Nem mondom el a sztorit, legyen meglepetés. Azt igen, hogy ezek a vígjátékok nem igazán a szívügyeim. De ha már nőkkel rebootolták a Szellemirtókat, nézze egy nő. Igyekeztek belezsúfolni mindent, ha már akkora sajtóvisszhangot kapott a téma, hogy érdemes-e így újraforgatni. Kisebb szerepekre megszerezték az eredeti Szellemirtók sztárjait is, akik a mellékszerepeikben jól teljesítenek: Bill Murray a hitetlen Martin Heiss szerepében hatalmasat repül a csak neki kiszabadított szellemtől, s Dan Aykroyd az apokalipszis perceiben meggyőzően adja a sokat látott és igen unott New York-i taxisofőrt; a szellemek szépen kidolgozottak, lebegnek, szállnak, ki-be mászkálnak az élőkből, bőséges ektoplazmát hánynak, s a kis rágcsálónak az 1984-es eredetiből itt lesz párja is. 

Az új csapattagok (Melissa McCarthy (Abby Yates) és Kristen Wiig (Erin Gilbert) mellett Kate McKinnonból és Leslie Jonesból (Patty Tolan) áll a nagy négyes) láthatóan jól érzik magukat a szerepükben, s nem is csak rajtuk múlik, ha nem tudom kellőképp értékelni, ami létrejött. Könnyed nyári szórakozásként biztosan sokan beülnek majd a moziba, mindemellett ebben a  filmben nem volt egyetlen igazán jól megjegyezhető, hosszú távra rögzíthető poén és a folyamatos utalások az előző részekre a szellem- és ötlet-újrahasznosításokkal, az újra feltűnő Stay Puft-emberkével és az ebből kihozható maximális poénnal (hogy ráesik a lányokra és aztán lehet üveglapon keresztül, alsó kameraállásból, szétnyomott arccal elmélkedni valami poénosnak szántat a szituációról, mintha nem lett volna már ez is ezeregyszer lerágva) inkább kárára voltak a dolognak, mint előnyére. (Akár az olyan következetlenségek okán is, hogy ha az első részben a Stay Pift emberke szétrobbantásakor folyt a habcsók mázsákban, akkor itt fura, hogy az elvileg a nőket brutálisan földhöz szorító figura egy késszúrás után sima kidurrant lufi-rongyként omlik össze és száll szét a földön.)  

Ha már azt ígérték, hogy úgy idézi az előző részeket, hogy új történetvonalat kezd, minek visszahozni ezeket, főleg úgy, hogy ebben részben a főgonosz éppen ilyen fura óriás-figuraként fog nekilátni New York házainak, csak ő nem habcsókemberkéből avanzsál óriásrémmé, hanem a szellemirtók logófigurájából. Ami King-Kongnak még jól állt a hatvanas években, és amiből Godzilla profitált egy másik földrészen, amiből lehetett még kedélyes poént csinálni 1984-ben az első részben, annak itt, úgy, hogy megelőzi a Stay Puft emberke feltűnése, valahogy már nincs hírértéke.

Paul Feig sikeres vígjátékrendező, biztosan jobban tudja, mi kell a népnek, mint én. A Koszorúslányok, a Női szervek, és a A kém rendezője — Melissa McCarthy mindegyikben játszott, Kristen Wiig a Koszorúslányokban, így voltak összeszokott csapattagok is. Leslie Jones a Nemzetbiztonság BT-ből ismerhető, s a csapat talán legjobb karaktere, a Kate McKinnon által alakított kissé fiús, kihívó, elég dilis elektromérnők leginkább rajzfilmfiguráknak adta kölcsön eddig a hangját — itt kiderül, hogy táncolni és játszani is tud. Ez a film minden olyan kelléket felvonultat, amit ismerünk a ‘hogyan készítsünk sikeres vígjátékot?’ kézikönyvbekből, de ha valaki valami radikálisan újat keresne, akár mert úgy gondolta, a női karakterektől majd intenzívebben változik a történet, az nagyot csalódik. 

Nem következnek egymásból a poénok, sőt, ellentmondanak egymásnak, ami zavaró. Ha valaki úgy dönt, hogy tagja lesz a csapatnak, mert beleúnt a metró-jegyeladók kevéssé eseménydús életébe és megigézte az alagútban feltűnő szellemmel küszködő csapat, az talán nem fog az első bevetésen mindjárt arról beszélni magában, hogy én azt gondoltam, elleszünk, twerkelünk, de nehogy már szellemekre kelljen vadásznom, még csak nem is azért, mert nem annyira mulatságos, hanem mert a saját karakterének összetevőit zúzza le. Csak azért, mert a féri-uralta világban a titkárnő rendszerint a butuska és szép karakter, itt egy enyhén értelmi fogyatékosnak vagy nagyon-nagyon hányavetien hanyagnak ható, ámde kigyúrt testű szépfiút ültetni be a titkári pozícióba (Kevin szerepén Chrsi hemsworth látható), aki képtelen felvenni a telefont vagy bejelenteni egy vendéget, az valahogy nekem kevés. Nála éppen így következetlen a forgatókönyvi karaktervezetés — a figura, akit nem is igazán érdekel az állás, hirtelen úgy dönt, hogy maga is beáll a csapatba és lézerágyúval szellemekre lődöz, mert az jó.

A mellékszerepekben vannak meglepő felfedezések — az itt éppen a keménykedő egyetemi intézményvezető szerepében bemutatkozó Harold Filmore-t látva nehezen vonatkoztattam el a Trónok harca Lannister-házának urától. A szellemtörténeteket évszázadok óta szeretik az emberek olvasni és nézni, mert a borzongás és a másik világ létezése iránti igényüket elégitik ki vele. A Szellemirtók nagy előnye volt, hogy jól elegyítette a borzongást a romantikával és a viccel — itt romantika nemigen van, vicc csak olyan, amit nem értek jól — a legjobb pillanatok talán a rockfesztiváli jelenetek, s a kissé a Pink Floyd Fal-filmre emlékeztető karakterek felvonulása a szelleminvázió folyamán — a többit meg csak láttam.

Oké, izgi, ahogy 3D-ben kétszer is beleszáll a kamerába/arcomba a Harry Potterből kölcsönzött dementor-figura (ha képes vagyok nem tenni meg a kamera/filmvászon/az arcom rétegek közötti szétválasztást, talán jobban értékelem). De kifelé inkább az foglalkoztatott, hogy ha viszek be popcornt, akkor közben élvezem, hogy ropog a fogam alatt és vajon képesek lennének-e összehozni ennél jobbat bármely témában az Irigy Hónaljmirígy tagjai, ha rendelkezésükre bocsátanának ennyi pénzt és ezt a technikát. Aki habcsók-könnyed szórakoztatást keres, az viszont jó eséllyel megtalálja, amiért odament.

Ha tetszett a kritika, kérlek lájkold a Facebook oldalunkat!