Álszentség, pofátlan képmutatás lenne részemről, ha azt írnám, hogy Tarantino-t, a filmművészetben elfoglalt helyéért, filmtörténeti jelentőségéért szeretem. Nem. Az igazság egyszerűen annyi, hogy a magát menőnek képzelő telepi suttyó élvezi azokat a szitukat, amikor egy magát coolnak beállító gengsztersutyerák fölényeskedik, és felejthetetlen szöveggel aláz másokat. Egy film értékelésénél mindig azt tartom a leginkább szem előtt, hogy mennyire volt számomra szórakoztató, és nem azt, hogy filmkritikusi minőségben milyen értékeket kéne felfedeznem, majd értékelnem. A legnagyobb mozik úgyis mindig azok maradnak, amik nem csak művészi, hanem élvezeti értékben is a maximálisat nyújtják. A többiek pedig megbaszhatják.

Tarantino végre visszavett abból a kurvanagy pofájából. Ezt sokan negatívumként értékelhetik, a mainstreambe való visszalépésként aposztrofálhatják, de a Django elszabadul ettől válik igazán jó alkotássá. Mert Tarantino bácsi utóbbi filmjeihez már úgy állt hozzá, hogy leszarta a közönséget, ha őnagysága úgy gondolta, akkor akár 20 percig is szétnyújtott egy jelenetet, és ez nem mindig tett jót az élvezhetőségnek. A Kill Bill 2 már egy pofáncsapás volt, amit vagy tudott értékelni valaki más szempontok alapján, vagy nem, aztán egyértelmű csalódásként volt elkönyvelhető a Halálbiztos. A Becstelen brigantyk pedig annyira jó, annyira egyedi, hogy ne rójuk fel neki, hogy néhol lassabb volt a cselekmény, mint kéne.

A Django elszabadul nem szolgál számunkra ennyi egyediséggel, vagy újítással, ezzel szemben viszont képes magába szippantani minket, és majdnem felhőtlen szórakozást nyújtani. A szokásos Tarantino féle pozitívumok természetesen a Django-ból se hiányoznak; a soundtrack egyetlen mellényúlást leszámítva ismét fantasztikusan hangulatos, természetesen többnyire Morriconé-t hallhatunk, de hát a korábbi filmekből már teljesen lejött, hogy Quentin mennyire odaadóan imádja a spagetti westernt. Éppen ezért volt  furcsa, hogy a mi drága Tarantino barátunk mennyire keveset vett át ebből a műfajból. Gyakorlatilag a zenén (még az Ördög jobb és balkeze is felcsendül a Bud Spencer-Terence Hill rajongók örömére), meg néhány parodisztikus beállításon kívül semmi mást nem láthatunk tőle. De ez most elsősorban nem a filmtörténeti utalásokról szólt, bár nyilván lehet belőle bőséggel csemegézni, ahogy az imdb vonatkozó oldalán erről te is meggyőződhetsz. Nekem a von Shaft volt a kedvencem, avagy blaxploitation foreva!

