A karácsony felé közeledve egyre több karácsonyi filmbe botlunk mind a televízió elé huppanva, mind pedig a moziba menet. A Tapló télapó 2, és a katasztrofális Hivatali karácsony után már nem is reménykedtem semmi jóban, amikor szembejött velem a Váratlan szépség... és megcsapott a film... ööö... szépsége... amúgy váratlanul.

Hogy miért? Mert hátravan kilenc nap az évből, lement MINDEN bemutató, nem csak a nagyok, de még a taknyos varjúk is. Az év utolsó premier előtti/sajtóvetítésének főszereplője pedig az általam méltán utált Will Smith. A francnak van kedve ilyet nézni. De hát ilyen ez a sors, megint nem ért rá senki. A filmet olyan pontosan kezdték mintha az életük függne tőle, természetesen full ház van, ott a szélén árválkodik még két hely. A főcím már pereg, aztán hopp kiderül, hogy ez is egy karácsonyi film. Woooow. Aztán az is kiderül, hogy Smith mellett egy egész sereg olyan színész is játszik a filmben, akiket kifejezetten szeretek. Például a rettentően csúnyán öregedő Edward Norton, aztán a meglepően szexin öregedő Kate Winslet - aki odalent kommentben megfejti mi a közös e két emberben, azok között kisorsolok egy nyalókát.

Aztán itt van Keira Knightley, akire új frizurája miatt csak akkor ismerek rá, amikor előadja a raptoros megnyilvánulásait azzal az összekócolt fogsorával. De itt van Helen Mirren, és Michael Pena is. És ami a legmeglepőbb, hogy nem csak jól játszanak, de mindegyik karakterre jut elég idő, hogy megismerjük, hogy lássuk mindkét oldalát, hogy ne pusztán mellékszereplőként asszisztáljanak a fő probléma mellett. Hiszen mindenkinek meg van az egyéni gondja, problémája, a személyes tragédiája, ami főhőssé teszi saját filmjében, és csupán akkor mellékszereplő, amikor valaki mással foglalkozik. Sok gondolatot ébresztett bennem a film, például, hogy tényleg színház az egész világ, vagy, hogy a Karácsonyi Éneket ezerféleképpen el lehet mesélni, akkor is érdekes marad, mert örök érvényű a mondanivalója.

A fő történet mindazonáltal Smith karaktere körül bonyolódik, aki egy végtelenül tehetséges és sikeres embert alakít, és akinek boldog élete egy csapásra kettétörik, amikor elveszíti kislányát. Ezt egy apának talán nehezebb feldolgozni bárki másnál. Hősünk nem is képes rá, és olyan letargiába zuhan, hogy hamarosan mindenki aggódni kezd érte. Ráadásul nem csak saját maga egészségét veszélyezteti, hanem cégvezetőként annak a kb. 500 embernek a jövőjét is, akik azt se tudják milyen közel a vészharag, mert a cég elkezd robogni a lejtőn egy tátongó szakadékba. Hogy a katasztrófát megelőzzék, a főnök barátait alakító Norton, Winslet és Pena mindenre hajlandóak. Felbérelnek egy magánnyomozót, hogy figyelje, nem akar-e kárt tenni magában, egyáltalán mit csinál abban az időben, amikor nem látják.

Hamarosan kiderül, hogy leveleket ír elvont fogalmaknak, a Szeretetnek, a Halálnak, és az Időnek.  Azonban mit lehet tenni egy olyan ember érdekében, aki elvesztette a kapcsolatot a realitással? Nos, ha valaki olvasta a Don Quijotet, vagy látta valamelyik feldolgozását - nem a Terry Gilliamesre gondolok - az könnyen kitalálhatja, el kell játszani, hogy a beteg számára létezőnek tartott dolgok, valóban léteznek. Így felbérelnek három színészt, hogy személyesítsék meg a három fogalmat és keressék meg hősünket, hátha ez majd helyrebillenti a zavaros agyát. Mindez azonban csak a jéghegy csúcsa, mert miközben a három barát kísérletet tesz a lehetetlenre, valójában egy olyan utazáson indulnak el, amely végén a legnagyobb csatát kell megvívniuk. A harcot saját büszkeségükkel.

David Frankel egy érdekes rendező, de azt kell mondjam nagyon sok réteggel rendelkezik. Látszólag mindig valami hülye, furcsa filmet hoz tető alá, amely a legkevésbé se kellene, hogy érdekeljen, de bármikor végignéztem tőle valamit, rá kellett jöjjek, hogy sokkal többet kaptam, mint amit vártam. Sőt, mást. Képes arra, hogy sztereotípiákból egyedit építsen. Az ördög Pradát visel például egy sablonos csajfilmnek ígérkezett a divat világáról - kevés dolgot utálok jobban mint a divatot -, afféle underdog mozi a tapasztalatlan kislányról akit felzabál a kegyetlen nagyváros, közben pedig egy önismereti film a maszkot viselő "felnőttekről", akik megfeszülnek, hogy minden mást mutassanak, csak az igazságot ne. Jah, és e filmtől jegyzem Anne Hathawayt. A Marley meg én pedig egy idióta vígjátéknak indult, miközben az utóbbi idők legszeretnivalóbb kutyás filmje, annak minden szépségével, nyűgével és fájdalmával együtt. Mindezt egy olyan színész vállaira pakolva, akiből nem néztem volna ki, hogy kretén poénokon kívül képes más érzelmi megnyilvánulásra. A csávó neve Owen Wilson és bőven az Éjfélkor Párizsban előtt járunk.

És most is valami hasonlót művelt. Mert teljesen máshogy meséli el a Karácsonyi Ének-et, kvázi úgy, hogy nem is arról beszél. A szeretet ünnepén, egy olyan traumán keresztül, amihez foghatót senkinek sem kívánok, amikor nem anyád, vagy apád hal meg, ami eleve szörnyű, hanem a tíz éves lányod, akinek végignézted az első tíz évét, beírattad az iskolába, játszottál vele, elképzelted hogy fogod óvni majd a kretén udvarlóktól, hogyan veszekedsz vele, amikor bulizni akar menni 16 évesen, és hogyan fogsz titokban könnyezni, amikor kimondja az igent az oltárnál. De mindezt már sosem tudod meg, mert meghalt, igazságtalanul fiatalon. Te pedig ott maradtál, és még élsz jó pár tucat évet, ezzel a tudattal. Szóval Smith az utóbbi tíz év legbrutálisabb alakítását vágja le, amit láttam tőle, még az se lepne meg, ha jövőre hozzá vágnák az Oscart. S mindeközben mégis egy szép karácsonyi filmet láthatunk, ami a szörnyűségeken keresztül, az élet szeretetéről mesél. Emiatt tényleg csak azzal tudom zárni soraim, hagyd hogy megérintsen az a szépség, ami e filmből árad... úgy váratlanul.

Ha tetszett a kritika, kérlek lájkold a Facebook oldalunkat!