Azt hiszem, én vagyok az egyetlen filmkritikus, aki azután látta a Saul fiát, hogy MÁR megkapta az Oscart. Sokat egyébként nem is írnék a történetéről, Lisztes már amúgy is írt egy kritikát, amely inkább erre az aspektusra koncentrált. Most mit mondjak, fél éve már azzal idegeltem a környezetemet, hogy a Saul fia Oscarját még Isten se veheti el, és még ha nincs is igazam, akkor is megérte... de igazam lett... már megint... csakhogy még több barátot szerezzek. Van, amikor megszáll az ihlet, hát ez van. De emiatt nem is tudtam izgulni az Oscar-átadón, örülni viszont annál inkább. Végre, végre, 34 keserű év után, ismét büszkék lehetünk arra, hogy magyarok vagyunk. Egyetlen téma tudta volna lenyomni Sault meg a fiát, ha jön egy élelmes rendező, és gyorsan készít egy gusztustalanul szenvelgős drámát mondjuk egy szír anyáról, aki elcaminózik Berlinig, és nyomon követhetjük a tragédiáját. De véleményem szerint ezek a filmek legkorábban idén születhetnek meg. Szóval a Saul fia nemcsak egy baromi jó és erős film, de jókor is jött, mint egy magabiztos kisdiák, csengetés előtt egy perccel.

Ready, set, go!

Nem ismerem Nemes Jeles Lászlót, a tavalyi cannes-i diadalig pedig bevallom, még hallani se hallottam róla, de teljesen biztosra veszem, hogy imádja a számítógépes játékokat. A Saul fia ugyanis az eddigi legvalósághűbb játékadaptáció, ami nem is annak készült! Most már legalább húsz éve szerencsétlenkedik Hollywood, hogy visszaadja az élményt, amelyet egyes szám első személyben megél/átél a user a gép előtt. És nem tudják, vagy nem akarják. Mert az aktivitást igényel, olyan fokú intenzív figyelmet, ami miatt hajnalig fennmarad az ember, és ez benne a JÓ! Erre jön NJL, és elsőre tökéletesen megteremti egy olyan filmben, ahol azt a legkevésbé várnánk. Egyáltalán nem tudtam, hogy mit fogok kapni, szándékosan távol tartom magam már évek óta a filmekről keringő pletykáktól, hogy az élmény minél teljesebb legyen a moziban.

Mission 1 – Hide the body

Ahogy elkezdődik a film, és kitisztul az optika, szinte nem lehet szabadulni a bűvöletéből. A kamera rátapad Röhrig Géza alakjára – többnyire az arcára –, majd rajta keresztül olyan élményben lesz részünk, amelyet filmben még nem láthattunk. A Saul fia nagyon is naturalista, brutálisan mutatja be ezt az emberi vágóhidat, ahol Saul nap mint nap megfordul, és kénytelen élni... amíg még lehet. Szinte semmit nem látunk tisztán – mintha egy Instagrammos blur effekt kitakarná a széleket –, csak a háttérben, épp égetik, hamvasztják, lövik halomra az embereket, de csak távol, nem az arcunkba tolva. Ebben még Pasolini is hibázott a Salo esetében, ahol öncélúság lett az eredmény, és undort váltott ki, elborzasztás helyett. Nemes Jeles azonban tudja, hogy nem az az igazán ijesztő, amiről már tudsz, hanem amit sejtetnek. Nagyon sok mindent a néző agyára bíz.

Mission 2 – Get the rabbi

Az operatőri munka egész egyszerűen bravúros, Erdély Mátyásra legalább akkora, ha nem nagyobb feladat hárult, mint Röhrigre, simán megérdemelt volna ezért a kamerakezelésért egy Oscart ő is. Ráadásul nem azt akarja elhitetni a nézővel, mint a Birdman, hogy az egész egyetlen felvétel, vágás nélkül, csupán kizár minden zavaró tényezőt, és ezzel olyan bezártságot, nyomasztó hangulatot teremt, amely simán pánikot válthat ki a klausztrofóbiára hajlamosakban. Néha Saul szemén keresztül nézzük az eseményeket, néha szemből mutatja, amikor hirtelen megperdül körülötte, de a legtöbbször követi, mint egy modern kori TPS-ben. A kamera ilyenkor rendre Saul jobb válla fölött enged bepillantást az eseményekbe, miközben a főszereplőt a bal sarokba szorítja, de háta, tarkója, végig takarják a durvább dolgokat, amelyek azért ott vannak. Saul látja, mi viszont nem. Ez a fajta kamerakezelés egy az egyben a Gears of Wart juttatta eszembe, ott voltak ilyen gyorsabb, sprintelősebb részek, rengeteg bujkálás fedezékek mögött, és persze lopakodás meg harc.

