Az utóbbi évtizedekben Hollywood három legnagyobb férfi színésze egyértelműen Al Pacino, Jack Nicholson, és Robert De Niro voltak. Már mind a hárman jócskán benne járnak a korban, és teljesen máshogy választják meg a szerepeiket, Pacino többnyire még mindig csak igényes munkákban tűnik fel (leszámítva a Jack és Jill-t), Nicholson pedig úgy tűnik, mintha csak szórakozásból vállalna el ajánlatokat. De Niro velük ellentétben a 2000-es évek óta összesen 28(!!!) filmben szerepelt. Ezek közé óhatatlanul is becsúszott persze 1-2 jobb film, de leginkább a középszert célozta meg, vagy még annál is lejjebb süllyedt. Ezt a tekintélyes mennyiséget látva nem csoda, ha valaki kiég, arról nem is beszélve, hogy a nézők számára az ő neve már végképp semmire sem jelent garanciát. Nem tudom, hogy De Niro szimplán munkamániás, vagy csak ennyire kell neki a pénz, de az száz százalék, hogy a világ nem ezek miatt a mozik miatt fog rá emlékezni.
Most azonban a Mocsokváros utcáin című filmben (Being Flynn) lehetőséget kapott, hogy eljátsszon egy álomvilágban élő, a fiával egész életében mit sem törődő, egyre lejjebb csúszó férfit. Egy őrjöngő hajléktalant. Ilyesmit eddig még nem nagyon láthattuk De Niro-tól, a köztudatban ő leginkább egyfajta tökös csávóként él, úgyhogy itt volt az ideje, hogy megint alakítson, megint brillírozzon nekünk egy nagyot, hogy megcsillogtassa régi fényét, és bemutassa, hogy azért tud még valamit. De sajnos nem tud. Már nem tud több lenni önmaga torz karikatúrájánál, néha kifejezetten ripacskodik, pedig pont ő lenne az, akinek el kéne vinnie a filmet a hátán. Innentől sajnos már egyértelmű, hogy De Niro végképp kiégett, végképp modorossá vált, és már sajnos semmi jóra nem számíthatunk tőle a közeljövőben.
Maga a film egyébként nem rossz egyáltalán. Alapból nagyon kevés film foglalkozik a hajléktalanokkal (így hirtelen csak a Gyomok között című Jack Nicholson – Meryl Streep dráma jut eszembe), pedig a témában nagyon erős drámai potenciál rejlik, nem mellesleg pedig a rendszer melléktermékeiként valami fontosat is el lehetne mondani arról a világról, amiben élünk. Mégse láthattunk túl sok filmet erről a témáról, de hát a mozinak mindig is sokkal inkább volt jellegzetessége a csillogás és a pompa, semmint a szegénység, illetve a mocsok ábrázolása. A rendező, Paul Weitz, akinek első munkája az Amerikai pite volt, de ezt a filmjét inkább az Egy fiúról című vicces drámájával lehet párhuzamba állítani. Bár a Mocsokváros utcáin annyira nem megható, és annyira nem is vicces, műfajában és hangulatában mégis egyértelműen rokon művek. És az sem elhanyagolható, hogy ügyesen kikerülik a melodráma csapdáját, helyette végig sikerül teljesen giccsmentesen, mindenféle szentimentalizmus nélkül mesélni az emberi érzelmekről.
A főhőst alakító Paul Dano sajnos annyira nekem nem volt szimpatikus, de mégsem mondanám elhibázottnak a szerepválasztást, ezerszer inkább ő, mint egy jellegtelen tucat szépfiú. A barátnője szerepében Olivia Thirlby viszont üde színfoltja a mozinak, bájos lénye kellően feldobja a filmet, remélem lesz majd lehetősége nagyobb szerepekben is bizonyítania, mindenesetre érdemes odafigyelni a hölgyre.
A Mocsokváros utcáin egy nézésre tökéletesen alkalmas, egyáltalán nem rossz film, nincsenek benne elhibázott dolgok, de az a nagy dráma, vagy az a nagy nevetés is hiányzik belőle, amitől igazán emlékezetessé válna. Keserédes, melankolikus hangulatban viszont ideális megnézni bárkinek.
