihetővé teszi az érzelmi reakciókat. A történetek a történetben elem pedig végig követhető, és szintén nagyon humoros, hogy főhősünk múltját kitalált karaktereken keresztül ismerhetjük meg, akik valójában mindannyian a filmbeli karakterekről lettek mintázva. A szaggatott vágástechnika is nagyon bejött annak idején, de ma már sok helyen láttam hasonlót, így annyira nem okozott már meglepetést. Az meg itt is hihetetlen humoros, ahogy Allen reflektál a saját zsidóságára több ízben is.

Nézzétek meg az Agyament Harryt, ha még nem láttátok, ha pedig láttátok, akkor nézzétek meg újra, kurvajó, gyakran idézhető szövegek vannak benne, kiváló poénokon szórakozhatunk az első percétől az utolsóig. Ha rám hallgattok, akkor a második, Kern András-féle verzióval nézzétek meg a filmet, a másikkal szerintem élvezhetetlen.