"Tedd fel azt a kérdést magadnak: ha egy fa kidől az erdőben, de nincs ott senki, aki hallaná, vagy látná ezt, akkor is ilyen seggfej volnál?"

Sorozathelyzet:

Ha a mostani, modern sorozatokat összehasonlítjuk a 15-20 évvel ezelőtt készült, nagyon menő szériákkal, elég komoly színvonalkülönbséget vehetünk észre, egyértelműen a mai felhozatal javára. De minek köszönhető ez, hogy az egykori, gagyi, egyértelműen B kategóriás vacakokból mára néhol még a nagy mozifilmeket is jócskán felülmúló, komoly alkotások váltak? Már nem szégyen sorozatfüggőnek lenni, sőt választani is nehéz közülük, hiszen annyi igényes darabbal találkozunk, miközben annyi időt vesz el az életünkből, hogy az valami elképesztő. A fogyasztói szokások ugyanis átalakultak, jelenleg a mozikban szinte már csak a tinédzserfilmek érnek valamit, ezek mennek igazán eseményszámba. Ha nem hiszitek el, nézzetek körül, akármilyen filmes weboldalon, vagy blogon, hogy melyek a 2012-es év legjobban várt filmjei: egy szuperhős mindent összevetve 8. kalandja a nagyvásznon, egy szuperhősökből álló csapat világmegmentése, vagy egy űrszörny, aki hetedszerre bukkan fel, és valami varázslós-kardozós mozi előzménye. Bocs, ha netalántán kihagytam valamit, de ezek után nem csoda, ha az átlagfelnőttnek esetleg nehezére esik kimozdulni a szélesvásznú, LED tv-je, és a házimozirendszere szorításából, helyette csak a kölyköknek ad pénzt mozira, és vagy valamelyik csatornán, vagy esetleg a dvd-jén elégíti ki komoly filmfogyasztási igényeit. Így már azt hiszem, tökéletesen érthetővé vált, hogy nagyvonalakban miért terjedtek el ilyen mértékben a sorozatok, és miért szükséges a korábbinál jóval magasabb színvonalon elkészíteni ezeket.

Ennek egyértelműen vannak pozitív, és negatív oldalai egyaránt. Egy sorozatban a töménytelen időnek hála, sokkal jobban, sokkal életszerűbben, sokkal emberibben, ezáltal pedig jóval azonosulhatóbban lehet bemutatni egy-egy szereplőt, a moziban pedig erre egyszerűen nincs idő. Így viszont komoly fejlődéseket követhetünk figyelemmel, teljesen hitelesen, úgy megismerhetünk szereplőket, mintha azok a valódi ismerőseink lennének. Egy filmben ez lehetetlen, bármennyire is tehetséges egy rendező, vagy éppen színész. Viszont kár lenne hallgatni arról, hogy mennyi hátránya is van ennek a rengeteg időnek, hiszen ilyenkor egész évadokat rendelnek meg előre, és valamivel ki kell tölteni az időt, hogy a nézőt végig le tudják kötni az események, egy tartósan nagyon magas színvonalat pedig még két órában sem mindig könnyű tartani, nemhogy 12-16 órában. Ennek még ezt az egész sorozatdömpinget elindító, általam egyértelműen a világ legjobb sorozatának tartott, de mindenképpen mérföldkőként nyilvántartott Maffiózók is áldozatul esett néha, bár a többinél jócskán ügyesebben vette az időbeli akadályokat.

Én pedig előszeretettel hangoztatom, hogy nem nézek sorozatokat, mert a filmekre vagyok rákattanva. Valójában pontosan tudom, hogy mennyire igényes sorozatok készülnek manapság, de olyan mértékben időigényesek is egyben, mindemellett a filmművészet szintén olyan gazdag, és annyi remek alkotásból építkezik, hogy inkább ezek mellett teszem le a voksomat, így nem csoda, hogy rendkívül ritkán olvashattok a blogon sorozatokról. De hát ez érthető is, hiszen ez Filmbook, nem pedig Sorozatbook. Persze a jónak én sem vagyok feltétlenül az elrontója, így egy-egy sorozat néha nálam is becsúszik, ennek azonban nagyon komoly feltételei vannak, például rengeteg helyről kell hallanom róla egymástól függetlenül, megbízható forrásokból, hogy ez az adott széria mennyire ütős, továbbá a témának is nagyon komolyan fel kell keltenie az érdeklődésemet.  A Ments meg minden kritériumnak tökéletesen megfelelt, de még így is nagyon sokat vártam, mire egyáltalán belevágtam az első évadba, pedig a tűzoltók szakmája mindig nagyon vonzott, hiszen mi lehet hősiesebb, vagy romantikusabb annál, mint berohanni egy lángoló épületbe, és vadidegen embereket kimenteni a tűzhalál karmaiból. Érdekes módon mégsincs túl sok tűzoltós film, pláne olyan, ami ér is valamit, így hirtelenjében egyedül a Lánglovagok című mozi jut eszembe, de igazából a sztárparádén kívül nem sok mindenre emlékszem belőlük.

