"- Ezt hallgassák meg kérném szépen! Tudják kérném szépen, hogy ki volt kérném szépen a történelem legnagyobb kanja kérném szépen?

- Na ki vót, ki vót?

- Hát a Napóleon kérném szépen.

- Mér?

- Mert két évig feküdt Korzikán, kérném szépen!

- Nem Szent Ilonán?

... - De lehet."

Mert vannak, akik többet akarnak! Több hatalmat, több pénzt, több figyelmet, több sikert a női nemnél. És olykor, olykor jön egy ember, aki kihasználva az alkalmat, olyan pozícióba jut, hogy mindezt meg is tudja valósítani. Szerencsére Napóleon nem azt a pitiáner utat választotta, amivel a legtöbb államfő megelégszik, ő meg akarta hódítani az egész világot, és emiatt igencsak jó filmes táptalajt adott az utókornak. Napóleon nevét még az is ismeri, aki nem szereti a történelmet, alakja kétszázévvel az internet kora előtt mémesedett, mindenki tudja, hogy alacsony volt, ennek köszönhette kisebbségi komplexusát, mindenkinek beugrik a kép, ahogy az egyiptomi Szfinx előtt ugratja lovát, és hogy katonái lőtték el az óriás szobor orrát. A klisés elmebeteget Napóleonnak öltözve ábrázolják, és mai napig találgatjuk, ugyan mit keresett a zubbonya belső zsebében, talán épp a róla elnevezett konyakot?

Napóleon személyére elég sok baromság ráragadt az idők folyamán, de ez is csak azt mutatja, hogy az embereket érdekli, és mindenki hozzáköltött valamit a személyiségéhez. Amikor tehát kiderült, hogy filmet készítenek az életéből, akkor természetesen belelkesültem, mert bár finoman fogalmazva sem a kedvencem ez a korszak, de a látványos, történelmi filmeket szeretem, mint a Zulu, vagy a Könnyűlovasság támadása. Majd jöttek az aggasztó hírek, miszerint ezt csak az Apple+ fogja bemutatni, és, hogy a filmet az a Ridley Scott rendezi, akinek egy nézhető filmje nem volt a Mentőexpedíció óta. Főleg az utóbbi miatt én lettem az utolsó lény a földön, akit ez a film érdekel. Szerencsére úgy alakult, hogy bekerült az Oscarért folyó versenybe látványtervezés, vizuális effektusok és kosztüm kategóriába - az esélytelenek teljes nyugalmával -, emiatt mégis nekiduráltam magam, hogy megnézzem. Nos, két jó hírrel is szolgálhatok, miszerint a filmet hónapokig játszották a mozik, de ami ennél sokkal fontosabb, hogy Ridley Scottnak ez az első nézhető filmje a Mentőexpedíció óta.

Persze ez közel sem jelenti azt, hogy egy új Gladiátort kaptunk húsz évvel később - az majd idén jön -, de nem is egy olyan botrányos, összefüggéstelen katasztrófát, mint amilyet a másik nagy hódító Nagy Sándor életéből faragott Oliver Stone. Már az ötödik vágáson is túl van és még mindig nem lett belőle jó film. Persze hallottam, hogy nagyon elverték a port a filmen, de azt kell mondjam örülök, hogy moziban láttam, mert ha Scott apó valamihez ért, azok bizony a nagy totálok, a gyönyörű fényképezés, és azért ő már rendezett pár epikus filmet, amiben grandiózus csatákat láthattunk. A dolog rákfenéje inkább abban keresendő, hogy mégis hogyan tudod úgy vászonra vinni egy ekkora hadvezér életét, hogy benne legyen minden lényeges momentum? Mert az ötven győztes csatájából ha csak tízet megmutatsz, akkor az ötödik már nem lesz izgalmas. Nincs rá idő, a Napóleon a maga két óra negyven percével kis káplárként húzódik meg a mostanában divatos három és félórás biopicek mellett. Nem beszélve arról, hogy a teljes életére a világ összes pénze - höhö - se lenne elég.

Scott ezért az aranymetszést választotta, és három csatában igyekszik bemutatni Napóleon kvalitásait. A karrierjének elején végrehajtott Toulon ostroma rögtön nyilvánvalóvá teszi, hogy ez az ember egy mesteri stratéga volt, sikere éppen abban keresendő, hogy jól ismerte fel az adott helyzet előnyeit, és kíméletlenül tudta kihasználni azokat a saját javára. A karrierje csúcsán vívott austerlitzi ütközettel megkapjuk a szinte már stratégiai videojátékok szimulációit idéző hadtestmozgásokat, formációkat és taktikákat. Végül pedig láthatjuk a bukást Waterloonál. És igen hiányzik a lipcsei csata, a spanyol vagy legalább az olasz hadjárat, de ezek semmiképpen sem fértek volna bele, egy két és félórás filmbe. Nagyjából két percet töltünk Egyiptomban - de ennyi is elég volt a franciáknak, hogy felfortyanjanak -, Borogyinó pedig egy vicc ebben a formában. Ezt egy minisorozatban be lehet mutatni hat órában - ahogy húsz éve a franciák meg is tették Christian Clavierrel -, de ott meg nem volt pénz, úgyhogy a látványon spóroltak. Szóval sehogy se jó, a tipikus 22-es csapdája.