A vígjátéki elemek beemelése még talán ismerős lehet a spagettiwesternekből, és ahogy a legjobb darabokban, úgy most Tarantino filmje sem lesz komolyan vehetetlen a rengeteg vicces elem ellenére, ellenben 165 percen keresztül röpködnek folyamatosan a poénok, elég erős színvonalon. A Ku Klux Klán diadalmasan bevonuló, félelmetesen lenyűgöző vágtája után például láthatsz egy olyan szinten humoros jelenetet, hogy le fogsz esni a székről a röhögéstől. Furcsa amúgy leírni ezt a 165 percet, mert kurvára nem éreztem ilyen soknak a játékidőt, ami újabb bizonyíték arra, hogy Tarantino befejezte az ilyen célú öncélúskodást. Vagyis nem lesz egy film már csak azért feleslegesen hosszú, mert Tarantino ezt megengedheti magának, hisz senki sem mer beszólni neki. Igen, Tarantino közönségbarátabb lett, és ez határozottan jól áll neki. Más szempontokból viszont még mindig Tarantino-ról beszélünk, úgyhogy az öncélúság jelzőt nem mellőzhetjük a Django kapcsán sem. Az erőszakábrázoláshoz sokféleképpen viszonyul ez a film; van hogy olyan parodisztikusan, Kill Billesen, és szerintem nagyon nem ideillően, máskor viszont kifejezetten sokkolóan, elborzasztóan, de közben persze nagyon esztétizálja az erőszakot, amire jó példa a hófehér virágokra fröccsenő vér. Mégis, a féktelenséget leváltja ebben a moziban némi előrelátó gondolkodás. A történet során egy elszökött rabszolgát széttépnek a kutyák, amiből mi gyakorlatilag semmit sem látunk, viszont később a történet során a könyörtelen flashbackekben érzékelteti Tarantino az esemény erejét, ami ezerszer hatásosabb, mintha láttuk volna az egészet.

Hasonlóan ügyes a ’70-es évek exploitation mozijaira hasonlító megkorbácsolás, amely ügyesen lóg ki a film szövetéből azzal, hogy totálisan jól belesimul az egészbe. Ennek a jelenetnek a tökéletes ellentéte egy hatalmas, véres mészárlós lövöldözés a történet vége felé, ami minden szempontból borzalmas, és egyértelműen a Django elszabadul legszarabb pontjának tekinthető, olyan szinten semmi köze sem a filmhez, sem a műfajhoz, sem a korhoz, és annyira hányingerkeltően, a legrosszabb jelenkori C mozis hagyományokat idézően stílustalan, hogy az valami egészen elképesztő. Annál szomorúbb, hogy ezt a részt egy olyan zseniális jelenetsor vezeti fel, ami bárkinek a legnagyobb becsületére válna, akár magát a szituációt, akár a dialógusokat, akár a színészvezetést nézzük. És akkor, amikor lerágjuk a körmünket izgalmunkban, végül kapunk egy Kill Bill-t idéző mészárlást egy westernben? Gangsta rapzenével, baszd meg! Még belegondolni is szörnyű, mert amíg a Kill Billben ennek értettük a funkcióját, és szórakoztató volt, addig itt ez teljesen kizökkentő, és idegesítő. Szerencsére csak pár percről van szó, de akkoris bosszantó, hogy Tarantino bevállalt egy ilyen mértékű ízléstelenséget.

Legutóbbi munkáihoz hasonlóan a mesteri időkezelésnek is búcsút inthetünk, viszont vannak még olyan erényei Tarantino-nak, amik mellett nem lehet elmenni szó nélkül. És olyan hátrányai is. Előbb inkább az utóbbiról. Tarantino bizonyos szempontból nem tud túllépni önmagán, pedig akkor válhatna még többé, jobbá, ha képes lenne beleemelni az alkotásaiba valamifajta drámát, és nem ragadna le a filmkészítés L’Art Pour L’Art féle gyerekes öröménél, a rikító felszínnél, és az idézgetésnél. Ha meg már idézgetés, akkor miért szorította be magát az exploitation skatulyájába, hiszen egykoron még John Woo-t, vagy Godard-t tekintette a példaképének, mára pedig leginkább a ’70-es évek mozierőszaka vált majdhogynem egyeduralkodóvá a stílusában, ami persze szórakoztató, de egy idő után nagyon unalmas lesz. Ebben a filmben talán már van előrelépés ilyen szempontból, hiszen láthatunk igazi emberi érzelmeket, hihető borzalmakat, tudunk azonosulni a szereplők céljaival, sőt még egy rövid moralizálós jelenetet is láthatunk, de ez még önmagában nem elég. Viszont az teljesen egyértelmű, hogy a rendezőhöz mennyivel közelebb áll az amerikai feketék rabszolgaságának vérgőzös ábrázolása, semmint az európai zsidók szenvedéstörténetei.

