Legutóbbi podcastünkben említettem, hogy ennek a kifejezetten remek évnek az utolsó hónapjában már csak egy filmet várok nagyon, A hét pszichopatát. Ennek legfőbb oka a rendező személyében, Martin McDonagh-ban keresendő, aki sikeres drámaíróként nyergelt át a filmezésre, és rögtön megalkotta minden idők tán legkiválóbb elsőfilmjét, az Erőszakikat. A borzalmas magyar cím ellenére egy elképesztően erős drámát láthattunk, hatalmas dumákkal, és fantasztikusan összerakott forgatókönyvvel. Az Erőszakik csodálatos fényképezése és nagyszerű zenéje fantasztikus összhatást teremtett, melankolikus hangulata, szerethető figurái egy pillanat alatt magával ragadták a nézőt. Nem kertelek, jelen cikk szerzőjének az utóbbi évekből egyértelműen ez a legnagyobb kedvence, és sajnos nem volt valószínű, hogy McDonagh egy tökéletes filmre még rá tud tenni egy lapáttal.

Az Erőszakik legnagyobb pozitívuma számomra abban rejlett, hogy McDonagh úgy variálta meg ezt a jellegzetes, nagydumás, lövöldözős, tarantinós stílust, ahogyan arra maga a nagymester soha sem lesz képes. Tarantino mindig megmarad a felszínen, sosem érdekli igazán sem a karakter, sem a lélek, sem a fejlődés, ezek nélkül pedig nem tud igazán mély lenni, a valódi érzelmeket pedig meg se próbálja ábrázolni. McDonagh ezzel szemben jellegzetesen európai érzékenységgel, zavarbaejtően ízlésesen kalauzolta el bérgyilkosait a középkorból ittragadt mesebeli kisvárosba. És a hosszúra nyúlt bevezető után meg is érkeztünk A hét pszichopata egyetlen gyenge pontjához.

Tagadhatatlan, hogy túl nagyok voltak az elvárásaim, amelyeket szinte képtelen lett volna a világon bárkinek is megugrania. Legalább ennyire vitathatatlan, hogy még így is az év egyik legszórakoztatóbb mozijával van dolgunk, amit bőven érdemes újranézni jópárszor, mert garantáltan élvezni fogjuk minden egyes alkalommal. De ahogy azt már a trailerből is sejteni lehetett, A hét pszichopata végig csak a felszínt karcolgatja, egyáltalán nem érez semmi késztetést arra, hogy elmélyedjen hősei lelki világában. Próbálkozások persze akadnak egy halott feleséggel, vagy egy alkoholista íróval, sőt McDonagh feszegeti az erőszak körének kérdését, mindennek a maga mögött hagyása pedig talán egy komolyabb alkotói koncepciót feltételez a művész úr részéről. A tavalyi év egyik legkiemelkedőbb filmje A guardista, amelyet Marin McDonagh fivére, John rendezett - a testvére által kitaposott ösvényen - , ennél jóval szerethetőbb, hangulatosabb és érzelmesebb volt.

Jó hír, hogy az ismét elbarmolt magyar cím (minek kellett az utolsó pillanatban beleerőltetni ezt a si-cu dolgot, komolyan azt hiszik, hogy ettől több ember fogja megnézni?) mellett, mindössze ennyi hozható fel A hét pszichopata összes negatívumaként. A mérleg másik oldalán olyan apróságok állnak, mint az leírhatatlanul kreatív, csavaros forgatókönyv, olyan mennyiségű és minőségű poéndömping, hogy nem győzzük szarrá röhögni magunkat. A brutalitás véresen komoly méreteket ölt a moziban, így gyenge idegzetűeknek, vagy erre finnyásaknak még akkor sem ajánlanám, ha McDonagh végig egyértelművé teszi, hogy mindez mennyire az irónia része. Ugyanis McDonagh egy jópofa metanarratívával nemcsak saját írói léte elé tart görbe tükröt, hanem az egész zsánert ügyesen, és frissen parodizálja ki, ettől a rétegtől pedig már alapból humorosabbá válik, mint a kilencvenes évek hasonló mozijai.

Ez a fajta hozzáállás már az eredeti, hatásvadász címben is megmutatkozik. A történetben szereplők nagy része közel sem számít pszichopatának (kivéve persze a főgengsztert). A pszichopataság lényege a közvélekedéssel ellentétben ugyanis nem abban merül ki, hogy valaki embereket öl, sok pszichopata soha életében nem gyilkol, a tünetegyüttes mégis száz százalékosan jellemző rá. Viszont az író-rendező éppen erre a tévhitre játszik rá,  hőseinek viszont még akkoris van lelkük, ha az emberéletnek nincs akkora súlya, és nem jelent számukra annyit, mint mondjuk az Erőszakikban. Pszichopatát jóval többet láthatunk egy átlagos mulitvállalatnál, mint ebben a moziban (saját tapasztalat), csak ők jóval kevésbé szórakoztatóak.

Ha még van köztetek olyan idióta, akinek mindez nem tűnik elégnek, hogy egy tucatszar, sokfelé szerteágazó, huszadrangú vígjátéksztoriból McDonagh elkészíti nekünk ezt a lehengerlő parádét, akkor ajánlom szíves figyelmetekbe azt a színészkoszorút, amely istenien asszisztál a rendező agymenéseihez. Colin Farrell már többedszerre bizonyítja, hogy nem csak az új Emlékmás szerű gagyikban van helye, hanem színészként is komolyan vehető, Sam Rockwell az első perctől az utolsóig pörög megállás nélkül, Christopher Walkennek pedig elég megjelennie a vásznon, és máris megérezzük mekkora tekintéllyel rendelkezik ez a figura. Woody Harrelson szintén lubickol a szerepben, de én szívesebben megnéztem volna az eredetileg leszerződtetett Mickey Rourke-t, de ő sajnos nagyon rosszul jött ki McDonagh-al, pedig szerintem megtiszteltetésnek kellett volna éreznie, hogy vele dolgozhat együtt.

A hét pszichopata és a si-cu ilyen címmel, és a hype elmaradásával kétlem, hogy komolyabb nézői érdeklődésre számíthat a mozipénztáraknál, pedig a magyar szinkron is kiválóan sikerült, viszont idővel, szájhagyomány útján könnyen kultikussá válhat megszámlálhatatlan jó poénjának, és agyament karaktereinek köszönhetően. Mindenesetre egy rendkívül módon szórakoztató filmmel állunk szemben, amit még mindenképpen érdemes idén megnézni moziban, ha kétezertizenkettő legjobb filmjei között akarjuk emlegetni. Ugyanis feltétlenül ebben a mezőnyben a helye, még egy ennyire erős évben is.