Ezt az írást még a régi oldalamra hegesztettem, négy éve, Bowie akkor volt 65 éves. A héten történt tragikus halála miatt gondoltam, ha már megírtam egyszer, kicsit leporolom, és kiteszem mintegy megemlékezésül, már csak azért is, mert – közvetve-közvetlenül – nagyon sok szerepe volt neki abban, hogy én ma ide filmkritikákat pötyögök. Ennek szellemében olvassátok hát.

Bowie-t a popszakma kaméleonjaként emlegették, mert rengetegszer meg tudott újulni. Ehhez képest sokan nem is ismerték, pedig elképesztő hatása volt a kultúrára. Egyesek szerint Bowie a legtehetségtelenebb ember volt, aki elérte, hogy tehetségesnek tartsák, ám annyi bizonyos, hogy meghatározó figurája volt a 70-es, 80-as évek hangzásvilágának, alakja pedig mára ikonná nőtte ki magát. Sokoldalúságát mi sem bizonyítja jobban, minthogy én sem elsősorban zenei talentuma miatt találkoztam vele. Ha valaki nem tudná, Jennifer Connelly mellett ő a másik emberi szereplője a Fantasztikus labirintusnak.

Mi kell ahhoz, hogy magadra irányítsd a figyelmet, ha London egyik zugnegyedében születsz, ráadásul olyan szürke, semmitmondó névvel, mint a David Robert Haywood Jones, és mégis arra vágysz, hogy Little Richard bandájában szaxofonozhass? Nem árt, ha extravagáns egyéniséget teremtesz magadból. Így tett Bowie is, bár neki azért annyi különlegessége mégis megadatott, hogy földöntúli kinézetét szemeinek eltérő színe adja. Erre 15 évesen tett szert, amikor egy verekedésben úgy képen törölték, hogy kis híján megvakult bal szemére, s ennek pupillája tágabb lett a másiknál. Ráadásul, ha mindez igaz, egy lány miatt történt az egész.

20 évesen már David Bowie néven mutatkozott be a közönségnek első nagylemezével. Nevét az Alamo egykori hősétől, Jim Bowie-tól kölcsönözte magának. Itt már lehetett látni, hogy Bowie előszeretettel vegyíti a különféle stílusirányzatokat, egyaránt megfért zenei palettáján a blues, a pszichedelikus rock és a poposabb hangzás is. Ekkor ugyan még egyik számmal sem tört be a listák élére, de amikor később ismét megjelentették, a legsikeresebb kislemezzé vált. Ez is azt mutatta, Bowie afféle előhírnöke a népszerű irányzatoknak, amely magában hordozta, hogy megelőzve korát, közönsége inkább egy réteget képvisel.

Első sikerét 22 évesen aratja, a Space Oddity albummal, amit a holdraszállás alkalmából afféle balladaként adott elő. Itt már felhasználta színészi ismereteit, és megszemélyesítette a balladában szereplő hőst, később még gyakran élt ezzel a technikával. Az alkotás olyan sikert aratott, hogy a BBC az Apollo-11 közvetítésekor is ezt játszotta. Egy évvel később stílust váltott, és ezúttal keményebb rockot kezdett játszani, amiben talán közrejátszhatott az is, hogy időközben megnősült, s mégis ekkoriban kezd kételkedni nemi hovatartozásában. A Man who Sold the World albumán női ruhát visel. Egy évvel később születik meg fia, Duncan Jones, aki mára olyan filmeket rendez, mint a Hold vagy a Forráskód.

Rockos irányzata végül a glamben teljesedett ki, mely mára teljesen kihalt, vagy átalakult, de akkoriban főleg a holdraszállás miatt valósággal tombolt. Előadói gyakran énekeltek meg sci-fi témájú balladákat, történeteket, míg az énekesek öltözete futurisztikus és egzotikus volt. Ebből az érából származik Bowie leghíresebb albuma, a The Rise and Fall of Ziggy Stardust and the Spiders from Mars. Ziggy később legismertebb karakterévé vált. Bowie ekkor már úgy gondolta, maga is egy kívülálló, aki nem tud tagjává válni a földi társadalomnak. Innentől számít igazán sztárnak, olyannyira, hogy 29 évesen már nyíltan felvállalja biszexualitását, majd pár évvel később úgy nyilatkozik, életének legnagyobb tévedése volt, hogy mindenáron biszexuális akart lenni, holott be kellett látnia, nem az.

Aki ekkoriban részt vett egy Bowie-koncerten, az olyan élménnyel lehetett gazdagabb, amelyet sosem felejtett el. Bowie ugyanis mindent megtett hogy megdöbbentse, megbotránkoztassa, sokkolja közönségét, majd rengeteg Ziggy-féle fellépése után behúzta a satuféket, és ismét stílust váltott. Hirtelen a soul és a funky iránt kezdett érdeklődni, többek között annak hatására is, hogy átköltözött az USA-ba, Los Angelesbe. Rajongóinak jelentős hányada elfordult tőle, nem tudván hova tenni a hirtelen váltást, ami Bowie-t depresszióba, paranoid-skizofréniába, majd végül a kokainba taszította. Mindezekből egy másik angol, John Lennon segítette ki, akivel közösen írta meg Fame című dalát, amely egyből a lista első helyére repítette.

