"They were all dead. The final gunshot was an exclamation mark on everything that had led to this point. I released my finger from the trigger, and it was over."

Egy helikopter közelít széles ívben a magasba törő torony felé, amin az Aesir Corp. felirat fénylik. Odalent egymás után fékeznek a rendőrautók és rohamkocsik, rendőrök és rohamosztagosok szállnak ki, majd futnak fel a tetőre. Odafent egy ember áll, akinek nincs már veszteni valója. Amit akart elérte, amiért jött teljesítette, mindegy mi történik vele, mindegy már minden. Lassan leereszti távcsöves puskáját, és görcsbe rándult ujja elernyed. Vége.

A 2001-ben napvilágot látott Max Payne számomra nem csak egy sikerjáték, számomra gyógyszer - painkiller, Pain to the Max - is egyben. 2003 telén játszottam végig három fájdalommal teli hideg éjszakán. Akkoriban én is úgy éreztem "Nothing to lose". Igaz akár egy éjszaka is kijátszhattam volna, mert a Max Payne vezette be a rövid idő alatti, maximális élvezet fogalmát. Egy igazi pörgős játék, amivel addig nem találkoztam. Minden percét ki akartam élvezni, talán ezért nyújtottam el. Szinte végtelen időm volt akkortájt játékokra, egész éjjel nyomtam őket. De a Max Payne hetekig kitöltötte életem, az összes fokozaton végig toltam, sajnos New York Minutes módban végül másfél óra alatt kipörgettem.

Mivel a játék egyik központi eleme az ítélet idő, a Ragnarök, a kíméletlen havazás, gondoltam még aktuális is lesz, ha télen írok róla. De hát csak nem akart havazni. Pedig annyi jó kis írást beidőzítettem. Ez a játék is sokkal előkelőbb helyen kellett volna előkerüljön, nem tizennegyedikként. Szóval nem bírtam tovább. Ezen a hétvégén jött el az idő, hogy elidőzzünk eme időtlen klasszikus felett.

Mitől jó a Max Payne?

Egy Remedy - jelentése gyógyír - nevű finn csapat hegesztette össze, és pofátlanul elloptak mindent, amit csak lehetett. A kiégett zsaru karakterét a hetvenes évekbeli filmekből. A belső szarkasztikus monológokat a harmincas-negyvenes évek film noirjaiból. A cool akciójeleneteket - pl. mexican stand-off - a John Woo és Chow-Yun Fat filmekből. Az átvezető jeleneteket a képregények világából, valamint az egyik legfontosabb dolgot: A bullet time-ot a Mátrix-ból. Ez utóbbi a legnagyobb ötletnek bizonyult, mióta számítógépes játékok léteznek. A gamerek órákig mást sem csináltak, csak gyönyörködtek az effektben. Ahogy kirobban egy ajtó a helyéről, gránát vet szét egy kukát, betörik az üveg és csörömpölve megállapodik a padlón.

Ahogy a golyók elhagyják a pisztolycsövet, vagy éppen elhúznak hősünk feje felett. Áthalad a metró az állomáson, stb. A készítők tudták ezt, és teletömték jobbnál jobb helyzetekkel. Hiszen nélküle a Max Payne csak egy jópofa Third Person Shooter lett volna. Sőt megkockáztatom, végig sem lehetne játszani. Néha ugyanis akkora a túlerő, hogy csak úgy élhetjük túl, ha pontosan célzunk, és belassítjuk az időt. A bullet time ugyanis azt jelenti, hogy a játékban található normál sebesség lelassul annyira, hogy a lövedékek gyorsasága lesz az alap sebesség, melyek így akár szabad szemmel is megfigyelhetővé válnak.

Ilyenkor az esések, mozgások - az ellenségeké, és Maxé is - belassulnak, a hang terjedése torzul, mélyebb lesz. A játékos és a célzásunk viszont nem lassul, így lesz esélyünk felülkerekedni. Amikor pedig likvidáltuk az utolsó rossz arcút is, vége a bullet time-nak és ismét valós időben folytathatjuk tovább a játékot. Az ellenfelek körül ilyenkor megpördül a kamera, premier plánban láthatjuk, ahogy agonizálnak, nem csoda, hogy a 18-as karika ott virít a játék dobozán.

