Ez a film
az Európa Tanács EUROIMAGES Alapítvány és
a Magyar Mozgókép Alapítvány
támogatásával készült.
Káposztásmegyer, az új világ hajnalán...
Azt hiszem, a szatíra egy kihalóban lévő műfaj. Manapság már vagy vígjátékot készítenek, vagy drámát, vagy nevetni lehet rajta, vagy elborzadni, gondolkodni, sírni, de ritkán a kettőt együtt. A szatíra tipikusan szegény vagy kevésbé jómódú országok sajátos kifejezésformája, amikor olyasmit készítenek, amin valójában sírni kellene, de az ügyes tálalásnak köszönhetően mégis humoros az egész. Magyarországon emiatt rendkívül népszerű volt egy időben a szatíra, jóllehet 2000 után már nem igazán dívik így hívni a keserédes filmeket, mert „amúgy is pesszimista nép a magyar”, minek húzzuk le őket még ezzel a szóval is. Én évek óta nem találkoztam vele, kicsit avíttá is vált, valami olyasmit jelent, ami a szocializmusban létezett...
Véleményem szerint az Üvegtigris-trilógia is valójában szatíra, de a közönség vígjátékként jobban bement rá a moziba. Pedig min nevetünk? Azon, hogy Lali akkor kapja kezéhez az Impala kulcsait, amikor agyonnyomja a munkagép. Mert az, hogy víg, az pozitív, és különben is, létezik egyáltalán olyan szó, hogy szatíra? A szatír talán még ismerős, és az se jelent semmi jót, inkább olyasmit, amitől jobb távol maradni. No hát mai filmünk tipikus szatíra, mondhatni magyar mese a meggazdagodásról, a rendszerváltozás káoszban tobzódó senki földjéről, amikor senki nem tudta, mi miért történik, amikor a fejetlenség közepette bárki pillanatok alatt megszedhette magát, ha éppen jó helyre nyúlt, amikor az osztogatást és a fosztogatást mindössze egy dátum különböztette meg egymástól.
Ami ekkor történt, a mai napig kihat az ország alakulására, lényegében tönkre vágta a teljes Y generáció jövőjét, lehetőségeit, az ország javát elkótyavetyélték, a bugrisok, akiket sikerült megválasztani, pedig úgy sáfárkodtak a maradék vagyonnal, hogy négy évvel később az emberek sikítva hívták vissza azokat, akiket az elmúlt negyven átkos évért kárhoztattak. Ember embernek farkasa lett, mindenki nyerészkedni akart, meg vállalkozni, kutyát tenyészteni, földet szerezni, bankot, kiadót, rádiót, tévét indítani, kamerázni, szar terméket nyugatról behozni, divattal még kicsit se tisztában lenni, pilótajátékban részt venni, és lehetőleg korán kiszállni, hogy maradjon haszon is rajta. Csoda, hogy a legnagyobb botrányok a 90-es években zajlottak, és még ma is odáig nyúlnak le a gyökereik? Nem véletlen tehát, hogy az időszakról hatalmas a kuss, és nem is igazán készül a témáról film.
Jelen alkotás is csak érintőlegesen vázolja mindezt, de amit lehet, azt kihoztak belőle. A főnök – akit a filmben csak Balázs apjaként aposztrofálnak – lehúzott majdnem negyven évet egy postafiókban. De az átszervezés következtében nemhogy kinevezték volna jutalmul fiókvezetővé, hanem egyenesen kirúgták, így bosszút forral. A közeli lakótelepen ugyanis új posta nyílik: nohát ő megszervezi a csapatot – fiát, Balázst, épp most csapták ki az egyetemről, valamint annak könnyűvérű barátnőjét Marit –, és mivel az utolsó munkanap lemásolta a kulcsot, hát úgy dönt hamarabb – karácsony előtt egy héttel, szóval a film akár karácsonyi filmnek is beillik, amúgy is mindjárt itt az idei – nyitnak ki, és egy hét alatt learatják a teljes bevételt, majd dobbantanak. Persze mindent legálisan, öltönyben, mosolyogva, korán nyitva, pecsételve, üzletszerűen üzemeltetve.