Side quest – Join the rebels

Még mielőtt valaki a szívéhez kapna, hogy egy holokauszt témájú filmet videojátékhoz hasonlítok, egy kis gyorstalpaló: Super Mariotól azért már messze járunk. A játék különben nemcsak azt jelenti, hogy az feltétlenül vicces vagy szórakoztató – lásd: viszonylag kevés sakkozó röhögte halálra magát egy-egy parti közben –, a játékelmélet a problémamegoldás elmélete. Meg kell oldani feladatokat, el kell jutni A-ból B-be, le kell küzdeni az akadályokat, beszélgetni kell mindenkivel, össze kell gyűjteni a megfelelő tárgyakat, és ha ügyesek vagyunk, meg leginkább kitartóak, a végén győzünk. A játékvilág amúgy is olyan brutális szintre fejlődött, hogy ma már nem is kizárólag azok a legjobbak, amelyek a poénokra építenek; rengeteg dráma, tragédia is született már, amelyek az emberi sorsokat, gyarlóságokat helyezik előtérbe, pl. a Cat lady minden volt, csak szórakoztató nem, mégsem tudtam abbahagyni.

Sorry there isn't save or checkpoint

És Saul ezt csinálja egész végig a filmben. Nap mind nap azt látja, hogy gyilkolják az embereket, égetik, hamvasztják, lelövik, savazzák, megfojtják, ütik, verik. Ezt ép ésszel, érzésekkel nem lehet bírni. És holnap újra ez lesz. És holnapután is. Újra, meg újra, míg bele nem örülsz, vagy meg nem halsz. Ha pedig az ember céltalanul teng-leng az sose vezet jóra – ehhez még csak nem is kell koncentrációs tábor –, kell egy cél, amely éltet. Amit végrehajtasz, ha törik, ha szakad. És ez lesz a film története, hogy Saul akkor is rendes temetést akar adni az egyik gázosítás után majdnem életben maradt gyereknek, ha ez még Ethan Huntnak is szép feladat lenne. Mennyire lehet nehéz egy olyan hétköznapinak tűnő feladat, mint elföldelni egy gyereket?

Sneaking skill increasing 87%

Röhrig nélkül a film talán még működne, de ő mindenképpen kellett, hiszen van, amikor csak az arcáról tudod leolvasni a gondolatait. A dühöt, a kilátástalanságot, a tenni akarást, azt, hogy lassan teljesen érzéketlenné válik, és az elszántságot. Még akkor is, ha a cél valójában az ő lelki békéjének számítana bármit is. Engem egyedül a hangja zavart, szerintem túl vékony. Elvégre Saul nem szuperhős – Röhrig még csak nem is színész, hanem költő –, ő csak egy ember a tömegből, aki akár te is lehetnél. Aki leveszi a sapkáját, ha ráüvöltenek, és mindig azt csinálja, amire utasítják... különben meghalna.

God mode is ON!

Vitatkozhatnék azzal is, hogy Saul mindenhová eljut, sőt többször megmenekül attól, hogy idő előtt megöljék – legtöbbször szerencséje vagy konoksága miatt –, szinte csak egy zöld nyíl hiányzott a feje fölül, merre menjen, hogy megtalálja a célt, vagy mondjuk egy lebukásjelző csík, miközben lopakodik, vagy javítja a zárat. Elvégre meg volt jelölve egy nagy piros X-el, sose vették észre a németek, hogy rossz helyen téblábol? Sose verték meg ezért, de nagyon durván? De mindegy, ezt bőven kompenzálja a film a rabbik után való kétségbeesett rohangálással. Hiszen ott aztán Saulnak nincs szerencséje.

Achievment unlocked!

Ahogy rázuhan a nézőre a tudat, hogy még a főcímet se írták ki, máris letisztul, mit is akarnak itt az alkotók. És utána még ez zajlik közel két teljes órában, anélkül, hogy unalomba fulladna. Azért ezt elérni már önmagában egy bravúr. És nincs zene, csak minimális, szükség sincs rá, ne tudj sehova menekülni, érezd csak magad úgy, ahogy akkor egy deportált. Magam számára, aki csak ugatja a németet, még az is rátett egy lapáttal, hogy a film felében olyanok üvöltözését hallod, akiket csak azért értesz, mert feliratozták, és ha nem ugrasz, a következő az lesz, hogy lelőnek. Igazából a Schindler listája óta nem készült olyan film holokauszttémában ami igazán kidomborította volna az egészet – ahogy Krisztusról se készült, csak egy-két valóban emlékezetes alkotás –, de a Saul fiának sikerült ez is.