Na de itt van nekünk a Ments meg. A 24-et leszámítva általában úgy nézek sorozatokat, hogy naponta maximum egy rész, és én azzal tökéletesen elvagyok. A 24-nek viszont minden egyes epizódja olyan cliffhangerrel ér véget, hogy egyszerűen képtelenség abbahagyni, és nem tudsz nem függővé válni még az egyértelmű hibák ellenére sem. A Ments meg epizódok nagyrészt nem így fejeződnek be, én mégsem tudtam abbahagyni. Az első három évadot egy hétvége alatt zavartam le, utána pedig csak az időhiányomnak volt köszönhető, hogy a maradék négy évad már beletelt egy pár hétbe. Ez idő alatt nem sok filmet néztem, és a szabadidőm jelentős részét ez tette ki, akkor pedig már megint ott vagyunk, hogy miért is nem érdemes sorozatot nézni. Ha nagyon jó, akkor minden idődet elrabolja, ha kevésbé, akkor pedig csak szimplán elbassza.

Ments meg!:

Az alaptörténet a 9/11 traumában szenvedő, alkoholista, gyógyszer-és adrenalinfüggő, önpusztító, macsó, halottakat látó tűzoltóról rengeteg lehetőséget rejt magában, amikkel remekül él is a széria, de ettől még rengeteg negatívummal szembesülhetünk. Ami leginkább feltűnő, már az elejétől kezdve, hogy milyen egyértelműen lop az alapnak számító Maffiózóktól. Ez a sztori is egy negyvenes, tökös fasziról szól, akinek két családja van (ami ott a maffia, az itt a tűzoltóság), rengeteg problémája a feleségével, a kamaszlányával, és a szeretőivel, miközben a kollégák életébe is betekintést nyerhetünk. Itt is van egy nagyon zűrös lánytestvér, egy nagybácsi, aki lelövi főhősünket, illetve egy unokaöccs, akit pátyolgatni kell. Sőt, még nagyon hasonló, családi terápiákat is tartanak a negyedik évadban. Ezenkívül mindkét sorozat elég brutális, nagyon macsó, és rengeteget káromkodnak, sőt a szürreális álmokat, rémálmokat bemutató jelenetek is nagyon hasonlóak, de még a főcímbe is könnyedén bele lehet ezt látni. Ezek után a legkevésbé sem lepődtem meg, amikor később olvastam, hogy a főszereplő-társíró Denis Leary-nek a Maffiózók a kedvenc sorozata.

Viszont a Maffiózók sokkal, de sokkal jobban bánt a női karakterekkel, a főbb szereplők mind nagyon élőek voltak, szépen kidolgozták a személyiségüket, a motivációs hálójukat, pontosan lehet tudni, hogy mit miért tettek. A Ments meg nőalakjai ezzel ellentétben teljesen irracionálisak, tökéletesen logikátlanul, illetve kiszámíthatatlanul cselekednek, önkényesen úgy, ahogy a dramaturgia éppen megkívánja tőlük. És ha esetenként a férfiak még ilyennek is láthatják a nőket, ez még akkoris túlzás, még egy teljes egészében pasik által, pasiknak készített macsó sorozattól is. Ha pedig már a nőknél tartunk, kész vicc, hogy az egész Ments meg telis-tele van szexjelenetekkel, amelyeknél szinte kivétel nélkül mindig ruhákban láthatjuk hőseinket, illetve hősnőinket. Ha pedig már ez egy ilyen sztori, és a szexnek ennyire hangsúlyos szerepe van, akkor ne hiteltelenítsük, illetve tegyük nevetségessé az egészet egy ennyire gyermeteg húzással.