Mivel a helyi rendőrség nincs éppen a helyzet magaslatán, ezért a terv be is válik, a népek örülnek, a lé pedig dől rendesen. Csupán egy helyi csöves házaspár, meg egy alkoholista mázoló fog gyanút. De persze minden napra jut valami, ami megkeseríti a csapat életét: hol Géza, a sötét múltú exmunkatárs kavar be, hol betörnek a túl korán nyitott postára a nagy bevétel reményében, hol az országos sztrájk miatt jelennek meg a sztrájkőrök, hogy vigyázzanak a sztrájk tisztaságára – ugye ekkoriban minden második héten sztrájkolt valami szervezet, csak mert új dolog volt, és ki kellett próbálni –, mivel ennek intézményét a legutolsó szögig be akarják tartatni. Tehát ez a hét nap mégsem olyan zavartalanul és könnyen telik, ahogy azt a trió elképzelte.
Ugyan, miféle postarablás az, amit fegyver nélkül végeznek? Hát tipikusan magyar. Ordít az egész filmből a csóróság, a két rendőr – akiknek alakját szerintem innét vette az Üvegtigris – másról se beszél, minthogy nem történik semmi érdekes a környéken, de amikor a szemük előtt zajlik a bűntény, még asszisztálnak is hozzá, csak mert az kényelmesebb, mint odabent bajlódni a papírmunkával. Balázsék minden csomag tartalmát felbontják, és ha finomságot találnak, azt jóízűen elfogyasztják, miközben egymástól is lopnak, és hazudoznak, pedig mindössze pár millió a tét, és itt bizony nem a gazdagokat fosztják ki, hanem a nyugdíjasoktól szedik el a tíz-húsz forintokat, amiből ez az összeg a hét végére majd kigyűlik. A történet annyira valóságszerű – Sőth Sándor és Bereményi Géza forgatókönyve –, hogy évekkel később egy elmés magyar meg is valósította. És még arra is volt a filmnek ideje, hogy egy ügyes csavart is beépítsen, ami bár az utolsó pillanatokban kitalálható, de kegyetlenül vicces, mondhatni a pont az i betűn.
A filmet jobbnál jobb jelenetek tarkítják, mint amikor az öreg házaspár fel akarna adni egy csomagot, de amint egy gazdag ügyfél – feltételezhetően jelentős betéttel – jelenik meg, azonnal övé az utolsó feladóvevény. Vagy amikor nekik zárva a posta, Balázs meg könyörög, hogy vigyék máshova feladni a pénzt – jellemző módon épp a jó szíve keveri bajba –, de Gézán is sokat lehet röhögni, pl. amikor átveszi a kisgyerek levelét, amit a Jézuskának írt: „Hat forint!” De sírva röhögős Rajhona Ádám magánszáma is, ahogy előadja, hogyan is léptette elő a vezér. Mari is annak tárogatja a lábát, aki éppen kéznél van, és nincs semmi, amit ne tenne meg a pénzért. A film eléri, hogy a tolvajokkal szimpatizáljunk, és ússzanak is meg minden lebukást, mert megérdemlik ezt a pénzt, amit, ha már mi nem, legalább ők összekapartak maguknak. Lehet, nem szorgos, dolgos hétköznapokon, hanem furfanggal, de akkor is elismerendő teljesítmény – lásd még Viszkis rabló esete az OTP-vel.
Csak gondoljunk bele, hogy itt nem bankot, hanem postát rabolnak, nem a nagy pénzre hajtanak, hanem a rezsipénzeket nyúlják le, a kis ügyfelet egy perc alatt félretolják, ahogy a „Főnök”-öt is a munkahelyén, hiába a tapasztalat, új szelek fújnak. A kutya ugat, a pénz beszél. És mindig megeszi a nagyhal a kicsit, mindig akad az okosnál is okosabb. Az öregekre senkinek nincs szüksége, guberálhatnak nap mint nap a szemétben, és már készülnek az első óriásplakátok. Ekkor azonban még senki nem mert nagyban gondolkodni, hova is vezetnek ezek a nagyon is látható jelek – és a legdurvább, hogy a film nem most készült, hanem akkor, amikor ez az egész kezdődött, formálódott. Így a készítőknek kijár az elismerés éleslátásukért.
