Ezt sem most láttam először, hanem sok-sok évvel ezelőtt, de akkor egyáltalán nem érintett meg. Ehhez a filmhez is egy kicsit fel kellett nőni ahhoz, hogy igazán értékelni tudjam.

Mert ez egy olyan alkotás, amibe nem is igazán lehet belekötni. Kevés olyan film van, ami képes rá, hogy túlmenjen a film keretein, és egy külön élménnyé, vagy hangulattá változzon. Nos, ez ilyen. Minden annyira a helyén van, mintha eleve így találták volna ki, nem is forgatókönyvből dolgoztak volna, hanem hirtelen összeállt az egész. Nehéz megfogalmazni, úgyhogy kénytelen vagyok darabjaira bontani. A színészek tökéletesek a szerepükben, természetesen főleg Audrey Tatou, aki örökre bevonulhatott így a filmtörténetbe. Annyira édes, bájos és szerethető a főhősnő, amennyire azt csak el lehet képzelni. Hozzá pedig ott van háttérnek Párizs, és a zene, és a hangulat. Ennyire európai, sőt ennyire francia filmet keveset tudnék mondani. Mindez már bőven elég lenne egy ütős mozihoz, de a rendező nem éri be ennyivel: olyan kreatív filmet láthatunk, amiben még legalább 4-5 filmnyi ötlet rejlik. A narrátor és a szövege zseniális, ahogy az élet apró dolgaiban keresik meg a csodát. Egyébként ezúttal a magyar szinkronra se lehet egy rossz szavam se, tökéletes egységbe forr a képen látottakkal. Hallottam több helyen is, hogy túl giccses, és túl meseszerű az Amélie. Én egyáltalán nem éreztem túl giccsesnek, a mesékkel pedig csak egy cinikus baromnak lehetnek problémái.

Valószínűleg még meg fogom nézni többször is az Amélie-t, ugyanis most sem a legjobb pillanatomban kapott el, és nem érintett meg érzelmileg annyira, amennyire egyébként tudna. Ettől függetlenül egyértelműen látom, hogy ez a mozi, olyan mint egy kis kincsesládikó.