A Ments meg negyedik évadától ráadásul elég komoly színvonalcsökkenésnek lehettünk szemtanúi, ugyanis ennek az évadnak már szemmel láthatóan semmilyen alapkoncepciója, vagy íve nem volt, nem tartott sehonnan sehová, az alkotók pedig kifogytak az ötletekből, ráadásul mindezt túlságosan terjengősen, néhol már unalmasan adták elő. Az ötödik évadtól szerencsére már javult a helyzet, de valahogy mégsem sikerült visszatérni a régi színvonalhoz, hiába láthattunk néhol elképesztően erős jeleneteket, vagy jelenetsorokat. Tény, hogy a kezdeti részek sem voltak tökéletesek, a készítők például valamiért úgy érezték, hogy minden egyes rész végére be kellett rakni valami nyálas zenét, a szereplőkről készült montázzsal egyetemben, és akkor az majd hatásos lesz, de ez abszolút nem működött. 

Ahogy pedig telt az idő, úgy vált néha már feleslegesen önismétlővé, sőt nagyon túlzóvá az alapsztori, egyszerűen túl sok veszekedés, tragédia történt már ahhoz, hogy az a hihetőség határán mozogjon, bár erre a készítők maguk is önironikusan reflektáltak néhány jelenetben, úgyhogy ez még talán a megbocsájtható vétkek közé tartozik. Nem úgy a musical-szál, ami ugyan csak 3-4 jelenet az egész szériában, de kétségtelenül a legmélyebb, legsötétebb és legfeleslegesebb pillanatok közé tartozott, amiken már valósággal feszengtem, olyan kényelmetlenül éreztem magam a késztők helyett is. A történetben megjelenő blöffök is sértették az intelligenciámat, mert amíg a Maffiózókban mindennek véresen komoly következménye lett, itt néha csak a pillanatnyi hatásra törekedtek, aztán minden ment tovább a régi kerékvágásban. Tipikusan ilyen volt az ötödik évad vége, amivel már alapból problémák lennének, hiszen sem az adott szituból, sem a karakterekből nem következne az a bizonyos a befejezés, de még ennél is sokkal dühítőbb, ahogyan ezt teljesen elbagatellizálták a következő részekben.

A leginkább visszatetsző azonban mégis az volt számomra, ahogyan a szeptember 11.-i eseményekkel foglalkoztak az alkotók. Az még hagyján, hogy minden részben ötször elmondják, hogy 343 bátor tűzoltó halt hősi halált az ikertornyoknál, mert bár túlzás, mégis megértem, hogy ez egy nagyon komoly trauma volt az egész országnak, különösen a new yorkiaknak, főleg a tűzoltóságnak, és azon belül is az egyes embereknek. De amikor az egyik szereplő által felsejlik az a népszerű összeesküvés-elmélet, miszerint az egész egy „belső munka” volt, akkor az egész sorozat meginog. Egyrészt nem teljesen érthető, hogy a többi tűzoltó halála ettől miért vált volna feleslegessé, hisz ők a civil embereket mentették, nem pedig a terroristák, vagy épp a saját kormányuk ellen harcoltak, ezért nincs semmi értelme annak, amikor a többi tűzoltó az elesett bajtársak meggyalázását emlegeti ennek kapcsán. A legdurvább azonban ennek a problémának a megoldása, amit a sorozat nyújt számunkra, miszerint nem érdemes ezzel foglalkozni, ami történt, megtörtént, teljesen mindegy, hogy hogyan. Szóval, ha az ember saját kormánya önző célokkal megöleti a testvéreit, és bajtársait, akkor a legjobb megoldás egy demokráciában, ha mindezt a szőnyeg alá seperjük.

Ilyen sok negatívum után talán csodálkozhattok, a bevezetőben emlegetett magas színvonalra. Talán ha rendesen, 7 év alatt nézem végig ezt a 7 évadot, akkor nem ütköznek ki ennyire élesen a hibák, de ilyen nagy dózisban ez elkerülhetetlen volt. Azonban vannak olyan vitathatatlan erényei a Ments meg-nek, amelyeknek köszönhetően lazán meg tudjuk bocsájtani a fentebb emlegetett, problémás pontokat.