A film meglepően rövid, csupán hetvenhét perc, és ezt pergővé is teszi a dramaturgia, amely nagyjából tízpercenként egy nap eseményeit mutatja be. A szereplők egytől egyig remekül teljesítenek, a film német koprodukcióban készült, vendégszínésznek viszont két franciát és egy lengyelt kapunk. A mafla Balázst Chic Ortega – a francia Csányi Sándor –, Gézát pedig Luke Mullaney alakítja míg a zsémbes rendőrt; Jan Nowicki formálja meg. Magyar hangjukat Rátóti Zoltán, Reisenbüchler Sándor és Végvári Tamás adják. De nemcsak ők kaptak szinkront: a csöves házaspárt Perczel Zita – életének utolsó szerepe – és Fülöp Viktor kelti életre, az ő hangjukat, idős korukra való tekintettel, szintén mások – Olsavszky Éva és Kun Vilmos – kölcsönzik.
A prímet egyértelműen Rajhona viszi, a mindent hideg fejjel kitervelő, minden csávából kimászó, mindent precízen – vagy legalábbis kellő hatékonysággal – megoldó főnök szerepében, kicsit hasonlít Jean-Paul Belmondo karakterére a Montreali bankrablásból. Ahogy Balázs és Mari kapcsolata is az ott szereplő párocskára. Az érzelmek néha mindent szétkúrnak. A Hétszer hétre pedig abban, hogy látszólag itt is mindent legálisan csinálnak. Udvaros Dorottya elképesztően szexi ebben a szerepben, belegondolni is szörnyű, hogy huszonhárom év telt el azóta. Megemlítendő Kovács Lajos, a kotnyeles festő szerepében, aki mindenáron le akarja buktatni a szélhámosokat, mert ő nagyon is úgy tudja, hogy a posta nem nyithat ki a következő hétig, de persze mindenki bolondnak nézi. Érdekesség, hogy Kovács, Ortegával együtt látható volt pár pillanat erejéig a Berlin felett az égben is. Kisebb szerepekben feltűnik Koltai Róbert, Reviczky Gábor és Szőke András is. Darvas Ferenc zenéjéről nem igazán lehet ódákat zengeni, mivel mindössze pár traktussal festi meg az egész kilátástalan jövő/múlt képét, de fogalmazhatunk úgy, hogy kitűnően illeszkedik a film egészéhez.
Egy végtelenül ismeretlen filmmel van dolgunk tehát, nem tűzik műsorra a csatornák, nem adják ki DVD-n, és ezerből, ha egy ember ismeri, vagy egyáltalán látta. Pedig ilyen filmekből kellene sokkal, de sokkal több, és semmi baj nem lenne a magyar filmgyártással. Húsba vágó kórkép a hazánkba begyűrűző vadkapitalizmusról, egy korszakról, amelyet mindenki igyekszik elfelejteni. Levedlettük, mint kígyó a kényelmetlenné vált bőrét, de a természeti tényezők és súrlódások hatására idővel a friss felület is kérgessé válik.
Ha tetszett a kritika, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!
Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4
2015.10.30. 07:46:29
scal · http://filmbook.blog.hu/ 2015.10.30. 08:51:13
2015.10.30. 08:59:52
Igen, ez sajnos mindig így van, az igazi tehetségeket elszipkázza a Nyugat.
Darkcomet 2015.10.31. 21:26:04
scal · http://filmbook.blog.hu/ 2015.11.01. 13:46:33
Darkcomet 2015.11.01. 17:56:39
scal · http://filmbook.blog.hu/ 2015.11.01. 19:30:24
amúgy nem mondtam hogy nem készülnek, DE egyáltalán nem olyan mennyiségben ahogy régen készültek