David Bowie halála sajnos aktuálissá tette pár későbbre tervezett nosztalgiaírásomat. Így most a következő hónapokban csak olyan Tini Scal-filmek jönnek, amelyekben Bowie így vagy úgy, de felbukkant, és még egyetemi kicsapongásaim előtt megnéztem őket – tudjátok, amíg tini voltam. Ezen filmek legtöbbjében Bowie mellékszereplő, és igen, egyetlen dolog miatt néztem meg őket: a Fantasztikus labirintus miatt. Valamiért mindig azzal a szerepével azonosítottam őt,, és ekkoriban mindig azt hittem, újra a manókirályt fogja játszani. Bár én ugye az Elsüllyedt világok miatt is azt hittem, hogy az ottani Spartacus fog a Kirk Douglas-féle filmben is felbukkanni, de ebbe most inkább ne menjünk bele...

Bowie meglepően sok, több mint húsz filmszerepet vállalt – a cameokat nem számítva –, amelyek között fő- és mellékszerepek is voltak bőven. Ezen filmek legtöbbje egyetlen dolog miatt érdekes, hogy Bowie szerepel bennük. Egy komolyabb tanulmányt érdemelne, hogy kisilabizáljuk, miért gondolta úgy, jó lesz az, ha elvállalja ezt vagy azt a szerepet, és ez így van ezzel a filmmel is. 1998-ban Guy Ritchie hirtelen nevet szerzett magának A ravasz, az agy és két füstölgő puskacsővel, amelyben merőben máshogy mutatta be Londont, Angliát, mint azt addig láthattuk. Ez a film a fényes elszigeteltségét mai napig hirdető, eltartott kisujjal ötórai teát szürcsölő Albiont mocskosnak, durvának, suttyónak, összességében egy undorító pöcegödörnek festette le.

Minthogy siker lett, villámgyorsan megjelentek az epigonok is, mint a Boondock Saints, a Torta vagy éppen ez a film, az Everybody loves sunshine, aminek sokan már a címét se szeretik. Olyannyira nem, hogy az USA-ban B.U.S.T.E.D. címmel mutatták be, amit leginkább úgy lehetne fordítani, hogy lesitteltek. Bár ez se fedi a valóságot, mivel a film elején éppen kiszabadul két év börtön után a film két főszereplője. Két unokatestvér, akiket az utca nevelt ki, és hát mit szépítsük, a szokásos alvilági feladatköröket végzik: terítik a drogot, futtatják a lányokat, és behajtják a pénzt. Egyikük, Terry, ahogy szabadult, öt másodperccel később ott akarja folytatni, ahol abbahagyták, a másik, Ray, viszont odabent végiggondolta az életét, és próbálja lezárni a múltat.

A film fő dinamikáját az adja, hogyan hat ez ki a kapcsolatukra. Emiatt a film sok mindenről szólhat. Például, hogy vannak, akik nem képesek feldolgozni, ha összetörik jól felépített kis világuk, nem tudják kezelni a változást, nem bírják elviselni, ha nem az ő kezükben van a kontroll. Amikor Ray kitalálja, hogy nyit egy klubot, és mától ahelyett, hogy gyerekeknek adná a drogot, inkább tánckarrierbe kezd, Terry már sejti, hiába hajtogatja, hogy ismét minden úgy lesz, mint a régi szép időben. Valójában semmi nem lesz úgy. Amikor pedig Ray még egy nőt is leakaszt, hát az már mindennek a teteje, és Terry ettől szépen bekattan, ami miatt egyre durvább dolgokra ragadtatja el magát. Akár úgy is fogalmazhatnék: Terry elkésett.

Aztán lehet úgy is értelmezni a filmet, hogy ebből a közegből egész egyszerűen képtelenség kitörni. Ha valaki szeretne leszámolni a múltjával, épp a környezete lesz az, amely két kézzel visszarántja a mocsárba. Mert mindig lesz valaki, aki idiótának fog tartani a saját egyéni ötleteid miatt. A család, az összetartozás is fontos szerepet kap ebben a filmben, mert emiatt hajlamos rá Ray, hogy folyamatosan megbocsásson Terrynek, hogy próbáljon vele értelmesen beszélni, amikor Terry pont nem az az ember, akivel racionálisan lehetne bármiről beszélni. Ő uralkodni akar. Igaz a maga piti módján, de minden szemétdombra kell egy kakas.