A Ments meg ugyanis kiválóan működik minden más szintjén. Az alapokat az elképesztően jó, hús-vér karakterek adják, akik kivétel nélkül mindannyian nagy egyéniségek, és ami még fontosabb, hibáikkal együtt is nagyon szerethetőek. A középpontban természetesen a főhőst alakító Denis Leary áll, aki hallucinációival, függőségeivel, és elképesztő bátorságával valóban a legérdekesebb karakterré válik. Ezért is fájó, hogy a körülötte lévők folyamatosan elmondják mindenféle szarnak a 7 évad során, és valóban sokat hibázik, de közel sem annyit, mint amennyire a környezete felelőssé teszi mindezért. Sok esetben mi magunk is hasonlóan cselekedtünk volna, mint ő. Ráadásul annyi tragédia, annyi gond és probléma éri őt folyamatosan a magánéletben, és a munkában is, amitől egy valódi ember már réges régen teljesen összeroppant volna. Az ő karakterén keresztül pedig az alkotóknak messzemenőkig hitelesen sikerül ábrázolniuk az alkoholizmus problémáját, a beismeréstől kezdve az AA gyűléseken át, a kemény próbatételekig, majd a visszaszokást, és az újbóli köröket, bemutatva, hogy mennyire komoly, és összetett problémáról van itt szó.

De mint már említettem a többi karakter is kiváló, az őket alakító színészek nemkülönben, elég a félhülye újoncra, a homofób, szerencsejáték függő tűzoltóparancsnokra, a nőkkel küszködő, fánkzabáló hadnagyra, vagy a puerto ricói Casanovára gondolni, de később lesz okunk megkedvelni a Feka Sean-t, vagy a zsidó főparancsnokot is. Az én kedvencem azonban a főhős halál laza, mindig segítőkész zsaru tesója volt. Ráadásul ezekhez a nagyon jó karakterekhez igényes mellékszálakat is írtak, melyek még jobban elmélyítik őket. Az állandó karaktereken túl a vendégszereplők is remekelnek, Susan Sarandon vagy éppen a mindig elragadóan bájos Marisa Tomei feltűnése üdítő színfolt a sorozatban. A legjobb azonban mind közül teljesen egyértelműen a Parkinson-kór miatt már ezer éve eltűnt, mindenki által szeretett, egykori tiniikont, Michael J. Foxot volt látni. Bár alig ismertem fel így megöregedve, megtörve, tolószékbe kényszerülve, de mégis elképesztően örültem neki. Remek figurát is írtak neki, minden egyes percét élveztem, amit a képernyőn töltött. És nagy szerencsénkre a szinkronstúdió megtette nekünk azt a szívességet, hogy a Vissza a jövőbe trilógiában is a hangját kölcsönző Rudolf Pétert választották ki a szerepére.  Egyébként rendkívül igényes szinkront készítettek a Ments meg-hez, nagyon eltaláltak mindenkit, kifejezetten érdemes volt így nézni, Rajkai Zoltán, Haás Vander Péter, vagy éppen Harsányi Gábor hangját hallgatva. Érdekes volt mondjuk, hogy az első három évadban alig hangzott el trágár szó, utána viszont folyamatosan röpködtek a bazmegek, és a faszfejezések. Nem tudom, hogy ez a szinkronnak köszönhető-e, vagy már az eredeti változat is ilyen volt, mindenesetre a trágár tűzoltók sokkal hitelesebbnek tűntek, mint azok, akik szépbeszéd versenyt nyertek.

A Ments meg legnagyobb erejét azonban egyértelműen a drámának köszönheti. Már az alapfelállás is elég drámai, a halott unokatestvérrel, akivel hősünk folyamatosan beszélget, és az alkoholproblémákkal, meg a válással, de biztosíthatlak róla, hogy minden csak egyre rosszabb, és egyre nyomasztóbb lesz, ahogy telik az idő. Éppen ezért nem ajánlom senkinek sem, hogy olyan nagy dózisban nézze meg egymás után az epizódokat, mint ahogy én tettem, ugyanis a harmadik évad végére már elég komolyan megviseltek engem is a történtek, pedig elég harcedzettnek tartottam magam. Azonban itt simán vállalnak olyan durva húzásokat, amilyenekre még a Maffiózókban sem volt példa. Simán előfordulhat, hogy teljesen hirtelen, néha minden előkészítés nélkül meghal egy-egy nagyon fontos szereplő. Vagy épp egy olyan, aki főhősünkhöz állt nagyon közel, de lehet, hogy egy olyan, akit mi kedveltünk meg, és ezeknek a részeknek hatalmas, letaglózó erejük van. Néha egy-egy ilyen jelenet után csak bámulsz magad elé meredten, de könnyen előfordulhat érzékenyebb lelkületű nézőknél, hogy akár a mécses is eltörik. Vannak annyira erős pillanatok, mint például az ötödik évad megcsavart báros jelenete, melyben a hősünk halott családtagjai képében birkózik saját démonjaival, akiket éppen felgyújt, vagy agyonlő, de előrébb nem jut. A Ments meg ugyanis nagyon bátran, és a következményekkel abszolút nem törődve bánik a szereplőivel, talán épp ezért okozhat csalódást a legutolsó rész, amelyben egy keserédes, de jó hangulatú befejezést próbálnak meg lenyomni a torkunkon.

