Hollywood, az álomgyár. Itt születnek a legendák, legyen az a Vadnyugat meghódítása, a Kerekasztal lovagjainak hőstettei, vakmerő kalózok rajtaütései, a könnyűlovasok támadása, vagy éppen a Star Wars fénykardos jedijeinek köztársaságot mentő akciói. Szóval, az sem baj, ha még meg sem születtek, netán nem is léteztek, csak adjanak valami nemeset az arra áhítozó közönségnek. Korszakok jönnek-mennek, de ideálok mindig kellenek. Az életben éppúgy, mint a filmvásznon. A legjobb persze az, ha mindkettő egybeesik. Nem jellemző, de megtörténik néha.

Kalandozzunk hát egy kicsit visszafelé az időben. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy világháború, második ezen a néven, pedig már az elsőnek sem örült az emberiség. Részt vett abban egy derék amerikai katona, aki 33 kitüntetésével egyike lett a valaha legjobban kidekorált vitézkedőknek. Leszámítva persze a tábornokokat, meg Leonyid Brezsnyev pártfőtitkárt a másik oldalról, de ők csak fityegőket illetően jönnek szóba, a bőr vásárra vivése kimaradt a sorból.  Hősünk viszont pont ezen a téren jeleskedett, s nem jellemző módon, minden bevetést túlélt. Audie Murphy volt a neve.  A leszerelése után a filmipar fővárosában próbált szerencsét. Azt hihetnénk, két kézzel kaptak utána, de nem. Pedig neki aztán reklámra nem volt szüksége, akkoriban bőven írt róla a sajtó, minden külön megrendelés nélkül.  A mese folytatódott. A legkisebb királyfi ugyan némi nélkülözés után, de csak beindította a karrierjét. 1948-ban lett belőle Billy, the Kid, a filmvásznon.  Viselte a Bátorság vörös jelvényét, elvégre az életben azon már túl volt. Hősnek szánták, de érdekes módon leginkább azokban a szerepekben fogadták el, ahol rosszfiúkat, vagy esendő embereket alakított. Ilyen ez a mostani kitárgyalásra kerülő mozi is, már annak, aki még nem adta fel az olvasást, mondván magában, ki győzi kivárni, hová akar kilyukadni a szerző. (Az sem marad titokban, de nem kapkodja el....:))

Amerikában született meg a western, meg annak a kisöccse, a B-western. Ez utóbbit a pénzszerzésben és árukapcsolásban jeleskedő kereskedő szellemű döntéshozók találták ki. Meglehet, a kulturális ízlésük nem volt elsőrangú, de ahhoz értettek, hogyan kell a sűrű centekből sok dollárt csinálni. A dolog pofonegyszerű: családi program biztosítása viszonylag olcsón. Két mozit adni minimális felárért. Az első a fő film, sztárokkal, nagy kiállítással, sőt, netán művészi hatásokkal.  Ám ezt megelőzi egy kisebb költségvetésű, de azért élvezhető mozi, kezdőkkel vagy kisebb sztárocskákkal, elsősorban a szórakoztatás jegyében.  Miután a délután így hosszú, szomjas lesz a gyerek, rágcsálnivalóra szintén vágyik. Igen, kóla és popcorn, az "original amerikai" recept.  Sokan kedvelték a mozizásnak ezt a fajtáját. Azért jól jött az a filmeseknek is. Kísérletezésre adott módot, egy-egy ígéretes rendező vagy színészpalánta itt bizonyíthatta a talentumát.

Ebbe a világba csöppent bele Audie Murphy. Hamar megtapasztalta, hogy ez sem könnyű terep, a kritikusok éppoly veszélyesek, mint a német géppisztolyosok. Csak az utóbbiakat ki lehetett nyírni, míg az előbbiekre valamilyen rejtélyes oknál fogva nincs kilövési engedély. (Máig sem. Van még mit javulnunk.) A The Cimarron Kid a nyolcadik filmje volt, amelyben egy pályakezdő rendezővel dolgozott. Budd Boetticher később a vadnyugati történetek specialistájaként ismert, bár mifelénk inkább "A víz alatti város” című filmjével lett közkedvelt.  Szerencsés párosításnak bizonyult a kettejük találkozása.  Lehetett Murphy elismert katona, de ha az alakításairól volt szó, nem bántak vele kesztyűs kézzel a kritikusok. Hamar megkapta a „Hollywood legfaarcúbb színésze” nem éppen hízelgő titulust a méregbe mártott tollakkal támadó ítészektől. Nem tanulta a mesterséget, darabos mozgása, eszköztára szegényessége tagadhatatlanul igaz volt. Nyílt egyszerűsége viszont sokaknak tetszett, akik elnézték neki, hogy nem profi színész. Ezen kívül, - s ezt még az legvadabb kritikusai sem vitatták,- valóban káprázatos gyorsasággal rántott pisztolyt, semmi rásegítésre nem volt szüksége. A közönség számára ez valamit visszaadott a „Wild West” hangulatából, s díjazták érte. Mint írtam fentebb, azért voltak, akik segíteni próbálták, kapott a hősi híréhez illő szerepajánlatokat. De még a jó nevű John Hustonnal forgatott The Red Badge of Courage (1951) sem hozott számára áttörést, pedig a film stílusos, és a tapasztalatlan újonc történetére, aki a harcmezőn legyőzi önmagát, majd hőssé lesz, Eddie-nél alkalmasabb realista szereplőt nehéz lett volna találni.  Maradt hát a régi Vadnyugat piszkos, poros világa.

