FIGYELMEZTETÉS!

A bemutatott játék erőszakot, brutalitást, vért, agyvelőt, beleket, szexuális tartalmat és rengeteg káromkodást tartalmaz. Így kipróbálását kizárólag 18 évet betöltötteknek, vagy azon felülieknek tudom ajánlani.

Bár mindez valóban bőven tetten érhető a játékban, sokkal inkább a lélekromboló mivolta miatt intek óva mindenkit ettől a rettenetesen ambivalens játéktól. Bár talán nem ez a legjobb szó mert szó sincs arról, hogy bárkit óva intenék, ugynais egy remek játékról beszélhetünk, amihez azonban kétségkívül lelkierő kell. Életemben nem találkoztam ugyanis ennyire depresszív játékkal, igazából nem is tudom, hogy a JÁTÉK még jó szó e erre a produktumra, mert amit a Cat Ladyben kapunk az minden csak nem játék. Annyira valóságos, hogy helyenként borzasztó.

Először is, ez a játék nem akarja, hogy bárki is játsszon vele. Nem csalogat szép képekkel, kellemes történettel, jópofa karakterekkel. Ráadásul valami brutális már az is, ahogy elkezdődik. Hősünk, Susan Ashworth meghal a nyitóképsorok alatt, s mindezt fásult közönnyel kommentálja. És bár ezt a kezdést jó pár kalandjáték elsütötte már - pl. Shadow of Memories, Discworld Noir - ott mindez kőkeményen a történet alapját képezte. Itt azonban egy kedd délutánról beszélünk, és Susant nem megölik, vagy az idő végzi amit kell, hanem öngyilkos lesz, mert olyan mélyre zuhant a depresszióban ahonnan már nincs lejjebb.

Hamarosan azonban kiderül, a Halálnak tervei vannak vele és felajánlja, hogy ad neki egy újabb esélyt, ha cserébe elvégez neki egy kis piszkos munkát, és levadászik öt Parazitát, akik így vagy úgy, de folyton kibújtak az igazságszolgáltatás kezei közül, pedig rászolgáltak, hogy örökké szenvedjenek a másvilágon. Susannak semmi kedve visszamenni, hiszen azért lett öngyilkos, mert már szerette volna, ha véget ér a sok szenvedés, de végül a Halál addig cseszegeti az egóját, hogy tessék lássék belemegy az alkuba. Bár azt nem tudja kik ezek a paraziták, és mikor fognak vele kapcsolatba lépni igyekszik helyállni az újdonsült bérgyilkos szerepben. Szerencsére ameddig az öt célpont életben van, akárhányszor meghalhat, mindig újraéled, hogy bevégezze a feladatát.

Valahol idáig kell kibírnunk, - nem lesz könnyű - és innentől bizony egyre érdekesebbé válik az egész történet, és a gyilkosok legyilkolása között az igazi feladat: összerakni, hol és miért csúszott szét Susan élete, hogy negyvenéves korára az egyetlen megoldásnak az öngyilkosságot tartotta. Többet nem is írnék a történetről, mert az a helyzet, hogy nagyon nehéz bármit is mondani erről a játékról anélkül, hogy el ne spoilereznék valamit. Nem lehet véletlen, hogy valahányszor abbahagytam pihenőt tartani a töménysége miatt, mindig folytattam, mert... egész... egyszerűen... tudnom... kellett... mi... történt...

Majdnem uninstall áldozata lett a játék, annyira pocsék a kivitelezése, de a Septerra Core óta tudom, hogy vannak játékok amelyek ugyan lehet szarul néznek ki, de a hangulata iszonyatosan beszippant, ehhez pedig rá kell áldozni azt az egy órát minimum. És ilyen a Cat Lady is, mert nézzetek rá ezekre a képekre. Hát nem túl bizalomgerjesztőek, és lehet ugyan azt mondani, hogy "stílusosak" vagy, hogy "atmoszféra teremtőek" simán meg lehetett volna teremteni egy őrült elme kivetülését azért kicsit jobb minőségű animációval is. Minthogy azonban INDIE játékról beszélünk, ahol a zenén és a szinkronhangokon kívül mindent egyetlen ember, bizonyos Remigiusz Michalski generált nem is olyan régen 2012 végén, így végül is megbocsátható.

Ugyanakkor főszereplőnk nagyon antipatikus egészen a harmadik fejezetig - a játék összesen hét fejezetből áll, így lényegében a játék közepéig - ami ugyancsak megnehezíti, hogy a játékra rávegyük magunkat. Néha csak azért merültem alá ismét a kalandokban, mert valahány helyen olvastam ismertetőt mind szuperlatívuszban nyilatkozott róla, és így utólag azt kell mondjam valóban megérdemelten. Bár a játék közel sem olyan tökéletes mint állítják, nagyon jól összerakott - felnőttesebb - kaland.