29 éves korában érdeklődni kezdett a filmek iránt is, jobban mondva innentől rendre felbukkant különféle filmes alkotásokban. Első ilyen szerepe A Földre pottyant férfi volt, mely aztán annyira kihatott zenei karrierjére is, hogy újabb karaktert formázott meg: ő lett a Fehér Vékony Herceg, aki fasiszta – sőt egyenesen náci –tulajdonságokkal rendelkezik, amit egyesek annak tulajdonítottak, hogy Bowie rendületlenül gyakorolta a drogok iránti szeretetét.

A véget nem érő turnék között rendre elvállalt filmszerepeket is, így olyan filmszerepek után, mint a Csak egy dzsigoló, az Éhség, vagy a Boldog Karácsonyt, Mr. Lawrence – Takesi Kitano-val az oldalán –, a Sárgaszakáll – amelyben a Cápaembert alakította!!! a Monty Python tagok körében –, 1986-ban szerepet kapott Jim Henson fantasyjéban, a Fantasztikus labirintusban, ahol teljes mértékben kiélhette mindazt, amit az elmúlt húsz évben felépített zenei munkásságában. Jareth, a manókirály inkább néz ki rocksztárnak, mint gonosztevőnek, ráadásul a film öt betétdalát is ő írta/énekelte.

Két évvel később Poncius Pilátus szerepét kapja, Martin Scorsese sokat vitatott filmjében, a Krisztus utolsó megkísértésében, majd ezt követte David Lynch lehengerlő sorozatának filmváltozata, a Twin Peaks – Tűz, jöjj velem. Eljátszotta Andy Warholt A graffiti királyában, egyik utolsó jelentős filmszerepeként pedig Christopher Nolan mozijában, a Tökéletes trükkben tűnt fel, ahol Nikola Tesla karakterét formálhatta meg 2006-ban. Olykor elég volt, ha feltűnt egy cameoszerep erejéig, mint Ben Stiller Zoolanderjében, vagy csupán zenéjét, gondolatiságát adta a filmeknek: Nulladik óra, Showgirls.

Szerepeiben nem mindennapi egyéniségeket alakított, mindegyikben van valami zárkózottság, törékenység, különcség, ellentmondásosság. S ugyanakkor azt is bizonyította, amit csak kevés zenész esetében mondhatunk el, hogy remekül tudott színészkedni is. A 80-as években, miután elénekelte egyik legnagyobb slágerét, a Heroes-t, olyan sztárokkal készített közös produkciókat, mint Tina Turner, Iggy Pop vagy a Queen. S mindeközben zenéje ismét formálódott, ezúttal az instrumentális, elektronikus hangzás felé.

42 évesen aztán gondolt egyet, és feladta szóló karrierjét, hogy két évig önfeledten énekeljen a Tin Machine nevű zenekar frontemberként, ám az együttes megbukott, ami korlátozta Bowie kísérletező személyiségét. Öt évvel később bekerült a Rock and Roll Hall of Fame-be, 2004-ben pedig a Rolling Stone minden idők 39. legjobb énekesévé választotta, valamint hat nagylemezével bekerült minden idők legjobb 500 albuma közé.

Bowie 2003-ban visszavonult az énekléstől egy időre, majd tíz évvel később mégis újabb albumot adott ki – talán épp azért, mert megromlott egészségi állapota, és még akart alkotni valamit. De a legdurvább, hogy még a halálos ágyán is forgatott egy klipet, ami lényegében egyedülálló az egész világon. Máig több mint 21 millióan nézték meg a YouTube-on, többen mint a legtöbb klipjét – ha morbid akarnék lenni, azt is mondhatnám, eleve így tervezte az egészet, hogy halála majd beindítja az eladásokat, és még egyszer a toplisták élére repíti.

Bowie 27 stúdió albumot készített, 40 filmben játszott, valamint egy nagyszabású számítógépes játékban is közreműködött 1999-ben. A Quantic Dream – ők készítették a csodálatos Fahrenheitet is – korokat megelőző játékában, az Omikron the Nomad Soulban nemcsak zenei hangzásvilágát hasznosították, de az egyik karaktert egyenesen róla mintázták. Halála miatt a játékot ideiglenes ingyenesen letölthetővé tette a jogait birtokló Square-Enix.

Bowie az utolsó éveiben már visszavonult a nyilvánosságtól, és békésen festegetett otthonában. Állandó megújulása két dolgot is eredményezett; nincs két egyforma hangzású albuma, így csak egyéni hangjáról lehet felismerni, a dalok sosem keltik az önismétlés érzetét, valamint újabb és újabb közönséget szerzett magának, ami szavatolta számára, hogy több évtizeden át is sikeres maradjon. Minden évtizedben volt valaki akire hatott – pl. Vanilla Ice, ahogy arra Field jó ízléssel mutatott rá –, akiknek utat mutatott egyéniségével, s bár polgárpukkasztó megnyilvánulásaival, szemléletmódjával megosztotta a publikumot, kitörölhetetlenül beírta magát a popkultúra életébe. Tudom, a rák kegyetlen, és előbb-utóbb mindenki elmegy, de ő még élhetett volna pár évtizedig. Akárhogy is, hiányozni fog. És köszönök mindent!

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!