A nézők végveszélyben.
Tudom, gyenge volt, de nem tudtam kihagyni.

Roppant kínos, ha két alkotógárda pontosan ugyanazon a filmterven kezd el dolgozni. Klasszikus példa erre az akkor még névtelennek számító Stephen Frears és a világhírű Milos Forman esete Choderlos de Laclos levélregényével. Frears nagyon betalált a Veszedelmes viszonyokkal, a „csak” korrekt Valmontra már a kutya sem volt kíváncsi. De hogy ne menjünk olyan messze az időben, emlékeztek még a tavalyi Tükröm, tükröm, illetve a Hófehér és a vadász történetére? Nem? Nem baj.

Most azt láthatjuk, hogy megtámadják a Fehér Házat, egy biztonsági őr „Die Hard szituációba” keveredik, közben meg van egy gyerek, és ha a világ vezető nagyhatalmának élete nem lenne elég nagy tét az egyszeri néző számára, akkor kapunk még egy kis atomfenyegetettséget is. Persze mindezt olyan jó giccses, zászlólobogtatós módon Ez a Támadás a Fehér Ház ellen! Vagy nem, izé… Az elnök végveszélyben. Hogy melyik a jobb? Vagy inkább melyik a kevésbé rossz? A szememben mindkettő ugyanazt a bűnös élvezet kategóriáját testesíti meg, amikor valami annyira szar, hogy már élvezhetővé válik.
Azért azt szögezzük le, hogy már a Támadás a Fehér ház ellen sem az eredetiségéről volt híres. Ezt az egész „terroristák a Fehér házban” ötletet ellőtték már a 24-ben, ahol a tévés költségvetésnek hála kb 8 niggerrel foglalták el az elnök otthonát, de a kisköltségvetés miatt nevetségessé váló helyzet mégis ezerszer feszültebb, átélhetőbb, izgalmasabb volt, mint ebben a mostani két szuperfilmben. És ha már a piszkos anyagiakról beszélünk, mindenképpen említést érdemel az a tény, hogy a Támadás a Fehér ház ellen feleannyiból készült, mint Az elnök végveszélyben, mégis összehasonlíthatatlanul látványosabb. A címadó támadás lehengerlő, földbe döngölő, elképesztően ütős akciójelenet. Az elnök végveszélyben ehhez képest olyan gagyi komputeranimációt használ, hogy az állam leesett. Roland Emmerich e film rendezőjét mindig is egy gagyigyárosként tartottuk számon, de hogy a trükkök minden esetben kiválóak voltak, azt sosem lehetett elvitatni tőle.

Az elnök végveszélyben ráadásul nagyon durva hátrányból indul, az első fél órája, amíg elvileg építenék a cselekményt, annyira unalmas, és olyan elbaszottul klisés, hogy legszívesebben kimentem volna a moziból. Apukára haragszik a kislány, mert nem megy el az előadására. Sose hallottam még ilyesmiről. Ehhez képest a másik film egy baromi izgalmas, akciójelenettel, egy tragédiával indít, aminek ugyan a leghalványabb köze sem lesz a későbbi cselekményhez, de legalább rögtön leköti a figyelmünket. Viszont ahogy beindul nagy nehezen Az elnök végveszélyben, úgy villanak elő egyértelmű érdemei, és úgy lehet egyre többet röhögni a látottakon. Hol a remek poénok, hol a töméntelen giccs miatt, de a lényeg, hogy röhögünk. Ha nem Emmerichről lenne szó, még azt is megkockáztatnám, hogy ez egy többrétegű film, a német rendező gúnyolódik az amerikai pátoszon, a rengeteg könnycseppel, meg hősiességgel, de nem nézek ki ennyi intelligenciát abból, aki képes volt elkészíteni Holnapután jégkorszak elől menekülős jelenetét. Mindenesetre nálam az egész ilyen önironikus formában csapódott le, és baromira tudtam élvezni, de csak úgy, hogy egyetlen percét sem vettem komolyan.

A Támadás brutálisabb, véresebb, keményebb film, és Gerald Butlernek jobban elhiszem a kőkemény katona szerepét, mint Channing Tatumnak. Viszont Butler egy terminátor, Tatum legalább egy kicsit emberi, próbál humorizálni, néha megsérül, néha hülyeségeket csinál, így alapvetően kedvelhetőbb. A csajoknak ráadásul nagyon bejön a srác, és nekem sincsen vele igazából problémám, nem vészesen tehetségtelen, és egyáltalán nem egy tenyérbemászó képű karakter (mint Ryan Reynolds). Persze lehetne jobb, vagy legalább karizmatikusabb színész, de ne akarjunk azért túl sokat. Jamie Foxxot szintén bírtam Obama szerepében, remekül kihasználták a fiatalos elnökben lévő potenciált az akciók és a humor terén egyaránt. Mert azért az vicces, amikor az amcsi elnök öltönyben, edzőcipőben egy rakétavetővel hadonászik. Éppen ez a nagy erőssége a korábbi filmmel szemben, hogy itt kihasználták a szereplőkben rejlő lehetőségeket, és legyen bármilyen elkoptatott, klisés a forgatókönyv, ez legalább egyben van. A Támadás a Fehér ház ellenben csak úgy dobálták fel a labdákat folyamatosan, de aztán egyikből sem lett semmi.
Alapvetően tehát két gagyi, helyenként kifejezetten kínos B filmről beszélhetünk, amit megpakoltak egy jó nagy költségvetéssel, meg pár sztárral, hogy moziba is be lehessen őket mutatni. Amúgy mehetnének direct to dvd forgalmazásra, meg a film+ késő esti műsorába. Így meg lehet bosszankodni ezeken a filmeken, mert mindkettőbe bele lehet kötni millió egy helyen, elég ha csak arra gondolok, amikor a szétszakított amerikai zászló a naplementével és a Fehér házzal a háttérben, lassítva hull alá, vagy amikor a kislány elkezdi lobogtatni a zászlót, a jószívű vadászrepülő pilóta pedig ezért mégsem bombázza le az épületet. És mindenki ünnepel, pedig igazából ők azt se tudják, hogy miről van szó. Ebből a két jelenetből kb belőhető a filmek színvonala. Az elnök végveszélyben javára annyi írható, hogy legalább néha szándékosan röhögtet minket, gondolok itt elsősorban a szökőkutas jelenetre.

Elhiszem, hogy vannak olyan csekély értelmi képességű, tenyeres talpas amerikai emberpéldányok, akik komolyan tudják venni ennek a két filmnek a drámainak szánt jeleneteit, és ezáltal tökéletesen azonosulva végig tudják izgulni a filmet. Errefelé viszont már egy teljesen más síkon képes szórakoztatni a nézőt. Csak ne vedd komolyan! Én nem tettem, és vigyorogva, halál jó kedvűen hagytam ott a mozit. Hát kívánhatunk ennél többet egy szórakoztató filmtől?