Garmadával kapjuk az olyan helyzeteket melyek bárkivel megtörténhetnek. Az embereknek naponta megy szét a házassága, vagy átdörömböl az amúgy sem túl kedves szomszéd, hogy halkítsuk le a zenét, esetleg a kórházban leszedálják azt, aki meggondolatlanságból vagy akár készakarva véget akart vetni az életének. Szóval kemény dolgokban vájkál a Cat Lady és a sikere nyilván abban is rejlik, hogy szinte egyedül áll a porondon jelenleg. Ráadásul ilyen hitelesen visszaadni a tömény depressziót én még nem láttam.

Amikor valakinek nincs kedve megmozdulni, felkelni se - mert nincs miért, nincs kiért - és egész nap csak a plafont bámulja. Reggelire kávét iszik, cigarettával, ideges lesz ha a tej megromlik a hűtőben, kényszerképzetei támadnak, és akármennyit alszik, örökösen fáradt. Barátai, rokonai nincsenek - leszámítva pár kóbor macskát - és összességében az egész világot sötéten látja. Minderre rátesz egy lapáttal a játék tetemes részében kopogó eső, vagy az átláthatatlan köd. Minderre reflektál hogy Susan lakása fekete-fehérben úszik, miközben a háztömb többi lakóján mindig látunk valami színt, sőt a legtöbb lakásbelső valósággal pompázik, ironikus módon még a tömeggyilkosoké is, vagy a túlvilág is.

A színekkel való játszadozás engem leginkább a Sin Cityre emlékeztetett, nyilván nagyban hatott a játékra, és minthogy rendkívül véres legtöbbször a már messziről világító pirossal fogunk találkozni. A megvalósítás ebben az esetben is ugyanúgy működik ahogy a képregényben.

A dramaturgia is rendkívül érdekes, emiatt szinte sosem tudhatjuk biztosra, hogy amit látunk az valóban megtörténik, vagy csak Susan elméjében kalandozunk, netalán elszabadult egy emlékkép a múltból, vagy valami olyasmit látunk ami csak később fog megtörténni. A hét fejezet egyike sem szokványos, a harmadikban például a Fahrenheit jegyeit fedeztem fel, a negyedik pedig egy az egyben a Maniac Mansionnak állít hommageot. De én erős Hetedik hatást is felfedezni véltem, sőt egy jelenetet nagy kedvencemből a Fantasztikus Labirintusból másoltak ide.

Az irányítás fapados, mindent elintézhetünk a kurzorbillentyűzetekkel valamint az egy darab enterrel, igazából életemben nem találkoztam ennyire egyszerű vezérléssel. A beállításoknál sem sok mindent csinálhatunk, leginkább a fényességet skálázhatjuk, valamint a feliratokat kapcsolhatjuk ki-be. Szerencsére annyit mentünk amennyit akarunk, és erre szükség is lesz, mert a játék elsősorban a beszélgetésekre épít és meglehetősen hosszú, 6-7 óra ha csak a leglényegesebb dolgokat csináljuk meg, de egész hétvégén kellemesen lefoglalt, hiszen szeretem előbányászni mi történik ha egy adott kérdésre mást és mást válaszolok.

Ugyanakkor az öt gyilkos közül hármat igencsak légbőlkapottnak tartottam, igazából az első, meg az utolsó volt betonkeményen kidolgozva, a közte lévő három megérdemelt volna még egy kis simítgatást és akkor azok is ugyanolyan erővel pancsolnak be a gyomrunknak. Bár így is elég tömény volt ez az egész, és bár nagyon jó a végeredmény, egész egyszerűen annyira kilátástalan helyenként a játék, hogy nem fogjuk jól érezni magunkat miközben keressük a válaszokat, mert a játék csak nagyon ritkán operál humorral.

Helyszínekből nem kapunk sokat, mint ahogy a tárgyhasználatot se bonyolították túl, de ez nem az a játék. Amit egy oldalra scrollozós minimál költségvetésű gammából ki lehetett hozni, azt itt megkapjuk. A szinkronhangok ez esetben is nagyon jók, ki kell emeljem a főhősnőt megszólaltató Linsey Frost-ot aki nélkül ez a játék fele ennyire lenne erős. Hihetetlen kisugárzása van a hangjának. Megfogja a gémert, ahogy a rezignáltságot, a magányt, az egyedüllétet, képes szavakkal érzékeltetni, épp azért bosszankodtam, hogy miért kellett ennyire ocsmányul megrajzolni magát a karaktert - miközben a közeliken viszonylag szép.

Végezetül mindenképpen meg kell említsem a zenét, mely az egyik leghangsúlyosabb tényező ha hangulatteremtésről van szó, micAmic dallamai - Michal Michalski, a programozó testvére - minden esetben többletet adnak a jeleneteknek, a beválogatott zenei betétek pedig a lehető legjobbkor csendülnek fel, hogy fokozzák az elmebajt - a stílust nem tudom meghatározni, de valami borul metál szólhat a főcím alatt.

Szóval jó tanács a végére, mindegy mit gondolsz róla, mindegy milyen előítélet alakul ki benned, addig abba ne hagyd, amíg a végére nem jutottál, és egy csodálatos kalanddal gazdagabban halsz meg... amikor eljön a te időd.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!