Max kétféle módon aktiválhatja a Bullet Time-ot. Ha megnyomjunk a SHIFT gombot bármely helyzetben - ennek neve Shootdodge - , de ilyenkor vészesen hamar lezabálta az elraktározott naftát - igaz az ellenség halálával folyamatosan visszatöltődött. Vagy pedig vetődéssel, amely a játék leglátványosabb akcióiért felelős. Talán fárasztó, hogy a játék egyetlen elemét ilyen hosszasan ecsetelem, de szükséges megérteni, hogy mindez 2001-ben akkora számnak számított, hogy ezután szinte minden fejlesztő tett lassítást a saját játékába valamilyen módon. A Mátrix utolsó félórája mutatja meg igazán mit is lehet ebből kihozni, és Remedyék szétlövettek Max-szal mindent, amit csak elképzelni lehet.

A fejlesztés visszanyúlik egészen 1996-ra. A Remedy ekkor fejezte be első játékát, az egészen jópofa Death Rally-t. Közben kijött a Tomb Raider, és a csapat úgy gondolta ők is csinálhatnának valami hasonló TPS-t. A noir magándetektív történetét először Dark Justice néven akarták megjelentetni, majd később átnevezték Max Heatre - ez utóbbi pornó magazin formájában benne is maradt a játékban. A terveket megmutatták a 3D Realms-nek, aki látott benne fantáziát, így a fejlesztés elkezdődhetett. Egy évvel később előrukkoltak a saját motorjukkal, melyet MaxFX-nek kereszteltek el. Az engine olyan jól szuperált, hogy a benchmarkok gyártására szakosodott Futuremark azonnal licenszelte is, és egészen 2001-ig ezt használták tesztelésre.

Az 1998-as E3-on már bemutatták a játék trailerét, amitől mindenkinek tátva maradt a szája, de a 3D Realms szándékosan nem akarta túlhypeolni a még mindig erősen alfa állapotban lévő játékot. 1999-ben a fejlesztőcsapat kiruccant New Yorkba, hogy helyszíneket keressen a játékhoz, több ezer fotót készítettek, sőt két ex-rendőr is segített nekik, hogy melyek egy New York-i rendőrség sajátosságai. Az átvezetőkhöz használt képregényes megjelenítésre elsősorban olcsósága miatt esett a választás, és mert gyorsabban haladhattak a fejlesztéssel. Így a Max Payneben csupán pár saját motorral készített átvezető található.

A játékot eredetileg 1999 nyarán akarták piacra dobni, de végül erről lemondtak, és újabb adalékokat tettek az ekkor már Max Payne címen futó produktumba. Többek közt alapjaiban tervezték át a pályaszerkezetet, realisztikusabb textúrákat, és fény effektusokat helyeztek el benne, valamint kidobták a multiplayert, és kizárólag az erős történeti szálra koncentráltak a továbbiakban. Végül a játék 2001 július 23-án látott napvilágot, kiadták minden létező platformra, megnyert minden díjat, amit lehetett - még egy BAFTA-t is kapott -, és azóta folyamatosan értékesítik, immáron több mint hét és fél millió példányt adtak el belőle.

De volt még egy oka a csúszásnak. A Mátrix. Alapvetően az időlassítás a fejlesztés elejétől a játékmenet részét képezte, hiszen Woo is telepakolta filmjeit lassítással, de a finneknek annyira tetszett a Mátrixban látható bullet-time, hogy azt is bele akarták tenni a játékba, és ragyogóan meg is oldották, hiszen pontos lövés esetén, a mesterlövészpuskából kilőtt golyóra helyezték a kamerát, mint Ringo Lam a Full Contactban. Ezt megfejelve komplett akciójeleneteket kopíroztak a Mátrixból - elég csak a metróállomás ajtajának kirobbantására, vagy a fantasztikus lövöldözésre visszagondolni az Aesir komplexum halljában.

