Szeretem a háborús filmeket. Szeretem Mel Gibson rendezéseit. Szeretem Andrew Garfield alakításait. Mi baj lehet itt? Ugye, hogy semmi.

Háború frontján bőven megkapjuk, amit egy ilyen jellegű alkotástól elvárunk. Ennyire intenzív csatajeleneteket rég nem láthattunk a vásznon, a Ryan közlegény megmentésének híres partraszállását idézi, de ezúttal kézikamera nélkül rángat be minket Gibson a harcok sűrűjébe. Minden elismerésem; igazi lehengerlő, székbeszögező, álleejtős, mégis tempós és ötletes képsorokat láthatunk. Olyanokat, amiért érdemes moziba járni.

Andrew Garfield bebizonyította, hogy képes kitörni a Pókember franchise árnyékából, sőt talán még szerencséje is van, hogy nem folytatódott tovább az a széria. Sok múlt rajta, mert lényegében egy kompromisszumképtelen vallási fanatikust kellett érzékenyen és szerethetően eladnia nézők millióinak. Sikeresen megoldotta a feladatot, béna udvarlóként, elnyomott, ámde elv- és hithű kiskatonaként, majd hősként egyaránt hitelesnek bizonyult, meggyőzően vonultatta fel az érzelmek széles skáláját. A forgatókönyvben pedig remek portrét kaphattunk a valóban élt Desmond Dossról, aki a meggyőződéseit nem csak a vallásból merítette, hanem egy komoly gyerekkori trauma, és az első világháborúban megtört apjának személyisége és tettei formálták őt ilyenné. Ha már itt tartunk, egyébként az apukát játszó Hugo Weaving szintúgy nagyon rendben volt, rövid, ám rendkívül ellentmondásos szerepében.

A majd’ két és fél órás játékidő ugyan nem repült el, de jó tempóban zajlik a cselekmény, nincs nagyon időnk unatkozni. Láthatunk roppant erős jeleneteket, ahogy a hadsereg minden áron próbálja megtörni hősünket, míg ő rendületlenül kiáll a saját elvei és hite mellett. Errefelé K-Európában ez a hozzáállás nagyon idegennek tűnik nekünk, egészen addig, míg a történet háromnegyedénél egy flashback jelenettel sikerül végleg feloldani bennünk ezt a kis konfliktust bennünk. Innen nézve azonban az amcsi hadsereg meglepően toleráns, mi több emberséges volt ezügyben, a szovjeteknél például tuti, hogy hasonló esetben a saját tisztjei komolyabb mérlegelés nélkül lőtték volna agyon szegény Desmondot. Bár ott kicsit fordított volt a szitu, ott inkább annak örültek, ha egyáltalán kaphattak puskát, mint ahogy azt az Ellenség a kapuknál óta tudjuk. Mégis A fegyvertelen katona egy igazi, klasszikus, mi több örök érvényű történet az emberi nagyságról, arról hogy nem szabad megtörnünk, nem adhatjuk fel az elveinket, és az akciójelenetek, illetve az alakítások mellett mindez egy igazán ütős pontja ennek a mozinak.

Akkor mégis mi a bajom?

Hogy valójában ebből tényleg egy nagyszerű filmet lehetett volna készíteni, mert minden összetevő adott volt hozzá, Mel Gibson azonban egyértelműen a giccs mellé tette le a voksát. Ki tudja, talán a zsidózós botránya után annyira meg akar most felelni az amerikai közízlésnek, hogy képes bármit feladni. Kivéve persze a brutalitást, de azt nem is kell, hiszen az erőszakot mindenki szereti, ha filmen látja. Az elején pedig még megbocsájtó voltam, elvégre ez egy igazán régi vágású mozinak tűnt, John Williams rosszabb pillanatait idéző, túlcsorduló vonósokkal, nagy könnyes tekintetekkel. Itt még néhány jól elhelyezett poénnak hála úgy voltam vele, hogy oké, Gibson a kilencvenes években ragadt egy kicsit, talán megpróbálja visszahozni, vagy újra megélni a fénykorát.

