Luc Besson egyszer azt ígérte, hogy életében csak 10 filmet fog rendezni. Ez akkor szomorú hírnek tűnt, de most már nyugodt szívvel kijelenthetjük; bár megállt volna a 10-es számnál. Legutóbbi munkája, a Vérmesék sem volt egy különösebben nagy eresztés, de ahhoz elég szórakoztató volt, hogy egyszer minden szívfájdalom nélkül megnézzem. Legalábbis nem égett úgy a pofámról a bőr, mint a Lucy játékideje alatt. Én ezt az embert komolyan beválasztottam minden idők legjobb filmrendezői közé?

Persze, nem vártam tőle azt az ígéretes fenegyereket, aki a ’80-as, ’90-es években volt. Az új évezredre producer lett az egyik kedvenc rendezőmből, hol jobb, de többnyire rosszabb filmek fölött bábáskodott. Filmeket mondtam? Inkább termékeket akartam mondani, Besson lett ugyanis a nagy francia hamburgergyáros, aki Európában gyárt minden ízében hollywoodi filmeket. Előfordultak ugyan jobb pillanatok, de ez inkább csak a nagy számok törvényének volt köszönhető. Valójában a Lucy sem sokkal több, mint ennek a gyárnak az egyik terméke. Csak míg a többi film kapcsán Besson mondhatta azt, hogy ő csak a pénzt adta, a színvonalhoz semmi köze, addig a Lucy esetében már ő tehető felelőssé mindenért, hisz nem csak producerként, rendezőként, de a helyzetet súlyosbítva, még íróként is ő jegyzi ezt a filmet.

Kicsit többet vártam volna tőle. Egy jófajta, szórakoztató, kellemes akciómozit, egy dögös csajjal, és egy baromi jó alapötlettel. És Scarlett Johanssont el is nézem bármeddig, nemhogy 90 percig, ezzel nincsen baj. Habár azt meg kell hagyni, hogy teltajkú kebelcsodánk sokkal hitelesebb ízléstelen, buta, rémült szőke nőként, mint amikor érzelemmentes, szuperintelligens szuperhősnek akarják nekünk eladni. És a kezdetek még biztatóak, mert tudunk szurkolni a bajba jutott nőért, ráadásul a feszültséget fokozandó, nem tudjuk, hova fut ki a sztori. Besson még stílusos bevágásokkal is megörvendeztet minket. Mikor veszély les a mi Lucynkra, egy az egérfogó sajtját piszkáló egeret láthatunk. Mielőtt elkapják, gepárdokat vágnak be, amint gazellákra vadásznak. Nem egy különösebben kifinomult, mondhatni kicsit arcbamászó megoldás, de mégis működik, érdekes a kivitelezés, és máshol még nem láttam hasonlót. Másik érdekesség, hogy a főgonosz nem tud angolul, ezért egy tolmács segítségét kell igénybe venni. Ilyenekkel nem váltjuk ugyan meg a világot, de ezek az ötletek feldobja egy kicsit a megszokott kliséket.

Aztán bevágják Morgan Freeman biológiaóráját. Mintha csak Ed Woodot látnám, egy nem különösebben tiszta pillanatában. Aztán menne tovább a film. Újabb biológiaóra. Kezdem kényelmetlenül érezni magamat, még ha később ennek lesz jelentősége, akkoris rossz húzás. Aztán elszabadul Lucy, aki eddig agyának csupán 1%-át használta, és fokozatosan halad a 100%-ig, ahonnan kezdve gyakorlatilag mindenható lesz. Megistenül. Ez lehet spoiler, de semmiképp sem csavar, Freeman biológiaórái ugyanis nagyon ebbe az irányba mutatnak. Freemant egyébként már fáradtnak érzem. Az alapötletet meg egy baromságnak. Ez még hagyján, mert ha sikerült volna jól kihasználni, akkor simán elsiklok ilyenek fölött, mert úgysem értek hozzá.

Sajnos a Lucynak így is maximum az "annyira rossz, hogy már jó"  szintjén van esélye szórakoztatni. A poénok gyengék, viszont folyamatos a pörgés, de értelmetlenek fordulatok. Lucy miért nem öli meg a gonosz Oldboyt (Choi Min Sik személyében egy újabb elpazarolt tehetség), amikor mindenki mást kinyír? Minek intéz hozzá szónoklatot, ha nem tud angolul? Miért nem érez fájdalmat attól, hogy az agyát jobban kihasználja? És egyáltalán az összes későbbi képessége minimum megkérdőjelezhető, de legalábbis öncélúan hatásvadász. Ideje leírnom: ez bizony egy trashfilm. A gond csak az, hogy olyan mintha Besson maga sem tudta volna eldönteni, hogy akkor most ezt komolyan vegye, vagy ne. A néhol befigyelő harmadrangú poénok mutatnak némi öniróniára való hajalmot, de a sok biológiai áltudományos bullshit, meg az egész film hangvétele azt mutatja, hogy Besson ezt komolyan gondolta. Pedig nagyon nem kellett volna.