Ebben az évtizedben minden egyes februárban letudtam az Oscar-díjas filmeket, és nem mindig jó szívvel. Idén többször éreztem úgy, hogy színvonal tekintetében végre halad valamerre az Akadémia, hogy talán visszanyerik egykori fényüket, de azért mindig akadt egy-egy jelölt, amelyik miatt kicsit megingott bennük az amúgy sem túl erős bizodalmam. Mindenesetre idén valóságos remekművek is akadnak a jelöltek között, úgyhogy összességében örülhetünk. Nézzük át egyesével a „Legjobb film” kategória jelöltjeit!

Érkezés

Mindennek rögtön már az elején ellent is kell mondjak. Nem értem, mit kereshet itt ez a film, nem értem, miért ajnározzák a kritikusok, és talán csak egy kicsit értem, hogy miért olvadnak el tőle az egyszeri mozinézők. Persze, Amy Adams jól játszik (két Oscar-díjat érdemlő alakítást is letett az asztalra 2016-ban, ami az Akadémiának egyetlen jelölésre sem volt elég), a zene csodaszép, a fényképezés gyönyörű, érdekes a koncepció, és megható a végkifejlet.

Legalábbis akkor, ha nem gondolsz bele a morális problémákba, ti. hogy egy végtelenül önző anya a létező legszörnyűbb kínhalálok egyikére ítéli a gyerekét, mert a saját boldogsága és a saját fájdalma többet ér neki, mint a gyerek vagy akár az apa élete. Arról nem is beszélve, hogy a dráma kidolgozottsága egy rosszabb Blikk-féle bulvárszar színvonalát sem éri el, miközben tökön szúrja az egyébként számomra kifejezetten unalmasan előadott hard sci-fi vonalat is, aminek a film eredetileg el akarta adni magát. Valami hasonló történt pár éve a Csillagok között kapcsán is, de abban legalább éreztem valami naiv, jó szándékot, itt pedig csak a gátlástalan hatásvadászatot látom, mintha a rendező, Villeneuve képletesen üvöltözne velem, hogy „Sírjá' má! Nem látod, milyen szomorú?"

Pedig inkább az a szomorú, hogy manapság csak az számít, ha egy filmet mívesen elkészítenek, és az már senkit sem érdekel, hogy MIT mond, vagy hogy éppen gátlástalanul és pofátlanul átver, majd kizsákmányol érzelmileg és intellektuálisan egyaránt.

Bővebb kritika itt

A fegyvertelen katona

Na most ezzel sem állunk sajnos sokkal jobban, a vérben és belsőségekben élvezkedő, álszent módon pacifista háborús mozi a végére olyan szinten giccsessé válik, hogy sírva könyöröghetünk a Ryan közlegény megmentésének legrosszabb pillanataiért. Két dolgot bizonyít ez a film; hogy Mel Gibson hat év felfüggesztettet kapott Hollywoodtól a zsidózásért, és hogy az Akadémiában ücsörgő vénemberek ténylegesen le vannak maradva legalább húsz évvel, de a főhős mennybemenetele már a '90-es években is vérciki lett volna. Andrew Garfield persze jó, a harcjelenetek földbe döngölőek, az alapsztori nagyon erős, meg azért jócskán lehet érezni, hogy Gibson se ma kezdte a pályát. A negatívumok ellenére összességében örülök neki, ha újra a kebelére emeli Hollywood ezt a tehetséges, karizmatikus fickót, akit mindig is nagyon kedveltem.

Bővebb kritika itt

A számolás joga

Még egy film, ami mintha kicsit le lenne maradva, arról nem is beszélve, hogy ha nem lett volna a tavalyi „ménincsen fekete jelölt" műbalhé, akkor a lehető leghalványabb esélye se lenne még csak a jelölésre sem. Tipikus hollywoodi klisék váltják egymást, amelyek kivétel nélkül hamisan csengenek, akárcsak a meghatónak szánt, ám végtelenül művi kísérőzenék. Először megtapasztalhatjuk a szomorú elnyomást, majd jönnek a nagy, teátrális megigazulások, de ilyesmiből már ezret láthattunk a kilencvenes években, illetve az ezredfordulón.

