Egy pillanatig sem gondoltam volna, hogy elsőfilmes rendezővel van dolgom, miközben a filmet néztem. Pedig Florian Henckel von Donnersmarck teljesen kezdő volt, de ezt egy halovány másodpercig nem lehet érezni, annyira szépen kimunkált filmmel van dolgunk. Sőt, talán ez az első igazán jó német film, amit életemben láttam.
A kort tökéletesen sikerül megidézni a ruháktól kezdve a trabantokon át, a visszataszító miniszter elvtársig minden a szocialista '80-as éveket idézi. Az operatőri munka csodálatos, a szobabelsők, az utcafelvételek és a visszafogott zenei aláfestés egy pillantás alatt egyértelmávé teszi bárki számára, hogy vérbeli európai alkotással van dolgunk, ráadásul a legjobb fajtából.
A színészek pedig tökéletesen azt játsszák, amit játszaniuk kell. Martina Gedeck gyönyörű és tragikus, figurája még hitelesebbé teszi a sztorit. A kommunista író, Sebastian Koch pedig talán a leginkább azonosulható figura. Ulrich Mühe szintén úgy volt jó, ahogy volt, de ezt a faarcot nem nevezném elképesztő színészi alakításnak.
A forgatókönyv nélkül persze ez az egész nem működne. Dicséretes és bátor lépés szembenézni a múlttal, nem nosztalgiázni, nemcsak életképet festeni, de bemutatni egy diktatúra működését, személyes sorsokon, drámákon keresztül. Bár a film lassan folyik, mégsem válik unalmassá, sőt egyre feszültebb lesz a cselekmény. Bemutatja például, hogy a hatalmon lévőket valójában mennyire nem maga az ideológia érdekelte, hanem sokkal inkább a saját vágyaik kiélése (gondolok itt a karrierre, vagy egy dugásra, vagy akár a kettő szomorú kombinációjára). A vége pedig nagyon szép, de nem a giccses, hollywoodi értelemben, így a sok szörnyűség ellenére az ember mégis egy kellemes érzéssel hagyja ott a filmet. Tehát, mint mozi, kiválóan működik A mások élete, annál is inkább, mivel nagyon épít a mindannyiunkban élő voyeur hajlamokra. Talán egy picit hosszabb a kelleténél, de ez bocsánatos bűn egy ilyen valóban világszínvonalú alkotásnál.
A filmet nézve itthon nem lehet nem az itteni viszonyokra gondolni. És nem csak a szocializmus miatt, hanem a Piros Arany és az öngyilkossági statisztikák miatt sem. De igazán csak akkor kerekedett el a szemem, amikor írónk a film végén (csakúgy mint bárki más) megnézhette a róla készült jelentéseket, sőt lehallgatóját is beazonosíthatta. Hát nem is tudom. Itthon meg... Rémes, felháborító és szörnyű az egész. Néha a sajtó felkap egy-egy hírt, de elsunyulták az egészet, és senkit sem érdekel. 22 év telt el, és még mindig nem tudunk semmit. Itt nem végződhetne úgy a film, ahogy Németországban. Arról nem is beszélve, hogy nekünk nem volt elég tökünk csinálni egy ehhez hasonló filmet. Persze csak koncepciójában, a színvonalat inkább gyorsan felejtsük is el, az ügynöklistákkal együtt.
