Mi van, láttad a Jupitert? Faszfej!

Nehéz írni erről a filmről, mert elképesztően jó film, megrázóan erős film, ráadásul egy olyan témáról beszél, ami még kapcsolódik is a múltamhoz, de mégse tudnám azt mondani, igen, tuti ez nyer, nem a Kaliforniai álom vagy bármelyik másik, versenyben lévő film. Egyrészt alma–körte a kettő, ezért is jó, hogy a Golden Globe-on különválasztják a vígjátékot a drámai alakítástól – jóllehet a vígjáték is a drámából ered. Casey Affleckre már nem tudom, mikor figyeltem fel, de talán akkor amikor először hallottam meg az eredeti hangját. Gyanítom, aki valaha nem szinkronnal nézte a filmjeit, az sosem felejti el ezt a rekedtes, melankolikus tónust, ami tele van szenvedéllyel és szomorúsággal. Aztán ott vannak a szemei, és nem utolsósorban az, hogy egy jóképű fickó. Nem olyan nyálasan, mint a bátyja, hanem sokkal férfiasabban.

Arról beszélek, hogy Casey Affleck nagyon jó színésszé érett az elmúlt évek alatt, és már nemcsak nevenincs epizódszerepekre jó, hanem egy komplett filmet is rá lehet pakolni a vállára. Nem akkora név, mint a bátyja, de ezerszer tehetségesebb. Benjamin maradjon meg a rendezésnél, az az ő terepe, már ha nem olyasmiket csinál, mint Az éjszaka törvénye. Ezért is szeretem tőlük a Hideg nyomont, mert ott mindketten azt csinálták, amihez értettek. Az idősebb fivér rendezett, a fiatalabb meg játszott. Tökéletes mű. Az is tetszik, hogy szinte az összes filmjük Új-Angliában játszódik, mintha egyfajta sajátos emléket állítanának a környéknek, ahol felnőttek. Lehet, ettől hitelesek: arról csinálnak filmeket, amit ismernek.

Azonban A régi várost Kenneth Lonergan jegyzi, akinek ez a harmadik rendezése, és a legtöbben a New York bandái írójaként ismerhetik, mert mielőtt kipróbálta volna magát a kamera mögött – meg utána is –, forgatókönyveket írt. Mindenesetre ezzel a filmjével elérte, hogy Oscarra jelöljék, és tényleg nagyon érdekes a vonalvezetése, mert a film közepéig annyira egyenletesek, egybesimulnak, és rendkívül jól kiegészítik egymást a különböző idősíkokban játszódó jelenetek, hogy ez elsőre fel se tűnik. Itt a múltban vagyunk, aztán már sok sok évvel később. Aztán megint a múltban, és így tovább. Mindez azonban egyáltalán nem zavaró vagy szájbarágós, hanem nagyon is természetes. A film tempója is igen kellemes, mert a közel két és fél órán egyetlen pillanatig sem unatkoztam, miközben azzal vádolni, hogy siet, dőreség lenne.

Az első félóra szinte csak azzal foglalkozik, hogy bemutassa hősének, Lee Chandlernek a mindennapjait, aki jelenleg karbantartóként végzi a dolgát, de aztán kap egy telefonhívást, és az mindent megváltoztat. Valamikor ekkor indul be maga a történet. Merthogy meghalt Joe, a bátyja, és mivel az nem bízott alkoholista, beszámíthatatlan nejében, az öccsét nevezte meg a fia gyámjaként. Csakhogy ehhez Lee-nek vissza kéne költöznie a szülővárosába. Na, és ennek az egésznek a kifejtése annyira szép, miközben annyira szörnyű, magával ragadó és fojtogató.

Hogy Casey le tudja e nyomni Ryant, az nem kérdés, egyesek szerint soha nem lesz jobb, mint itt, én azért nem temetném, hiszen alig múlt negyvenéves. De az a helyzet, hogy a mellékszereplők MIND jobbak, mint a főszereplő, és ez egy csöppet baj. A bátyját alakító Kyle Chandler... – ezt az eredetiséget: Joe Chandlert Kyle Chandler alakítja – alakítása például sokkal erőteljesebb abban a pár percben, amíg a színen van. Érezni, hogy ő volt a követendő példa, aki mindig tudta, mikor mit kell tenni, mi lesz a helyes. Mellette Lee egy kis hervadt hangon vernyákoló, enervált szerencsétlennek tűnik. Nem is értem, miért nem jelölték érte Oscarra őt is? Aztán itt van még Michelle Williams, aki szintén felettébb emlékezetes, de meg vagyok rökönyödve, hogy ötperces szereplése miatt Oscarra jelölték – bár lehet, csak politikai okokból –, mert azért egyetlen jelenet miatt... itt azért súlyoznia kellett volna az Akadémiának. Aki viszont ellopja a show-t mindenki elől, valahányszor csak mutatja a kamera, az Lucas Hedges, akit eddig csak A zéró elméletben láttam, és itt is elképesztően szerethető srácot alakít. Baromi jó helyre kerülne az Oscar, ha ő nyerné meg.

A színészeken, a rendezésen és a legjobb film díján felül még az eredeti forgatókönyvet is jelölték, és ezt manapság érdemes megbecsülni: a film eredeti ötlet alapján íródott! Szóval Kenneth barátunknak két esélye is lesz, hogy behúzza a szobrocskát, de persze vicces lenne, ha egyikért megkapná, a másikért meg nem. Akkor mégis, mi a bajom ezzel a filmmel? Élvezetes, nem unalmas filmecske, ami megérdemelne minden Oscar-jelölést csont nélkül. Az a bajom, hogy a film nem ad megoldást a felvetett problémáira, ami ugyan sugallhatja azt is, hogy ilyesmire sosincs igazán megoldás, az lenne a szörnyű, ha lenne, de ettől sokkal nagyobb baj, hogy a filmnek egyszer csak vége szakad, pedig még eltarthatott volna másfél-két órán keresztül is. Mert egész egyszerűen jó nézni. Mert élvezetes... mert van hangulata. Te pedig ott maradsz a székben, és nem lesz könnyebb a lelked. Úgy érzed majd, egy nagyon szép és gyönyörűen fényképezett filmet láttál, aminek érdekes volt részese lenni, amiben jó volt a zene, és elképesztően erős a hangulata. De végső soron csak ennyi...

Ha tetszett a kritika, kérlek lájkold a Facebook oldalunkat!