A kiképzős résszel nem is volt baj, az első csatajelenet mellett ez az egész második felvonás a film egyértelmű csúcspontja, de aztán sajnos megérkezünk a hadszíntérre, és a pátosz totális tort ül a jobb sorsra érdemes történet felett, ami a végére odáig fajul, hogy a mi hősünk egyenesen a mennybe megy. Mintha csak egy régi, rossz ízlésű katolikus festményt néznénk film gyanánt, méghozzá jó hosszan kitartva, hogy biztos érezzük, ha eddig esetleg nem lett volna egyértelmű, hogy ez a fiú itten a Jézus Krisztus, aki biz' megváltotta a társai életét. A sok lassított felvételről, és a direktbe a pofánkba mondott bocsánatkérésekről már nem is írok. Mel Gibson egyszerűen túltolta. Az Apocalypto szikársága helyett inkább visszatért A rettenthetetlen átromantizált, mesés-romantikus hangvételéhez;. ami ott kiválóan működött egyrészt a történelmi távolság másrészt James Horner zenéje miatt, az itt teljes kudarcba fullad. Helyenként már inkább nevetséges, máshol pedig kifejezetten kínos, amit láthatunk. Egyik jelenetben például főhősünk megáll egy csata közepén, és hangosan a kamerába imádkozik, pedig szavak nélkül, pusztán a színészi játék erejére hagyatkozva, sokkal jobban lehetett volna érzékeltetni a kezdeti zavart, és az ezt követő megvilágosodást, hiszen teljesen egyértelmű szituációról volt szó. Ezt követően Desmond olyan Forrest Gumposan nekiáll kimenekíteni bajtársait, de amíg ott ezt poénként adták elő, addig itt hangosan imádkozva, nagyzenekar kíséretében kell végignéznünk.

Félreértés ne essék, nekem nem az imával van problémám, hanem a körítéssel. Mert ha rettegve, suttogva imádkozna azért, hogy embereket mentsen, az számomra egy gyönyörű és hiteles jelenet lenne. Mert ha ez megtörtént, akkor így kellett megtörténnie. Na de itt szépen, lassított felvételben fordul könnyes pátoszba, meg visszataszító giccsbe az egész. Arról az álszentségről nem is szólva, ahogy Gibson kamerája egyértelmű élvezettel dagonyázik a leszakadt végtagokban, a szétégett testrészekben, meg úgy egyáltalán a kimondhatatlanul durva erőszakban, miközben egy mélyen erőszakellenes üzenetet próbál egyidejűleg lenyomni a torkunkon.

Összességében azonban az erős alaptörténet, a kiváló alakítások, a pszichológiai hitelesség miatt még mindig sokkal jobb Mel Gibson alkotása, mint az a szutyok Harag. Ebben a filmben legalább nincs felesleges keménykedés, felvállalja magáról, hogy egy giccs, és nem nézi hülyének a nézőt, bár túl jó ízlést sem feltételez róla. A legszebb, hogy akárcsak a Haragban, úgy A fegyvertelen katonában is van egy rövid jelenet, ahol két ellenség találkozik egymással, és nem ölik meg egymást. Csak itt egyiknél sincs fegyver, és ez bizony egy nagyon lényeges és fontos különbség. Az ízlésről pedig annyit, hogy lehet Gibsonnak igaza van, elvégre odaát kicsit máshogy ítélik meg a dolgokat, mint errefelé, a kritikusoknak illetve a nézőknek egyaránt bejött A fegyvertelen katona, valós érdemeit pedig tényleg kár lenne vitatni.

De azért, ha tetszett a bejegyzés, vagy épp nincs jobb dolgod, és tudjuk, hogy nincs, akkor lájkolj minket a facebook oldalunkon, igazán semmibe nem kerül!