A dolgot mindemellett bonyolítja, hogy a városban nemcsak ők a helyi nehézfiúk, de a bevándorolt kínai Triáddal is közösködni kell, akik értelemszerűen megerősödtek, míg a testvérek kényszerpályára kerültek. Az elmúlt két évben a bandát a kifinomult úriember, az önmagát afféle régi becsületkódexhez tartó Bernie irányította a bandát, szinte legális céggé változtatta, és hogy túléljék a helyzetet, a kínaiakkal felosztották egymás közt a határokat, így mindkét fél békésen arathat a saját területén belül. De Terrynek ez nem felel meg. Ő mindent akar.

A filmet azért tegyük a helyére, miután ennyi magvas gondolatot beleláttunk, mert a helyzet az, hogy nem igazán jó. Többek között rossz a forgatókönyv, pocsék a rendezés, és a legtöbb színészi alakítás egész egyszerűen hiteltelen, kezdve a főszereplőt alakító Andrew Gothszal, akinek drámája annyira élhető át, mint egy algír kecskéé, amelyet másnap levágnak. Bamba tekintettel bukdácsolja végig a film mintegy kilencven percét, mélabús kutyaszemével néz a semmibe. Kopasz fejecskéje, bozontos szemöldöke, arany fülbevalói nehézfiúnak még csak eladnák, de ő azt akarná eladni most, hogy éppen változó korban van, amit azzal hangsúlyoz, hogy nyomatékosan megismétli: Nem érted, kiszálltam! Vége, ennyi! Kapcsolatban maradunk, de én ezt befejeztem! Ennél is durvább, amikor amorózónak próbálják beállítani, ami kapcsán megtudhatjuk, hogyan is csajozik egy sitkós – kb. mint egy szűz fiú –, és milyen kínos beszélgetést tud lenyomni a csajjal, miután félbeszakították a film egyetlen 18+-os jelenetét.

A Terryt alakító Goldie már sokkal jobb, mert lehet, játszani azt ugyan nem tud – ő is valami híres zenész, rapper vagy raver, vagy tudomisénmi –, de legalább rohadt hiteles, mert olyan fejszerkezettel rendelkezik, hogy rád néz, és beszarsz tőle. Eleve bűnözőjegyekkel teli fizimiskáját – kerek, fej, lapos homlok, turcsi orr – azzal durvította, hogy kiverette arannyal a fogait, innen a művészneve is. Aztán van egy antréja is az aranyláncaival, arany karkötőivel, aranygyűrűivel, minden ujján legalább három. Egyszóval rajta látszik, hogy egy igazi „gangsta”, ilyen közegben nevelkedett, és ha nem is így lett híres, de volt honnan építkeznie a szerephez. A mi Ganxsta Zolee-nk hozzá képest elsőbálos kislányka. Ez után a film után vérszemet kapott, és gyorsan elvállalt még pár szerepet, A világ nem elégben meg a Blöffben.

Hogy Bowie mit keres ebben a filmben, meg nem tudnám mondani. A karaktere tökéletes, ő játssza az óvilági maffiózót alakító Bernie-t, akinek még fontosak az elvek, aki ellavírozott a mocsokban úgy is, hogy nem kellett gyilkolnia, aki kifinomult, van ízlése, és szerepe szerint meleg – biszexuális? –, amire még utalnak is, bár dramaturgiai szerepe nem igazán van. A filmben nekem amolyan G-manes volt a Half-Lifeból, vagy még inkább ő Wolf, a problémamegoldó szellemképe. A folyton nyugodt, cool arc, aki már akkor egyben van, amikor meg se szólal. Egyedül azt nem értettem, miért nem ő a főnök? Kicsit olyan az ötleteivel, mint az Austin Powers filmekben Második, aki mindig ötletelni akart, hogyan lehetne legalizálni Dr. Genya vállalkozását. Állítólag azért vállalta el a szerepet, mert megtetszett neki a forgatókönyv. De David, hát hova tetted azt a túlvilági hatású szemedet? Ez script a forgatókönyvek ementálija!