Ezzel teljesen ellentétes módon, azonban rendkívül szórakoztató is ez a sorozat. Remek humora van, a tűzoltók egyfolytában szívatják egymást a laktanyában, olyan beszólásokat hallhatunk, amelyektől szakadunk a röhögéstől, vagy éppen olyan frappánsan megírt dialógusokat, amelyekhez már elég komoly érzék kell. És természetesen a szituációkat is hasonló profizmussal, rendesen előkészítve, és a poénokat kiélezve tárják elénk, úgyhogy ilyen szempontból szintén elsőrangú a sorozat. Amiért pedig külön dicséret illeti, hogy mennyire tökéletesen megfér egymás mellett ez a rengeteg tragédia, ez az elképesztően nyomasztó világ, és ez a töménytelen mennyiségű remek poén. Hasonlóan szórakoztató még a széria minden évadjában a teljes politikai inkorrektség. Egyértelmű, hogy egy ilyen megrázó esemény után, mint amilyen szeptember 11.-e volt, már nem lehetett tovább fenntartani ezt a végtelenül álszent kultúrdiktatúrát, amit a politikai korrektség jelentett a ’90-es években. Ezért a Ments meg alkotói már nyugodtan viccelődhetnek a buzikon (amit jócskán meg is tesznek), adott esetben a rokkantakon (Michael J. Fox szerepe), a dagadt nőkön, a mexikóiakon, a feketéken, vagy ha épp úgy adódik, akkor a saját, bevetésen lebénult bajtársukat használják fel a csajozáshoz.

Amiről még fontos írnom, az a tűzesetek ábrázolása. Bármilyen hősies és durva esetekről is van szó, hosszútávon ezek könnyen unalmassá is válhattak volna. Hogy ezt elkerüljék, az alkotók nagyon sokféleképpen dolgozták fel a különböző akciókat. Egyrészt a tűzoltók nem mindig csak tüzet oltanak, ami már alapból rengeteg különböző sztorira ad lehetőséget, amikor meg mégis, akkor is láthatunk vérfagyasztóan izgalmas, kilátástalanul drámai, vagy épp lírai képsorokat egyaránt. Nagyon nagy pozitívuma a Ments meg-nek, hogy bár tűzoltókról szól, és ez hatalmas hangsúlyt kap természetesen, de mégsem ekörül forog minden, a cselekmény nagy része nem a tűzesetekből következik; ez a munkájuk, a hivatásuk a főhőseinknek, de nem kizárólag ebből áll az életük, bármilyen fontos részét is teszi ki annak. Viszont nagyon meghatározóak, és helyenként elég keményen megrázóak ezek az esetek, amikor ugyan nem ismerjük meg az áldozatokat, mégis annyira tragikus a haláluk, hogy nem tudunk nem együttérezni velük, különösen akkor, ha kisgyerekekről van szó, ugyanis a Ments meg őket sem kíméli egyetlen pillanatra sem.

Végül pedig szeretnék arról is szólni egy pár szót, hogy mégis mi volt az, amitől ennyire sikerült magába szippantania a sorozatnak. Természetesen mindezek miatt, amiket korábban leírtam, de a fő oka mégis inkább az, hogy megismered ezeket a karaktereket, az erényeiket, a faszságaikat, megszereted őket, velük röhögsz a hülyeségeken, velük utazol a tűzoltó kocsin, velük izgulsz az égő épületekben, velük idegeskedsz a hülye nőkön, lényegében azt az érzést adja át a film, amikor a legjobb haverjaiddal lógsz együtt. Ha ezek a haverok még ráadásul a legmenőbb, legtökösebb tűzoltók is egyben, akiket bármikor szívesen vállalnál, akkor megérted, miben rejlik ennek a sorozatnak az igazi varázsa. Úgyhogy, ha még nem láttad, akkor hangolódj rá nagyon keményen lelkileg, és kezdd el nézni! Kevés sorozatot nézek nagyon, de ezt igazán kár lett volna kihagyni.