A játék története  három részre oszlik, ezeken belül pedig több alfejezetre. Ez utóbbiak végig játszása, egyenként sem igényelt negyed óránál többet. A koncepció Sami Lakenek köszönhető, aki a Mad Maxből emelte át a motivációt - nem véletlenül lett a főhős neve végül itt is Max, - ahogy a filmben is, a játékban is egy zsaru a főhős, akinek megölik barátját, feleségét, sőt még a gyermekét is. A Payne vezetéknév pedig utalás a csillapíthatatlan fájdalomra - pain -, ami Max lelkében tombol. Lake az alaptörténetet a jelenbe helyezte, és egy neo-noirként mesélte el, Mickey Spillane, és Raymond Chandler stílusában. Gyakorta élt a flashback nyújtotta előnyökkel, miközben kronológiailag ide-oda ugrált az események forgatagában. Így hőse sokakban emlékeztet Mills felügyelőre a Hetedikből, és Porterre a Visszavágóból - mindkettő bőrkabátot visel és a frizurája is hasonló, Porter ráadásul végigmonologizálta a filmet.

A történet eleve a végével kezdődik, majd csak lassan bontakozik ki a nagy egész a játék előrehaladtával. Max egyik nap hazatér a munkából, családjához. Gyermeke nem rég született, még a cigarettáról is leszokott miatta, és áthelyezteti magát egy olyan osztályra, ahol nem teszi ki magát annyi veszélynek. Mégis, nem tudja megakadályozni, hogy egy Valkyr nevű droggal beoltott banda le ne mészárolja szeretteit. Ekkor valami meghasad benne. Ezért lesz neki minden mindegy. Átkéreti magát egy olyan csapatba, ahol beépülhet a helyi maffiába, s valódi identitását, csak főnöke és egyik barátja ismeri.

Három hosszú évig tart nyomozása, mire Max eléri, hogy New York legnagyobb maffiabandája már nem gyanakszik rá, és egyre közelebb kerül ahhoz, akinek a drogosok dolgoztak. A helyzet akkor lesz igazán bonyolult, amikor barátját lelövik - emlékezetes pillanat, ahogy belső nézetből láthatjuk Alex összecsuklását, ezt egyébként a Leon, a profiból kölcsönözték a fiúk, mert kívülről mutatva a jelenetet, sehogy nem tudták elérni a megfelelő érzelmi hatást -, és ezzel együtt az álcája is lelepleződik. Maxot egyszerre kezdi üldözni a maffia, valamint a rendőrség. Vendettája során nagyon sok szimpatikus és antipatikus karakterrel találkozik. Ilyen Mona Sax a bérgyilkosnő, Vladimir Lem az orosz fegyverdíler, aki Vodka rendszámú autóval furikázik az éjszakában, és a Casablancából idéz, Vinnie Gognitti a nagypofájú olasz gengszter, vagy Alfred Woden a félszemű kormányügynök.

Ismeretlen telefonhívások, az örökké sarkunkban loholó rendőrfelügyelő, utalások rémálmokban, drogos hallucinációk, ahol Max azt képzeli egy képregényben, vagy számítógépes játékban szerepel. Mi kell még ide? Lake kellő öniróniával meséli el a korántsem vicces történetet. Maxnak mindenhez van valami hozzáfűznivalója, ironikusan mutatja be ellenfeleit, ismerőseit, és ugyanakkor sikerült elkapni a New York-i ítéletidő minden szépségét, ahol csak a szirénazúgás hasít bele a hófödte éjszakába.