Először is, a filmben történő akcióelemek nem rosszak, de nincsenek felvezetve, így nincs érzelmi töltetük, ezek a dolgok csak megtörténnek, olyan random módon, hogy ha öt jelenettel későbbre vágnák, a film semmit nem változna. Másrészt az akciókat rendre követi valami out of place jelenet, mint amikor a füves haverok készülnek a nagy fellépésre – a pocakos postás rendkívül hiteles mint klubtáncos. Aztán vannak ilyen baromságok is, hogy Ray akar egy klubot nyitni, ahol majd karriert csinál, de minek, ha már van egy klubjuk Terryvel, aki a végén be akarja futtatni? Ez miért csak a film végére derül ki? Állítólag Rayt Terry vitte bele a hülyeségbe, és miatta ült két évet. De Terry se lehetett valami okos, mert őt is sittre vágták, vagyis nem helyette ült a srác. A sitten aztán – hej, régi szép idők – Ray kinyírt egy alakot, aki baszakodott Terryvel, és ez aztán semmilyen formában nem derült ki, nem hosszabbodott emiatt a börtönbüntetése?

A két srác Mammája egy néger nő, akiről nem tudjuk meg, hogy kinek az anyja, vagy csak nevelőanyja, de anyukaként hivatkoznak rá. Ray annyira szerelmes, hogy egy pillanatig se keresi a barátnőjét, amikor az rejtélyes módon eltűnik a lakásából, hovatovább egy pillanatig se kérdőjelezi meg a láthatólag elmebeteg Terry szavát, tetteit, motivációját, amikor mindenki a környezetében azt üvölti a pofájába, hogy az unokatesója maga az Antikrisztus, és hát lássuk be, erre meg is van minden okuk. És akkor állítólag ezen öt évig dolgozott ez a tehetséges jóember – igazi szerzői film: Goth a film írója, rendezője, és főszereplője IS egyben –, rengeteg önéletrajzi elemet építve be, és a werkfilmben - merthogy az is van! - azt a képtelenséget akarják elhitetni a nézővel, hogy tucatnyi díjat nyert? WTF?

Kétségtelenül van pár jó jelenet, mint amikor Bowie és Goldie majdnem kinyírja egymást, vagy amikor az elején egy szó nélkül láthatjuk, ahogy a bandatagok várják az unokatestvérek kiszabadulását, esetleg a film végi vérengzés, no meg a lezárás, ahol sose tudom, a lövés minek szól? Bernie lövi le saját magát, mert részt vett az aljasságokban, amire Terry rákényszerítette, vagy Ray lövi le Terryt? Az operatőrnek viszont egyenesen csillagos ötös jár, mert mentette a menthetőt. Julian Morson bravúros képei sokáig elhitetik az emberrel, hogy ez egy nagyon fasza kis filmecske lesz. Olyan vizuális megoldásokkal operál, hogy ki is szabadult ebből a mocsokból, és ma már a legmenőbb hollywoodi produkciókban segédkezik, mint pl. az utóbbi idők összes nagyobb képregényfilmje.

Utoljára az 1971-es Öld meg Cartert!-ben volt ennyire hideg, pitiáner és mocskos Anglia, bár ott Newcastle városában játszódott a cselekmény, most pedig Manchesterben járunk, a különösen hírhedt Pepperhill lakónegyedben. Úgy látszik, Észak-Anglia mocskosabb, mint London. A téglaépületek lepukkantak, a bőrkabátok erősen a Mátrixot idézik, egyedül a stílusos, gyönyörű Jaguárok lopnak egy kis szépséget ebbe a szürke környezetbe. Bár túl lettek használva, de Goth nyilván úgy gondolta, ha már kibéreltek kettőt is a film kedvéért, akkor lássuk őket jó sokat. Ezért gengsztereink éjjel-nappal ezekkel járnak, abban is üzletelnek – néha totál vicces módon, egyikből átülnek a mögöttük parkoló másikba –, de a lövöldözésekben meg nem sérülnek, egy karcolás sem esik rajtuk.

