Mivel Belmondo-ról beszélünk, ezért egyértelmű, hogy mind a kettő.

Francia akcióbohócunk a hetvenes években nem igazán találta meg a saját hangját. Komolynak szánt filmjei hol sikeresek voltak (Félelem a város felett), hol kevésbé (A fejvadász), olyan kellemes vígjátékai - mint például a nemrégiben tárgyalt Az állat - pedig sajnos bukásnak bizonyultak. Ebben az évtizedben számomra A káprázatos volt az egyetlen kiemelkedő színvonalú műve, bár nem kérdés, hogy ebben a moziban is sokkal inkább a humor dominált.

Belmondo végre együtt dolgozhatott a Delonnal már többször is sikeresen együttműködő rendezővel,Georges Lautner-el, akivel a későbbiekben még olyan filmeket tettek le az asztalra, mint A profi, vagy a Kellemes húsvéti ünnepeket. Két ilyen névre már lehet alapozni, melléjük társult még a méltán híres francia operatőr Henri Decae, illetve Philippe Sarde zeneszerző, akinek a film csodálatos hangulatát megalapozó, kiválóan sikerült zenei aláfestést köszönhetjük. És amikor az egyedi vágástechnikával bemutatott kezdő gyilkosság után láthatjuk a főcímben Belmondo-t, egy sportkocsival végighajtani az éjszaka fényeiben, már tudjuk, hogy ezúttal véletlenül sem kell csalódnunk.

Említenem kell-e ezek után, hogy a cselekmény végig változatos, pergős, Belmondo sztárolása és magánszámai pedig nem uralkodnak el a történeten. Olyannyira nem, hogy nem árt figyelni az egyes fordulatokra, mert bizony könnyen elveszíthetjük a fonalat, két poén, vagy két akciójelenet között. Belmondo ebben a mozijában találta el leginkább a megfelelő arányt a humor és az akció között, amire tökéletes példa a tanulóvezetős üldözési jelenet. Belmondo az első pillanattól az utolsóig pofátlanul vicces, végletesen rámenős szoknyapecér, és elképesztően szimpatikus csibész, formájának legjavát nyújtja. Könnyen láthatjuk ebben a moziban leghíresebb szerepének A profinak az előképét, de ezt a filmet egy pillanatig sem nyomja a dráma, vagy a tragédia súlya, így felhőtlenül, de sosem túlzóan bohóckodhat kedvére.

Bár leginkább Belmondo miatt emlékezetes a Zsaru vagy csirkefogó, azért a mellékszereplők is kitesznek magukért. A lányát alakító Julie Jézéquel nemcsak imádnivalóan pajkos, de pont olyan szemtelen és vagány, mint amilyennek Belmondo lányát elképzelnénk. A csendőr filmekből ismert Michel Galabru most is szerethető, Marie Laforét-val sincsen semmilyen probléma, nem véletlen, hogy Belmondo még többször is együtt dolgozott vele. De a rosszfiúk területén sem kell szégyent vallaniuk a készítőknek, sikerült kellőképpen karakteres arcokat választaniuk.

Az akciók kidolgozottsága az akkoriban csúcskategóriásnak számító James Bond filmeket idézik, különösen emlékezetes, ahogy Belmondo kaszkadőr nélkül átsuhan a magasban egy kötélen. A gyönyörű környezet, és az elképesztő fényképezés szintén az európai elegancia legfőbb hagyományait eleveníti fel, így válik ez a mozi örökérvényűen szórakoztatóvá. A film végi csavar kissé talán csalódást okozhat a nézőknek, de ez legyen a legnagyobb probléma 90 perc tömény szórakozás, és jobbnál jobb beszólások után.

Magyarországon is szokatlanul korán, alig két évvel a francia bemutató után már látható volt ez a nagyszerű film, amelyhez az akkori szokásnak megfelelően bitang jó magyar szinkron készült. Belmondo szerepében a már jól bevált Sztankay István brillírozik, a ’80-es évek magyar szlengjére (svájci kifli!) átültetett beszólások pedig valóságos zenét jelentenek a füleimnek. És Istennek hála azóta sem készült újabb verzió, minden tévécsatornán, minden dvd-n ez a szinkron található, úgyhogy nincsen semmiféle akadálya, ha az európai szórakoztató film fénykorából akartok választani egy mai napig sziporkázó mozit, akkor itt a tökéletes alkalom! A Zsaru vagy csirkefogó minden szempontból tökéletes felüdülést jelent.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!