"Nem engedhetjük, hogy egy kutya beleavatkozzon fontos katonai parancsokba"

Azért az mindenképpen érdekes és figyelemreméltó, ha Clint Eastwood a ma élő legamerikaibb rendező második világháborús filmet készít a japánok szemszögéből. Párfilmjét a Dicsőség zászlaját már elég régen láttam, nem hagyott bennem igazán mély nyomot, lehet épp ezért kellett ennek a filmnek is ennyit várnia. Nos, a kritikusoknak ezúttal igazuk volt, tényleg sokkal jobb a Levelek Ivo Dzsimáról, mint a másik film, és nem csak érdekessége miatt. Sokkal jobbak a szereplők, sokkal jobb az egész szituáció, meg ahogy bemutatja, hogy teljesen más a japán felfogás, mi alapján tették, amit tettek stb... Az külön tetszett, hogy a pisztoly mellé szamurájkardot is hordtak magukkal a japcsik. A legnagyobb erénye a filmnek, hogy embernek mutatja be a japánokat és az amerikaiakat is. vagyis az amerikaiak között is vannak kegyetlen rohadékok, és a japánok között is vannak fanatikus szadisták, de a jó is megtalálható mindkét oldalon. Ez nekem így hiteles volt. A film egyébként elképesztően szomorú, a japánoknak a legkisebb reményük sincs a győzelemre, mind tudják, hogy meg fognak halni. A fényképezés pont ugyanezt a nyomasztó, kilátástalan hangulatot növeli. Amit hátránynak éreztem viszont, hogy Eastwood szemmel láthatóan nem mozog annyira otthon a csatajelenetekben, a The Pacificben például sokkal jobb jelenetek voltak, dehát ez érthető is, hiszen itt elsősorban a drámán volt a hangsúly. A másik negatívum, amit meg tudnék említeni az a film hossza. Én szeretem Eastwood nyugdíjas tempóját, de egy két és fél órás film azért kemény dolog, még akkoris ha sok az érzelem és sok a dráma.