Azonban a film javára írható, hogy a fehérek sem megveszekedett, véresszájú rasszisták, sőt ahogy arra Danialves felhívta a figyelmemet, nincs egyetlen, a mai kor felfogásával rendelkező, éppen ezért anakronisztikusnak ható figura sem a történetben, még a Kevin Costner által alakított főnök sem elsősorban az igazságosságot, hanem sokkal inkább a hatékonyságot tartja szem előtt. És ez bizony tényleg különleges, számomra ebben a témában mégis sokkal jobban működött A segítség, ahol voltak véresszájú fehérek, meg anakronisztikus karakter, de ott át tudtam érezni a drámát, együtt tudtam nevetni és sírni a főhősnőkkel, az egész magával ragadott, és bármikor szívesen újra nézném. Ez mind nem mondható el A számolás jogáról.

Egyébként sem értem, miért ezt a traumát kell újra és újra feldolgozni, amikor a mai napig elképesztő mértékű etnikai feszültség lappang az USA-ban ahhoz, hogy megfelelő alapanyagot szolgáltasson a filmkészítőknek, és talán társadalmi, illetve kulturális szempontból egyaránt hasznosabb lenne ezekről mesélni. Azonban ha egy ilyen jellegű film nyer, ami ténylegesen a jelenünk problémáit veszi górcső alá (mint ahogy azt anno az Ütközések tette), akkor rögtön megkapja a kritikusoktól, hogy csak a rassz téma miatt arathatott győzelmet.

Bővebb kritika itt

Hell or High Water

Többen az év filmjének választották (pl a Geekzen is), a modern amerikai filmművészet kiemelkedő alkotásaként, sőt a Trump-éra első fontos mozijaként hivatkoztak rá. És hááát… nekem is tetszett, mert minden egyben volt benne a kiváló alakításoktól kezdve a remek történeten át a jó tempóig. Nem tudnék belekötni, és nem is akarok, a film befejezése is üt, kerüli a kliséket, remek a fényképezése, és egy, a hetvenes évek mozijaira jellemző, komoly kórképet fest a mai Amerikáról. Szóval ez egy jó kis film, egyszerre elgondolkodtató és szórakoztató. Lehet, hogy bennem van a hiba, hogy mégsem látom benne a jelenkori amcsi mozi újabb mérföldkövét, de sajnos ez a helyzet. 

Kaliforniai álom

Ezt viszont nemcsak megértem, hogy miért kapták fel a kritikusok, vagy hogy miért szeretik a nézők, és miért játsszák egy hónap után is telt házzal, de rövid időn belül a személyes kedvencemmé lépett elő. Pedig kezdetben egyáltalán nem ragadott magával a film, hiába a remek színészpáros és a csodálatos dalok, én akkor szerettem bele a La La Landbe, amikor a történet második felére kapott egy mélyebb, komolyabb, valóságosabb réteget, no meg egy szívet kitépő, lelket szétégető befejezést, ami után mégis jókedvűen sétáltam ki a moziból. Mind a háromszor.

Emma Stone minden apró gesztusa a helyén van, Ryan Goslingnál jobb választást el sem tudok képzelni erre az egyszerre vicces, arrogáns, ám eltökélt zongorista szerepére. Damien Chazelle rendező fantasztikusan érzéki módon bánik a kamerával, a vágásokkal, legyen szó egy mozis kézfogásról vagy arról, hogy Gosling elmagyarázza, miért pont a jazz az ő szenvedélye. Süt a filmből a musical iránti mély tisztelet, szeretet és odaadás, miközben folyamatosan iróniába csomagolják a sztárvilágot és magát a műfajt, a vége felé pedig Chazelle szépen, ízlésesen becsomagolva nyújtja át nekünk a saját Ars Poeticáját. A film rámutat Hollywood visszásságaira, hogy a siker még akkor sem garantált, ha tehetséges és különleges vagy, miközben mégis elhisszük, ennek a két embernek sikerülhet. Csak kérdés, hogy milyen áron, és hogy megéri-e. A szerelmi és karriertörténetet Chazelle apróbb esetlenségekkel meséli el (pl: Emma Stone belekuncogása a City of Starsba), amitől csak még természetesebbé válik az összkép.