A másik dolog Tarantino öntörvényűsége. A western az utóbbi 100 évben átment egy elég komoly fejlődéstörténeten, amit nem biztos, hogy jó ötlet figyelmen kívül hagyni. Megpóbálom a lehető leginkább egyszerűsítve felvázolni ezt a filmtörténeti okoskodást. A klasszikus amcsi western alapvetően felépített egy hazug mítoszt, gonosz indiánokról, borostás banditákról, és jólfésült, jólvasalt a Nyugatot civilizáltan meghódító revolverhős cowboyokról. Sergio Leone ezt egy csöppet lebontotta erkölcstelen, borostás félistenei tömegszámra gyilkolták az ellenséget pénzért vagy bosszúból. Ugyanezt a demoralizálást vitte tovább Sam Peckinpah, és a ’70-es évek politikai westernjei, amik sírba is fektették az egész műfajt. Végül a western tényleges sírkövének a Nincs bocsánat tekinthető, amelyben az egész vadnyugati hősködés néhány részeg, gyáva szarházi gyilkos céltalan lövöldözését jelentette. Egy ilyen korszakalkotó mű után már csak reálistább igényű, és nagyon kevés westernt lehetett komolyan venni. Most meg Tarantino a saját agymenései, a saját pofátlansága miatt szarta körbe ezt az egész folyamatot. Mert itt egy stilizált világot láthatunk, literszámra ömlő vérrel, hajszálpontos találatokkal, és repkedő holttestekkel, mintha az elmúlt 40 év olyan nagyon meg se történt volna. Nem mondom, hogy nem vicces, vagy nem szórakoztató, de azt sem, hogy nem idegenít el még jobban a látottaktól.

Vajon miért pont Django? A válasz nagyon egyszerű; az eredeti Corbucci mozit több száz teljesen különböző rip-off követte, amelyeknek a világon semmi közük nem volt az igazi Django-hoz, egyszerű marketing szempontok alapján adták ezt a címet a filmeknek. Ez egyfajta tisztelgés lehet a harmadvonalbeli spagetti westernek világának. És itt érkeztünk el egy újabb visszásnak tekinthető ponthoz. Pont nem érdekel Tarantino nyúlásainak, tisztelgéseinek, aljas lopásainak morális háttere. Engem egy dolog érdekel. Az viszont kurvára. Vajon hogy működik ez a régi és az új filmben? Az utóbbi években az internet csodájának hála lehetőségem nyílt jópár régi, elfeledett alkotást is megnézni, amelyekben mindig a rácsodálkozás erejével hatott, hogy „Jééé, QT ezt innen lopta!”. És bizony volt olyan, amikor az adott zene sokkal kifejezőbb, és hatásosabb volt az eredeti filmben (The Psychic erre a legkiválóbb példa), mert ott még többletjelentéssel ruházták fel, a Kill Billbe pedig csak azért került bele, mert jó volt a dallama.  Most ugyanez a helyzet - hogy ne menjünk nagyon messzire - a Django főtémájával is. Ott egy mocsártengerben, maga mögött koporsót vonszoló, mitikus figurát láthattunk, itt meg néhány szenvedő néger rabszolgát hurcolnak el.