Mi jót tudnék még elmondani erről a filmről? Tetszett például a nagyon hangulatos nyitózene, amely a Chic egyik kevéssé elcsépelt számát, a Happy Mant használja, ami így gondoskodik róla, hogy mindenki jó kedvvel kezdje ezt a filmet. Be is teszem ide alulra, mert hangulatosabb, mint a trailer. További jó tulajdonsága a filmnek az ízes cockney akcentus, amelyet az erősen fahangú és elcseszett szinkron értelemszerűen totálisan ellehetetlenít, vagyis ha arra adod a fejed, hogy mégis adsz egy esélyt a filmnek, azt csakis eredeti nyelven tedd – bár a DVD felirata több helyen is torzítja a valós szöveget. Az viszont meglehetősen furcsa, hogy a stáblista lepergése után még három teljes percig szól a zene. Azért ilyen fokú amatőrizmussal is viszonylag ritkán lehet találkozni a filmeknél.

Egészen hihetetlen, de Bowie szinte teljes filmes életműve megjelent kis hazánkban DVD-n, így pár éve ezt is bezsákoltam a nosztalgia miatt, de csak pár napja néztem meg újra, amikor eldöntöttem, hogy ez lesz a következő darabja nosztalgiasorozatomnak. A borítója nekem tetszik, értelemszerűen a két leghíresebb arc került rá – Goldie és Bowie –, a lemez szitázására már ráfért ez a nevetséges Goth is. A menü az a retek minőség, amely a hazai DVD-kiadás korai állapotát és az ekkoriban „virágzó” kiadókat jellemezte. Talán ezt is adták újság mellé, de nem vagyok benne biztos. Érdekes módon magyar 5.1-et kapunk, de az eredeti hang csak sztereó. A kép pedig 1:1,77-es, tehát csonkolt az eredeti 1.85:1-ről. Összesen 12 darab jelenet közül választhatunk, ami elegendő ehhez a filmhez.

Extrák terén nem vagyunk ellátva, de az is csoda, hogy ehhez egyáltalán készült valami. A szokásos forgalmazói ajánlókon és filmográfián kívül (Goldie & Bowie), megkapjuk a világ leghasználhatatlanabb képgalériáját: léptethetetlen, a nagy képbe pedig valamiért betették ugyanazt kis képben is, nehogy normálisan lehessen kimenteni belőle akár egyet is, és szól alatta a kikapcsolhatatlan zene. Ezen kívül van egy Így készült, amely valójában a trailert takarja... És egy werkfilm, amely egyébként ugyanazt jelenti, mint az Így készült, ahogy anno szerették magyarítani a forgatásról készült felvételeket.

A werkfilm egyébként bizonyos szempontból nagyon vicces, mert ha lehet, még rosszabb, mint a film. Pedig idő azért lett volna, hogy megtudjunk érdekességeket, mert húszperces és minden fontosabb szereplő megszólal. Erre ötvenszer elmondják, hogy „A történet két unokatestvérről szól”. „Nagyon sokat dolgoztunk rajta.” „Összesen négy női szereplő van" – én legalább hetet számoltam össze, miközben néztem a filmet. Sokat lazáskodnak, és csomó olyan vicces pillanatot is láthatunk, amelyről ordít, hogy a stáb nagyon jól érezhette magát, de nekünk ez nem vicces, mert mi nem voltunk ott. Bowie sokat vigyorog, és maga sem érti, hogy került a lecsóba. Totál meg vagyok győződve, hogy úgy volt vele, áááá Sting benne volt a Ravasz meg az agyban, akkor nekem is kéne egy hasonló laza, nagyon angol gengszterfilmben szerepelnem. Jól van, szarni bele, írjuk alá, aztán majd túlélem azt az öt jelenetet, amelyben látszódom.

Szóval ez lett volna az első Bowie-film, amelyet szerettem volna nektek bemutatni – tuti ismeretlen, igen, igen megérdemelten –, igyekszem a továbbiakban jobbakat előkukázni, heti, kétheti eggyel ki is békülnék. És hogy mit jelent a cím, amelyet a magyar fordítás különösen jól ad vissza? Szerintem azt, hogy mindenki próbál valahogy kitűnni, és valami nagyot alkotni, csak ezt páran rossz eszközzel teszik, a legtöbben pedig sose érik el.

Ha tetszett a cikk akkor azért, ha pedig nem akkor azért oszd meg a Facebookodon!