A legnagyobb bravúr talán mégis az, hogy az álmok, az álmodozás világát mesteri érzékkel és tökéletes szakmai tudással vegyíti a realitással, mert hiába ránt be minket egy színes álomvilágba, mégsem hazudja el azta tényt, hogy mindennek bizony ára van. Az évtized legjobb mozija, tipikusan az, amihez képest a filmvilág legrangosabb díjai is eltörpülnek, így pedig teljesen lényegtelenné válik, hogy nyer-e, és ha igen, hány díjat.

Bővebb kritika itt 

A régi város

És akkor itt van egy újabb mestermű, amelyik teljesen letaglózott, és amelyik minden elemében tökéletes. A trailer alapján azt gondoltam, hogy vagy egy túlajnározott közepes kliségyűjtemény lesz, vagy csak szimplán szarul sikerült maga a trailer. Szerencsére ez utóbbi lett.

A színészek az utolsó lélegzetvételükig hitelesek (igen, Michelle Williams megérdemelné az Oscart, azért az öt percért), pedig ilyen szerepeket egyáltalán nem könnyű eljátszani. Ekkora traumát, ekkora tragédiát nem lehet feldolgozni, soha és sehogyan sem. Casey Affleck előtt megemelem kalapom, csak a legmélyebb tisztelet hangján tudok a játékáról beszélni. A fényképezés valami emberfelettien szép, a film meg a közepén olyan kíméletlenül gyomorszájon rúg, hogy utána pár napig tuti nem kelsz fel, miközben a maga módján mégis szórakoztató marad, és sikerül megőriznie a humorérzékét, ami megint csak teljesen autentikus, mert a való életből fakad. Ennél hitelesebb filmet keveset láttam, ha láttam egyáltalán. Nem idén, nem tavaly, hanem valaha. Itt nincsen semmi mismásolás, nincsenek kényelmes megoldások, nincsenek klisék, nincs menekülés, csak húsba vágó, kényelmetlen realitás.

Ez a koncepció pedig kitart az utolsó képkockáig, ami hatalmas űrt hagyhat maga után, hiszen nincsen feloldozás, nincsen megváltás, nincsen happy end, csak az történik, ami kb. az életben is történhet.

Bővebb kritika itt

Oroszlán

Ettől a filmtől viszont nagyon fáztam, és hirtelen nem is tudtam, hogy miért; aztán rájöttem, hogy a rossz emlékű Gettómilliomos lebeghetett a szemem előtt.

A csalódás ennél kellemesebb nem is lehetett volna, ahogy bevont a nagyon szerethető, végtelenül szimpatikus és aranyos indiai kissrác (Sunny Pawar nagyon természetes) mindennapjaiba, majd kegyetlenül kirántott, és tökéletes realizmussal adta át, milyen érzés lehet egy egészen pici gyereknek elveszni Indiában. Az aluljárós emberrablás vagy a kedvesnek tűnő néni átverése mind a forgatókönyv, mind a rendezés, a vágás vagy az operatőri munka tekintetében hihetetlenül erős pillanatok. Szintén emlékezetes a súlyosan traumatizált „tesó" megjelenése, aki jó adag keserűséget visz a happy endbe. És ekkor még sajnos csak a történet felénél vagyunk, a második felében viszont már nem lesz sok köszönet.

A hitelességnek rögvest búcsút is inthetünk, amint kedves kis főhősünk a túl magas, túl izmos, túl jóképű, túl sztáralkat Dev Patellá változik, ráadásul valós dráma helyett már csak térképsimogatós-naplementébenvízbenálldogálós giccses szenvelgést kapunk, ahogy egy igazi jó Oscar-esélyes filmhez illik, teátrálisan a semmibe bámuló Nicole Kidmannel és a helyét nem találó Rooney Marával. Ha mindez nem lenne elég, innentől kezdve a sztori még rohadtul unalmas is, hiszen mind tudjuk, mi lesz a vége. És a befejezés – az igaz történet – miatt tényleg lehetne igazán megható, de addigra a készítők már  rég kiölték mindazt az együttérzést és szimpátiát, ami a film első felében felhalmozódott bennem.

Olyan, mintha két filmet láthatnánk, egy igazán erős drámát és egy közepesnél gyengébb giccset. Kár érte, ahogy A fegyvertelen katona esetében is, ezek a valós sztorik sokkal jobb filmeket érdemeltek volna.

