- Ha van kedved, gyere filmet nézni a Francia Intézetbe tízre!

- Oké. Mi lesz?

- Nem mindegy?

- Igazad van. Mindegy.

E levelezés eredményeként egymás után láthattam scal-lal az MOZINET Filmnapok keretében az Állva maradni és A sors kegyeltjei…meg a többiek című filmet. Végül úgy alakult, hogy előbbiről scal akart írni (bár a film jobban járt volna velem), s Bruno Dumont alkotása jutott nekem (ami előzetes egyeztetéseink alapján scallal sem járt volna jobban). 

Dumont alkotása egy észak-francia öbölhöz kalauzol, az ott élő, részben kannibál halászok és a nyárra odalátogató excentrikus és extrém nagyburzsoázia közti viszonyt és a figurákat a végletekig karikírozva, a klasszikus helyzetkomikumra Stan és Pan jellegű, kellően béna nyomozópárossal is ráerősítve. A film valószínűleg azért került magyar forgalmazásba is, mert olyan színészek szerepelnek benne, akiknek a neve itthon is mond valamit — mindemellett kétlem, hogy a társadalmi problémák és az aktuális nagy kérdések efféle tálalása, ami a humor megítélését illeti, találkozna a hazai közönség ízlésével. Az enyémmel csak itt-ott volt köszönőviszonyban, számos elemet nem értettem és karakterjellemzésként sem tudtam hová tenni, a két óra alatt körülbelül ötször akartam távozni a teremből, s végül erősen zavart, hogy ennyiféle kérdést sikerült leönteni ezzel a humorosnak szánt szósszal, amikről valójában tán jobb lenne másképp beszélni.

A sztori az 1910-es években játszódik, a gazdag Van Pethegem család tagjai nyaranta egyiptomi stílusú villájuk magasából tekintenek alá a nem túl távoli halászfaluból az öbölbe révésznek kijáró halászok mindennapjaira és a lélekemelő tájra. A gazdagok affektáltan beszélnek, rácsodálkoznak a cselédnép más kifejezésmódjára, különlegesre formált mozdulataik a maga közegéből kimozdulni nem akaró társadalmi csoport degenerálódásának is jele, a túlzásba vitt különcségük szintén. A családfő André van Peteghem (Fabrice Luchini)  enyhén hajlott háttal, jellegzetes mozgással közlekedik, a feleség (Valéria Bruni-Tedeschi) zárkózott és rendmániás, öccse, Christian (Jean-Luc Vincent) kissé ideggyenge, a férj nővére Aude van Peteghem (Juliette Binoche) túl lelkes és a legváratlanabb helyzetekben fakad operaáriára, gyermeke, Billie a fiúság és lányság közti eldöntetlen mezőn egyensúlyoz, s ennek aztán a két csoport, a szegény halászok és a gazdag városiak kapcsolatában nagy szerepe lesz, hiszen Ma Loute, a halászcsalád kamasz fia beleszeret Billie-be, a hol lánynak, hol fiúnak öltöző androgün szépségbe. Ennek a témának a tálalása, kommentálása se feltétlen az, amit humorosnak éreznék, de az incesztuózus kapcsolatok pillanatnyi felmerítése és tálalása-kezelése sem kifejezetten az — s ekkor még a környéket lázban tartó bűnesetekről, az átkelések során eltűnő városaikról és a két szerencsétlen nyomozóról, akik közül az egyik folyamatosan felfúvódik, míg meg nem oldja az ügyet, s ahogy dolgoznak, úgy erre sok esély nem mutatkozik, egy szót sem szóltam.

Ma Loute és Billie kapcsolatának megvannak a maga szép pillanatai a filmen — a táj tényleg lélegzetelállító, ha kellően távolról veszi a kamera, és a rendező szemszögéből bármely probléma, kannibalizmus, incesztus, nemváltás és genderprobléma, ugyanolyan helyi értékkel bír — egy elem, melyen keresztül megmutatható, hogy a társadalmi osztályok között nincs valódi különbség, mindegyik éppannyira képmutató és normaszegő, csak épp más díszletek között válnak azzá, így más területe mutatkozik meg a defektusuk.

Hogy az, amit a rendező humornak tart, valóban humorosnak tűnik-e francia szemszögből, nem tudom megmondani. De ebben a filmben, amelyikben excentrikus, túlfűtött, túlérzékeny hisztérikaként ábrázoltatik a bátyjának az apai és bátyji incesztust felrovó női karakter; ahol a családi körben a legnagyobb poén, hogy mindig összecsuklanak a napozóágyak a családtagok alatt; ahol a halászfaluban az asszony egy fél lábszáras lábbal áll ki a ház ajtajába megkérdezni a gyerekeket, nem kérnek-e még egy-egy ujjat, keze húsát, egyebet, a nyomozók pedig az elhagyott esernyőkön merengenek és számukra minden rém titokzatos; egy filmben, amely az egyik oldalról osztályok közti Rómeó és Júliaként állítaná be a pár szerelmét, azonban a transzgender-tematikával is játszik, s amelyben jó poén az, hogy az egyébként is kerek, de még kerekebbre fújódott felügyelőt léggömbként szállítják, s mikor elszabadul, hosszú üldözés után valaki belelő, s így távozik a felesleges levegő; ahol a legváratlanabb pillanatokban emelkednek levegőbe, csak úgy, az emberek, az életnek tehát valamiképp csak a szórakoztatás szempontjából van helyi értéke, de a szórakozás minden mozgalmasság ellenére is időközben mély unalomba és távolságtartásba fullad, én kevés őszinte mulatságot találtam.

Ha tetszett a kritika, kérlek lájkold a Facebook oldalunkat!