Lake teletömte a játékot utalásokkal az északi mitológiára is. A Valkyr itt egy katonai hatásfokozó szérum. Eredetileg manipulálta volna a fizikális tulajdonságokat is, de ezt később szerencsére elvetették, egyrészt mert a játék így túlságosan hasonlított volna a SiN-re, másrészt a korai tesztszakaszban kiderült, hogy a világító, zöld szemű szuperkatonák marha szarul festenek a gyakorlatban. Eredetileg a valkűrök kísérték a Valhallába a dicső harcban elesett hősök lelkeit. Ez utóbbi egy titkos project neve a játékban, melynek részleteiben a félszemű Alfred Woden avatja be Maxet, egy Asgard nevű épületben. Woden szinte maga az északi főisten Odin megtestesülése - az angolszászok ejtik wodinnak - hiszen ő is fél szemét áldozta a tudásért. Az Aesir a legfontosabb istenek pantheonja, az Yggdrasil - amely a játékban egy számítógépes hálózat - az élet fája, mely összeköti a kilenc világot egymással.

A Ragna Rock diszkóról nyilván mindenkinek beugrott a világvégét jelentő Ragnarök, melyet egy soha véget nem érő hóvihar előz meg - ez ugye áthatja az egész játékot -, és amit a Gjallarhorn hangzása előre jelez. Nicole Horn is előre felhívja Maxot a játék elején. Balder ügynököt pedig ugyanúgy csapdába csalják, mint Baldírt, akivel egy fagyöngy végez a mitológiában. Emiatt sokan BB-t Lokival azonosítják, és jellemében, beszólásaiban van is valami. A Max nyakában lógó amulett egy viking hajót formál, és maga az egész bullet-time is a berserkerek kiélesedett érzékeit, emberfeletti erejét, és megemelkedett fájdalomküszöbét szimbolizálja.

Mivel Max szemszögéből játszhatjuk a történetet, nem ismerünk mást, csak amit ő tud. Így a kerettörténet alakulásáról rádiós és televíziós hírműsorok tájékoztatnak. Ugyan lopózni nem tudunk, de ha nem Ramboként törünk előre, érdekes beszélgetéseknek lehetünk fültanúi, melyet ellenségeink egymás közt folytatnak, hiszen ők is csak emberek, akik élik életüket. Egyikük azon kesereg, hogy a szemét főnök nem engedte haza Karácsonyra a gyerekéhez, két másik ügynök filmeket idéz fel, ahol a bullet-time az egyik kulcsmotívum.

Lake kétségtelenül odatette magát a forgatókönyv terén. Minden ilyen apróságot neki köszönhetünk. Az utalásokból, kikacsintásokból pedig nem lesz hiány. A párbeszédeket a szleng nyelvezet miatt annak idején többször is meg kellett hallgatnom, hogy megértsem miről is van szó. Ebben a képregényes átvezetők nagyban segítettek, tekintve, hogy ezek folyamatosan nyílnak meg, és bármikor visszalapozhatunk elolvasni a történetet.

Az ellenfelek egyre taktikusabbak, és keményebbek. Eleinte csak suttyókra lövöldözhetünk, majd gengszterekre, később már hosszú ballonkabátos mesterlövészekre, végül makulátlan öltönyt viselő ügynökökre. De azért nem világi az AI, lényegében nem is létezik, mivel minden, amit látunk előre scriptelt. Ha egy ellenség fedezékbe bújik, az nem azért van, mert a mesterséges intelligencia tudja, hogy ott jó lesz neki, hanem mert előre ezt a rutint programozták bele. Remedyék gondoskodtak kellő számú főgonoszról is, akik legyőzése igazi kihívást jelent. Az akciószcénákat elsősorban az ausztrál Marty Howe-nak köszönhetjük, aki megszállott John Woo rajongó. Rengeteg időt töltött azzal, hogy analizálja a Woo filmjeiben látható akciójelenetek koreográfiáját, időzítését, operatőri megoldásait, és végül egészen fantasztikusan sikerült mindezt visszaadni a játékban.