You better call Saul

Hamar kiderül, kedvelni fogod-e a filmet. Ha az első tíz percet túlélted, megszoktad a furcsa kameramozgást, az optikai effekteket, amelyektől szerencsére nem látod kristálytisztán a legyilkolt, meztelen „darabokat”, akkor nem lesz gondod a Saullal, ha viszont már akkor felrobbansz a dühtől, van egy rossz hírem: ez fog még menni másfél órán keresztül, egészen a legvégéig. És nem fogod jól érezni magad, azt garantálom. Ha nő vagy, különösen megviselhet a tudat, hogy mindössze egyetlen női szereplő található a filmben, és amikor eljutunk hozzá két perc erejéig, sem a néző, sem pedig Saul nem tud vele mit kezdeni.

Game Over

Azoknak pedig, akik ilyen-olyan okból még mindig zsörtölődnek, vagy egyenesen annak drukkoltak, hogy ne ezzel nyerjünk Oscart, van egy sokkal jobb nézőpontom. Ne arra gondoljanak, hogy már megint Oscart nyert egy holokausztfilm, ami véletlenül magyar, hanem arra, hogy Oscart nyert egy magyar film, ami történetesen a holokausztról szól...

Amennyiben tetszett a kritika, akkor azért, ha pedig nem, akkor meg azért oszd meg a Facebook oldaladon!

Ui.: Minthogy a filmet a tegnapi ünnepélyes 2. Magyar Filmhét megnyitóján láttam az Urániában, így erről is ejtenék pár szót, hogy milyen volt, bár itt már azért korántsem tudok ennyire euforikus hangulatban úszni. Először is egy pazar lézershow-val nyitottak, ami fantasztikus volt. Majd ezután sikerült szinte mindent elszúrni, amit csak lehet. Az, hogy Dobó Kata nyelve megbotlik, csak egy dolog, de hogy az alig két hónapja nyert Golden Globe-ról azt jelentik be, hogy 2015-ben kapta, hát már bocsánat. Aztán levetítettek két bejelentkezést, nagyjából fél percben, mielőtt és miután a film megkapta az Oscart, csak éppen azt nem, amikor Nemes Jeles átvehette? Kit érdekel a beszéde? Akit érdekel, majd megnézi Youtube-on?!

És ha már megemlékezünk egy percben Psota Irénről, nem lett volna jobb egy montázs a legjobb alakításaiból –amit ppt segítségével max. félóra alatt össze lehet dobni, zenével vagy anélkül –, mint egyetlen állóképet mutatni, ami inkább kínos volt, semmint fennkölt és elgondolkodtató? Azért Psota nem az átadó előtt halt meg egy órával... Visszatérve Dobó színészi képességeire, komolyan nem tudtam eldönteni egyik mondatáról, hogy csak mesterkélt érzelmeket próbált belevinni, és a végén teljesen túlspilázta, vagy tényleg annyira bűnrossz színész, mint amennyire még most is jó nő? És ha már ennyire jó kimondani, hogy Oscar-díjas a Saul, csak én érzem hiteltelennek, hogy ezt követően tíz perc múlva hazament? Tessék leülni és szépen megnézni!

A vetítésen egyébként tömve volt az egész díszterem – az erkélyen és a páholyokban még maradt bőven hely, ahonnét egyedül a lézershow-t nem tudta volna kellőképpen élvezni a közönség. Az afterparty pedig kellőképpen fínom és gazdag volt, mind étkekben, mind pedig – művészeknek, újságíróknak jó – borokban. Itt csupán két megjegyzésem lenne. Szerintem nem volt szerencsés a kávézó szűkös bejáratába tenni az egyébként nagyon fínom szendvicseket (kép beillesztendő!) és süteményeket, mert a közel ötszáz ember mind itt próbált megállni, és ez persze az első félórában tumultust eredményezett. Miközben a kávézó kongott az ürességtől, ha lehetett volna rögtön tányérra pakolni négyet-ötöt, máris jobban beindult volna  vérkeringés, de ezt csak a pincérektől lehetett külön kérni. A másik, ami nekem szúrta a sznob szemem: olyan rossz látni, hogy ennyi filmszerető ember sört iszik borospohárból – mindenképpen kellett volna pár söröspohár is. Ennél is kisebb nyavalygásom, hogy nyakba akaszthatós sajtós pass kellett volna, ehelyett a csuklópánt helyett, én szeretnék tisztálkodni is a héten még, és ez bizony a harmadik fürdés után rohadásnak fog indulni. De ezt leszámítva: minden rendben volt.