Az előzetes várakozások szerint Robert Downey Jr. végre visszatér a sok szuperhősködés után a valódi színészek mezejére, méghozzá Robert Duvall oldalán. Aztán a film első perceiben rögtön kiderül, hogy szó sincs róla, ő bizony megint Tony Stark szerepét játssza, csak ezúttal egy menő ügyvéd nem túl jól sikerült álcájában. De ugyanazok a manírok, gesztusok, csak a sztori jellege változott. Szó se róla, jól áll neki ez a szerep, nem véletlen skatulyázták bele, arra meg már viszonylag kevesen emlékeznek, hogy ő valaha tudott ennél többet is. Ahogy telik-múlik az egyébként koránt sem csekély játékidő, valamennyire lefoszlik róla ez a maszk, de pár dühös arckifejezésnél, meg könnycseppnél többre nem futja, ez meg azért még kevés egy igazán jó alakításhoz.

De közel sem Downey Jr. a film legfőbb probléma. Sőt, még a színészek teszik valamilyen szinten élvezhetővé a mozit. A gond az, hogy ez valami hihetetlenül, irdatlan méretekben klisés film. Ami az elején még nem annyira gond, mert a kliséket szeretjük, még működhetnek is. Tök simán elszórakozok egy klisés filmen, ha működik a dolog. Itt nem. Ez most egy veszélyes túladagolás. Lássuk csak. A menő arc hazamegy Mucsára, ahol már ezer éve nem volt. Hol is láttam legutoljára ilyet? Pár hete néztem meg az Otthon, véres otthont, ami nagyon nem volt jó film, de már 20 évvel ezelőtt is érezték, hogy ezt az alaphelyzetet, azért illik valamivel feldobni. A többi 100 hasonló filmről nem is beszélve. Na de haladjunk, a gyermek védi az apát a tárgyaláson. Ez már kevésbé klisés, de rögtön eszembe jut a Zenedoboz, ami ezt a témát képes volt valós tartalommal megtölteni. Most ilyen nem történik. Bíró a vádlottak padján? …és légyen igazság Al Pacino főszereplésével, ami egy remek, katartikus erejű szatíra az amerikai igazságszolgáltatásról. Amit ez a film istenít természetesen, de úgy zászlóstul, mindenestül.Sajnos még az a háttérsztori sem eredeti, amit apa mesél a fiának a hős ügyvédről, mert erről szól a Ne bántsátok a feketerigót című klasszikus. De ne akadjunk ki, mert főhősünk találkozik a régi szerelmével, az agyonphotoshoppolt arcú, szebb napokat látott Vera Farmigával. Ilyet se láttunk még. Az apja rákos. Mik vannak? Rosszban vannak, az apám nem büszke rám, családi tragédia, meg minden, ami kell. Főleg szépelgés, mert a rák szenvedései egyetlen összeszarós jelenetet kapnak, meg ugye ez csak azért rossz, mert a bíró elvesztheti a méltóságát a mucsai parasztok körében. Hollywood hazug, szar, szemét módon bánik a rákkal.

És ahol vannak a filmnek saját pillanatai (például az esküdtek kiválasztása), ott még szórakoztató is lesz. Egy darabig megelégedtem ennyivel, hátradőltem, és élveztem a mozit. Próbáltam nem bosszankodni a harmadik, szentimentális super8-as felvétel lejátszásakor. Próbáltam nem figyelni a pátoszos, nyálas, giccses, gyomorforgatóan hatásvadász egyen zenére. És egy darabig sikerrel jártam. Küzdöttem a filmmel, hogy élvezzem, de A bíró bizony 140 perc hosszú. És a legsötétebb pillanatok a végkifejletre maradnak. Nem tudom, hogy ezzel az olcsó szentimentalizmussal, kit akartak meghatni. Egy középkorú, amcsi white trash asszonyság mondjuk még elviselheti a giccsnek efféle túlburjánzását, de ahhoz meg túlságosan férfifilm akar ez lenni. Szóval egy idő után egyszerűen elvesztettem a türelmemet, csak arra vártam, hogy a patikamérlegen kimért, szerkezetileg vérprofi, de éppen ezért túlságosan életidegen forgatókönyv elvarrjon már minden rohadt szálat, és szabadulhassak a moziteremből, ami annyira hazug, annyira művi filmalkotásnak biztosított teret, ami még 20 évvel ezelőtt is túl sok lett volna.

Szerencsére ez már annyira amcsi, hogy még az amcsiknak is túl sok volt, a film egyelőre sem a kasszáknál, sem a kritikusoknál nem aratott érdemtelen sikert. Annyira azért nem szörnyű, hogy mély nyomokat hagyjon, egyszer meg lehet nézni, főleg ha kedveled ezt a két kiváló színészt. Mondjuk 3-4 év múlva az RTL Klubbon, ha véletlenül odakapcsolsz. És nem találsz mást.