Bár a helyszínek nem igazán változatosak, mégis az összes nagyon emlékezetesre sikeredett. Az első rész a helyi maffia elleni harcot mutatja be, lebujokban, szórakozóhelyeken, a Ragna-Rock gótikus discojában, és az egyik leghangulatosabb helyszínen, a Roscoe-street metró állomáson. A játék demója az első három szintet foglalta magába, valamint a nagyon ötletes tutorial részt. Szerencsére nem csupán monoton lövöldözéseket kapunk. Például egy éttermet simán rágyújtanak főhősünkre, és csupán másodpereken múlik, ki tudunk e jutni az infernóból. Az utolsó pálya is emlékezetes, ahol a végső ellenfelet üldözhetjük, és egy helikopter elől kell fedezéket keresnünk időről időre. A már említett rémálomszerű pályák is hasonlóak, pedig nem is kell fegyvert használni. Az a szint pedig, ahol elveszik Max összes fegyverét, nos az igazán embert próbáló feladat lesz.

Ezeken kívül rengeteg titkos helyet is felfedezhetünk a játékban. Az egyik félreeső szobában találhatunk egy vámpírt, aki a Buff szót még le tudta írni a padlóra saját vérével - utalás a kor népszerű sorozatára a Buffy, a vámpírok rémére -, vagy felfedezhetjük Woden titkos szentélyét, ahol egy Star Trek paródia megy a tévében, esetleg posztereket más játékokból - pl. Soldiers of Fortune 2., vagy a fejlesztők rögzített beszélgetését. De jópofa rájönni, amikor bizonyos jeleneteket újra átélhetünk a Twin Peaksből, vagy éppen a Ponyvaregényből.

Vizuális téren ma már megmosolyogtatóak a játék görcsbe rándult karakterei, de ez 2001-ben tökéletesen kielégítő volt, a fizika, az effektek, a robbanások, mind-mind nagyon pofásan néztek ki. A felbontást feltornázhatjuk 1920*1080-ba, és rengeteg ma már egyértelmű, de akkoriban újdonságnak számító beállítást is skálázhatunk - pl. antialiasing. A textúrák ma már nem túl szépek. Nagyon látszódnak a kifeszített fizimiskák, meg az elmosódott plakátok. A főbb szereplőket szintén költséghatékony megoldás miatt a játék alkotóiról mintázták, olyannyira, hogy Max egy az egyben a játék írójának arcát viseli. El lehet képzelni a meghökkenést, amit a 2001-es E3-on tapasztalhattak a résztvevők. Épp demózzák a játékot, a karakter élő mása meg ott áll a színpadon és magyaráz. 

Fegyverekből egész arzenált kapunk, lesz itt baseball ütő, vascső, Beretta, Deasert Eagle, Magnum, vadászpuska, akár lefűrészelt csövű is, Colt Commando névre hallgató gépfegyver, Ingram - az UZI megfelelője, amit duálban használva vethettünk be igazán hatásosan - gránátvető, és mesterlövészpuska. Kézigránát és Molotov koktél pedig desszert gyanánt. A fegyverek között egy másodperc kiválasztani a megfelelőt az egér görgőjének segítségével, de ha valamelyikből kifogytunk, akkor automatikusan a legjobbat adja kezünkbe a játék.

A játékban már Fugitive szinten is van kihívás. Két-három bekapott golyó után máris tölthettük vissza az előző állást, és ugyan Max drazséként rágja a Painkiller nevű gyógyszert, a Game Over feliratot is sokszor nézegethettük. Ezért annyira létfontosságú a már ecsetelt bullet-time használata. Valamint, hogy a játékban két quicksave slot is helyet kapott, vagyis nem történhetett meg az akciójátékok rémálma, amikor elmentetjük a fejlövés előtti másodpercet és emiatt kezdhetjük elölről az egész pályát. Ez is egy fantasztikusan jó újításnak számított.