Holdfény

Nagyon biztosra ment az Akadémia, hogy semmilyen kisebbség ne köpködhessen rájuk idén, ez a film nemcsak éjfekete (olyannyira, hogy egyáltalán nincs is benne fehér szereplő, no nem mintha hiányozna), de az egyik fő témája a homoszexualitás.

Ez sokakat elriaszthat, de akik még velem maradtak, azoknak elárulom, hogy közel sem egy libsi propagandafilmről van szó ebben az esetben, hanem egy nagyon érzékeny, már-már lírai szépségű, mégis nagyon realista, személyes hangvételű alkotásról. És bár a rassztéma mélységesen átitatja a történet szövetét, alapvetően mégis örök érvényű, általános problémákat boncolgat az író-rendező, Barry Jenkins; elsősorban nem a négerekről, a melegekről vagy az ő helyzetükről szól ez a történet, hanem a felnövésről, a szerelemről, a kirekesztettségről és önmagunkról, a bennünk élő gyermekről, akit magunkkal viszünk mindenhova, bármi is történik.

Természetesen minden más téren is profi munkáról beszélhetünk, akár az utolsó rezdülésig hiteles színészi játékra, akár az érzéki képekre vagy a hangulatos zenére gondolunk. Az Oroszlánnal ellentétben itt a három rész tökéletes színvonalbeli egységet alkot, nem töredezik szét az összkép, és a színészváltások sem különösebben zavaróak, hiszen mindegyik idősíkban ugyanúgy átélhető marad a történet. 

Ami kimaradt, avagy Oscar bácsi szégyene... 

Na és akkor a Fences helyett beszélgessünk egy kicsit arról a filmről, ami kimaradt, pedig bőven megérdemelte volna, hogy jelöljék, ha idén nem éppen Hollywood nemlétező rasszizmusát kellene túlkompenzálni. A tavalyi év egyik messze legerősebb filmjéről beszélünk, ami sokkal jobban sikerült akár az Érkezésnél, akár A számolás jogánál, akár A fegyvertelen katonánál, az Oroszlánnál meg aztán pláne. Ez pedig nem más, mint az Éjszakai ragadozók, ami bőven megérdemelte volna a jelölést minimum a legjobb film, a legjobb rendező, a legjobb operatőr, a legjobb férfi főszereplő és a legjobb női főszereplő kategóriában. Minden téren állja a versenyt a többi jelölttel, sőt több esetben is alázza a mezőnyt. Ehhez képest kiszúrták a szemét egy férfi mellékszereplő kategóriával, amit szintén nem fog megnyerni Michael Shannon, pedig ő is rászolgált. És hogy miért lehet ez? Talán mert a rendező, Tom Ford egy kívülálló? Talán a stúdió nem adott elég pénzt az Oscar-kampányra? Talán Hollywoodban nem értették a három idősíkot bravúrosan egybefonó, minden téren művészi és igényes alkotást?

A másik hasonlóan fájó hiányosság a külföldi filmek szekciójában található. Azt még megértem, hogy a konzervatív, de az esetleges femináci botránytól tartó Akadémia mellőzte az Elle-t, holott abszolút helye lett volna Verhoeven filmjének az év legjobbjai között. De hát na, mit lehet tenni, ezek már csak ilyenek. Viszont, hogy annyira szemforgatóan prűdek legyenek, hogy az egyébként mélyen, sőt felemelően feminista A szobalányt kihagyják a szórásból, az valami vérlázító. A rendező Park Chan-wook egy olyan remekbe szabott filmet tett le az asztalra, amelyik egyszerre elképesztően szórakoztató és minden téren nagyon izgalmas, miközben az Oldboyhoz hasonló művészi kidolgozottságával ejti ámulatba a nézőit. Az év egyik legnagyobb élménye volt, egy kimagasló teljesítmény, aminek simán ott a helye a La La Land, vagy A régi város mellett, hogy csak a mezőny két legerősebb alkotását említsük. Bezzeg ha négerek szerepelnének benne...

Szóval részemről ennyit az idei Oscar jelöltekről, holnap még lesz egy esélylatolgatós cikk Scal tollából, majd figyelmezzetek arra is. Addig pedig szavazhattok idelent:

Ha tetszett a cikk, kérlek, lájkold a Facebook oldalunkat!