És akkor ezek csak a nagyobb pofozkodások, Napóleon élete ennél jóval többről szól, pl. leverte a királypártiak lázadását, államcsínyt hajtott végre, császárrá koronázta önmagát, és végtelen undorral töltötte el, mit művel a direktórium a hatalommal. Scott jól döntött, hogy párhuzamba állítva azzal a tereppel, ahol ő volt az ász megmutatja, hogy a magánéletében egészen másképp viselkedett. Például a csajokhoz finoman fogalmazva sem értett, mert rajongásig imádott nője szarvakat rajzolt a homlokára, a csőcselék pedig a karikatúráin röhögött, miközben ő a messzeségben éppen világot hódított. Ezek a jelenetek az elején kicsit zavartak, de bevallom egy idő után perverz örömet élveztem, hogy láthatom a hétköznapi Napóleont, ahogy veszekedik a családi asztalnál, kajával dobálják egymást Josephinevel, olykor megdugja feleségét gyorsan és jól, amit az unottan és méltatlankodva tűr, vagy ahogy creepy stalkerkedik amikor még csak úgy gondolja, neki udvarolni kellene ennek a nyaktilótól megmenekült, lecsúszott arisztokrata hölgynek, mert a kékvérű punci mégis jobban csúszik.

Ezek az etűdök a Fekete Vipera sorozat legjobb pillanatait idézik, és bár egyeseket felháborít, hogy Scott rombolja vele a hérosz szobrát, szerintem éppen ezzel teszti emberközelivé, ezzel mutatja meg, hogy mit is szerethettek benne a katonái annyira, hogy mikor visszatért, akkor megtagadva a közvetlen parancsot átálltak az ő oldalára. Mert Napóleon karizmája éppen abból eredt, hogy egy volt a nép fiai közül, nem pedig valami felkent kékvérű, aki többnek gondolta magát a csőcseléknél. Igaz, ugyanezért nem fogadták el egyenrangú partnernek Európa nagyhatalmai sem. Voltak hibái mint mindenkinek, sőt talán még félt is olykor. Ezt a bonyolult személyiséget zseniálisan formálja meg Joaquin Phoenix, és mindenben méltó párja, és cinkostársa Vanessa Kirby, akinek a nevét most már tessék megjegyezni. E két színész játéka parádés, szívesen megnéznék egy sorozatot, amiben Napóleon magánéletét tovább boncolják velük. Állítólag Scott tervez egy négy órás rendezői verziót, remélem ott jut idő majd ezekre a magánéleti krízisekre, meg esetleg két másik csatára.

A végére még egy kicsit védeném a jó öreg Scott apót, mert a film csomó helyen eltér a történelmi hitelességtől, például azt sugallja Napóleont azért száműzték Elba szigetére, mert az orosz hadjárat katasztrofális eredménnyel járt, pedig az majd csak a népek csatája, vagyis Lipcse után történik. Vagy ott van a jelenet, amikor Wellington és Napóleon találkoznak, ami sose történt meg. De ezzel is Napóleon nagyságát akarja kiemelni, amikor bemutatja mellette ezt a karót nyelt angolt, akiben nincs meg az a je ne sais quai, ami miatt ő haláláig csupán egy tehetséges katona maradt, de az ember, aki miatt egyáltalán emlékeznek rá, azt még ennyi elhibázott döntés után is csupán száműzik, mert kivégezni senki nem merte. És aki látott történelmi filmeket Scott kezéből, az pontosan tudja, hogy a Gladiátorban sem minden úgy volt, ahogy a valóságban, vagy a Mennyei királyságban egy csomó szándékos tévedés található, ott még az sem biztos, hogy a főszereplő Jeruzsálemben volt az ostromkor. Itt viszont Napóleon a főszereplő, aki korzikai, meghódította fél Európát, felcsapódik az oroszoknál, legyőzik Waterloonál, elűzik Elba, majd Szent Ilona szigetére, és a mai napig emlékszünk rá. Minden másra ott a History Channel.

Ha tetszett az ismertető, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4