A hangok terén, mind a három vonulatban mestermunkát végeztek a készítők. Akciójátékban nem is találkoztam ilyen megkapó zenei főtémával, vagy betétekkel, mint Kartsy Hatakka szerzeménye. Megesett, hogy játék után is ezt hallgattam elalvás előtt. Úgy látszik a finnek nagyon erősek zenében, hiszen a The Longest Journey is hihetetlen jó zenei motívumokkal rendelkezik. A szinkron vérprofi, különös tekintettel Max hangjára, és ez rendkívül fontos, hiszen őt fogjuk hallgatni szinte egész végig. James McCaffrey legalább olyan jó munkát végzett, mint az általam favorizált Rolf Saxon a Broken Swordban. El se lehetne már hangja nélkül képzelni Max-ot. Végül pedig a hangok gyönyörűek, elég csak a töltényhüvelyek csilingelését hallgatni a padlón, a hó ropogását, vagy a fa recsegését megfigyelni. Minden lövés, minden robbanás a helyén van.

Az egyetlen fájó pont a végtelenül rövid játékidő, - öt óra, New York Minuteban másfél - de ezt kompenzálja az a tény, hogy az egyre nehezebb módok csak mindig akkor nyílnak meg, amikor az előző szinten már végigjátszottuk a játékot. Sőt a legkitartóbbak egy végső bónuszpályát kapnak amennyiben mindhárom nehézségi fokozaton teljesítik a játékot. Vagyis a játék újrajátszási faktora félelmetesen nagy! Vigyázat, Dead on Arrival szinten már csupán hétszer menthetünk egy pályán belül, szóval ott már valóban kell taktikázni is. A játékban található bodycount állítólag 661-2, de szerintem elszámolta magát emberünk, mert ennek nem lenne értelme. Szóval lehet négy embert kihagyott, és akkor kijön a 665-6-os szám, amire utalás is található a játékban. Mivel Lake semmit nem véletlenül írt a játékba, úgy gondolom itt sem találomra ütött a hasára.

A játékot persze kiadták PlayStation 2-re, - ahol a játék csupán az adott szintek után ment - és Xboxra is, egy ideig még a Sega csodakonzolját, a Dreamcastot is fontolóra vették, minthogy azonban a Sega kivonult a konzolpiacról így ez utóbbiból nem lett semmi. 2003-ban a játékot még Game Boy Advancedra is kiadták, ahol izometrikus nézetben lehetett irányítani Maxot, valamint 2013 elején ráerőszakolták telefonokra is, szinte semmi újítással, pedig ebben a nagy remakelési lázban pont a Max Payne az, amire ráférne egy HD verzió. Arról meg ne is beszéljünk, hogy milyen lehet ezt a játékot - ahol minden egyes milliméter számít - telefonon tolni.

A németek persze első körben rögtön betiltották a forgalmazását, később - hiszen mindenki ellopta, akinek esze volt - pedig úgy visszanyirbálták, hogy 12-es karikával dobhassák piacra. A vért kivették, a játékmenetet megvágták, még a csúnya beszédet is cenzúrázták. Élmény lehet ez a verzió. Az ausztrálok hasonló szeretettel fogadták, ott is elég elmebetegek döntenek arról mi az ártalmas az ifjúságra, az angolok viszont még a tűzcsapokat is körbetekerték a játék borítóján látható sárga szalaggal és így promózták. Sajnos a játék jelenleg szinte játszhatatlan, és azért van szépsége, amikor az EREDETI - kemény 500 forintért vett - játék nem akar elindulni többet, ha meg letöltöd, akkor az fut. Most már évek óta csak a Steamen szerezhető be, a Rockstar hallani sem akar arról, hogy a GOG is beválogassa a gyűjteményébe, úgyhogy az első dolgunk egy steames fan-made patch letöltése legyen.

Mindezek miatt a Max Payne életem egyik legjobb - nem csupán játék - élménye, amit megannyi éven keresztül hiába kerestem más játékokban. Véleményem szerint, ha létezik játék, amit MINDENKINEK át kellene élnie, annak is, aki soha életében egyetlen játékkal nem játszott, akkor az a Max Payne. Ha kipróbáljátok, megértitek miért.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4