Bill Doolin, a börtönbüntetéséből kegyelemmel szabaduló fiatalember elhatározza, hogy jó útra tér. Szavát igyekszik is betartani, de kettős szorításba kerül. Egyrészt a rossz híre mindenfelé követi, másrészt a volt bandája, a Daltonok, ismét maguk közé várják. Mindennek a tetejébe akad egy nyomozó, aki úgy dönt, az ő feje révén fog karriert csinálni. Ezért mindent elkövet, hogy újra a bűn útjára kényszerítse. A tapasztalatlan Billy sodródik az eseményekkel, még a szerelem varázsa sem képes visszatartani néhány rossz döntéstől. Van-e számára visszaút?

A Vadnyugat híres-hírhedt banditái, vonatrablói gyakori hősei az amerikai filmeknek. Néha igazi valójukban szerepelnek, máskor idealizálják őket. Billy, a Kölyök, Jesse James és a Younger fivérek a legismertebbek, de a Dalton banda sem sokkal marad le mögöttük. Ne a Lucky Luke mozikból ismert hígagyú társulatra tessék ám gondolni.  Veszélyes, profi rablók voltak, akiket nem volt könnyű lépre csalni. A polgárháború zavaros időszaka után a vonatrablás kifizetődő „foglalkozás” volt, bár tagadhatatlanul nem éppen kockázatmentes. Ez a történet a „daliás idők” végére esik, amikor már szervezetten vadásztak rájuk. Az ifjú Doolin akarva sem csatlakozhatott volna hozzájuk rosszabb időben.

Murphynek fekszik a tétova srác szerepe. Esetlensége a korából fakad, jó szándéka kétségtelen. Ezúttal nem lövöldözik nyakra-főre, bár akciójelenetek azért sorjáznak a moziban. A sokat felhánytorgatott képzetlensége ebben a szerepben nem szembetűnő, ellensúlyozza az a természetesség, amellyel a lovak és a természet világában mozog. Nem olyan az alakítása, amire felkapná a fejét a néző, de minden manírtól mentes. Nem illúzióromboló. Részemről megfelelőnek mondanám. A fő erénye a történetnek az, hogy nem sző glóriát a bankrablók feje köré. Sokkal inkább az egyén felelősségét feszegeti, mint a körülményeket okolja.  Azt hirdeti, hogy az ember a fejére szakadó bajt nem háríthatja el mentegetőzéssel. Eljön a pillanat, amikor őszintén szembe kell nézni a saját hibáival, vállalnia kell a felelősséget a hibákért. Ez a felismerés ad reményt arra, hogy talán még nincs minden veszve, létezik visszaút. 

Boetticher már itt megvillant valamit abból, hogy miért lett kedvelt a western rajongók körében. Egy percig nem érezni, hogy valami kezdő ült a rendezői székben. A rendelkezésre álló szűkös anyagból mindent kihozott. A film hangulatos. Egyaránt tud romantikus és realista lenni, mikor melyik szükséges. Az akciók jól koreografáltak, az érzelmek nem sziruposak. Határozottan van stílusérzéke. Külön előny, hogyha sztárokat nem is kapott, de a korszak másodvonalbeli jobb színészeit leszerződtették számára. Jó pár ismerős arc köszön vissza a kisebb szerepekben. Ráadásul ezek a karakterek méltóan vannak megírva, hozzájárulnak az egykori milliő megidézéséhez.  A történet fényképezése egyenletesen jó, a zene korrekt, a történetben sem találni kivetnivalót. Tisztes gondolatokat közvetít, egyszerű folyása könnyen követhető, az átlagnézőhöz igazított. A jófiúk szerethetőek, a rosszak felismerhetőek, a fordulatok elegendőek a figyelem ébrentartásához. Nem váltja meg a világot, de nem is akarja azt sugallni, hogy azt teszi. Egy B-mozi minden erényét felmutatja a történet,  nem hagy rossz szájízt maga mögött.  Kiváló példa arra, miért tudott ez a filmes részterület rajongókat szerezni magának.