Miután ennyit savaztam az egyik leghatalmasabb kedvencemet ideje rátérni arra a cseppet sem elhanyagolható apróságra, hogy mitől olyan kibaszott jó film a Django elszabadul? Azt leszámítva persze, hogy nagyon sodró lendülettel, kiváló poénokkal szórakoztat minket megállás nélkül. A színészválasztást dicsérni egy Tarantino mozinál olyan, mint Mozartra azt mondani, hogy egész jó dallamokat írt néha. Itt viszont baromi ügyesen megoldotta már a forgatókönyvben az esetleges előre látható hiányosságokat, például a fő karakterek gyenge pontjait. Django bosszúszomjas egykori rabszolgája, aki a feleségét akarja kiszabadítani csak egy nem különösebben érdekes blaxploitation vázlat. Viszont ha maga mellé kapja az empatikussá csiszolt Hans Landát, akkor már sokkal izgalmasabb a dolog. Christoph Waltz nagyon hasonlóan alakítja a Németországból származó, finomkodó, fogorvos/fejvadászt, mint a náci gonosztevőt. Ízlelgessétek ezt egy kicsit: fogorvos – fejvadász! Nem is tudom így hirtelen eldönteni, hogy a hullákért pénzt begyűjtő bérgyilkos, vagy a szadista fogorvos a félelmetesebb. És figyelem! Ha a történet legszimpatikusabb karakteréről beszélek, és bizony arról beszélek, akkor vajon milyenek lehetnek a rosszak?

Leo, a mi drága édes Leónk végre egy negatív szerepben bizonyíthatja színészi rátermettségét, és derekasan helyt áll a szerepben. Calvin Candie egy finomkodó tapló, aki szadista módon abban leli a legnagyobb örömét, ha a saját niggerei halálra verik egymást. Mindazonáltal korának erkölcsei szerint teljesen elfogadhatóan viselkedik, de amikor előveszi a koponyát, akkor DiCaprio életében először képes nem csak feszültséget, de félelmet ébreszteni benned. És az a vicc, hogy Tarantino előhúz nekünk egy régi adu ászt, a 78 évesre elmaszkírozott Samuel L. Jacksont, aki lazán lenyúlja mindenki elől a show-t, és  SPOILER! egy szempillantás alatt ő válik a valódi főgonosszá. Értitek egy néger rabszolga lesz a főgeci egy zsigerien rabszolgatartás ellenes filmben. Istenem, ha Tarantino ezt a Becstelen brigantyk-ban lépte volna meg, mekkora világraszóló botrány kerekedett volna belőle! SPOILER VÉGE Szóval Samuel L. Jackson kapta a legjobb szerepet, a legjobb dumákat, és természetesen felnőtt hozzá annyira, hogy ő legyen a legemlékezetesebb karaktere az egész mozinak. Egyetlen tévedés szerintem a Broomhildát játszó Kerry Washington. Erre a szerepre egy Halle Berry szerűen gyönyörű hölgyet kellett volna választani, akiről valóban el tudnám hinni, hogy Django a világ végére is elmegy érte bosszút állni. Ehhez képest Washington teljesen halovány és feledhető, pedig nagyon kétlem, hogy L.A.-ben nem lehetett találni szebbnél szebb néger színésznőket.

Mielőtt még ez lenne minden idők leghosszabb mozis ismertetője, gyorsan végzek egy összegzést, hogy miért rohanj el most azonnal megnézni Tarantino legújabb moziját, ahelyett hogy hülye filmes blogokat olvasnál. Mert egy nagyon pörgős, sziporkázóan szórakoztató, penge dialógusokkal teli, veszettül véresen vicces westernt fogsz látni fantasztikus színészek előadásában, számtalan emlékezetes jelenet bevonásával. És akkor még egyetlen sort sem írtam arról, hogy a magyar mozikban először láthatunk Tarantino filmet szinkronnal. Ami még jobb hír, hogy a szinkron parádésra sikerült, pedig a déli, illetve déli néger akcentusok miatt nem lehetett könnyű dolguk sem a színészeknek, sem a fordítóknak, de maximálisan sikerült helyt állniuk. Ezek után már csak arra leszek kíváncsi, hogy láthatunk-e valaha Tarantino-tól olyan mozikat, mint amilyeneket a ’90-es években forgatott, vagy olyan visszafogott munkákat, mint amilyen annak idején a Jackie Brown volt. Mindenesetre bárhogy is lesz, ennél soha rosszabbat!

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!