Az európai filmesek egy kicsit más útját választották az Edgar Allan Poe megfilmesítésének, mint a korban divatos AIP adaptációk. Fogtak 3 híres rendezőt, a kor legnagyobb sztárjait, és 3 novellát dolgoztak fel külön-külön egy filmben. Mint minden szkeccsfilmben, úgy itt is erősen ingadozik a színvonal az egyes részek között, így nem is lehet véleményt alkotni az egészről, csak az egyes részekről.

Az elsőt Roger Vadim rendezte, aki az És Isten megteremté a nőt című filmjével tett szert hírnévre. Akkori feleségét, Jane Fondát kérte fel a főszerepre, a választás pedig nem is lehetett volna ennél jobb. Az ezidőtájt mindig pozitív szerepeket játszó, angyalarcú Jane ezúttal egy Caligulához hasonlatos hihetetlenül érzéki, és végtelenül kegyetlen úrnőt játszik, ami elképesztően jól állt neki. Érdekesség, hogy a film készítésének évében (1968) apja, aki mindig a becsületes amerikai mintaképét formálta meg, a Volt egyszer egy vadnyugatban szintén egy lelkiismeretlen, perverz gyilkost alakított. És ha már a családnál tartunk külön poén, hogy a történetben a Jane Fonda által játszott úrnő szerelmes lesz egy távoli rokonába, akit a testvére Peter Fonda alakít. De térjünk vissza erre a szkeccsre: a kosztümök inkább emlékeztetnek a '60-as évekre, ami szerintem egy elég jó poén, pláne, hogy Jane Fonda borzasztóan szexis benne. A fényképezés gyönyörű, a narráció hangulatos, de sajnos a történet közepére teljes unalomba fullad, gyakorlatilag semmi mást nem látunk, mint Fondát lovagolni, és a történet végében sincs semmi plusz.

A második sztori egyértelműen a legjobb a három közül. Alain Delonhoz annyira tökéletes a jéghideg, érzéketlen gyilkos karakere, mint senkihez. A hideg futkározott a hátamon annál a jelenetnél, amiben a meztelen lányt akarja élve felboncolni. Aztán Brigitte Bardot is megjelenik, akit pedig megkorbácsol, csak azért mert beszól neki. Érdekes egyébként, hogy a film főcímében, és a plakáton is Bardot neve a legelső, pedig ő egyik történetnek sem a főszereplője, de úgy látszik ő volt ezidőtájt a legnagyobb sztár az illusztris szereplőgárdából. A történet vége egy érdekes csavart is tartogat számunkra úgy, hogy közben teljesen a nézőre bízza a látottak értelmezését.

A következő részt a nagy Fellini rendezte. És hát egy ilyen kvalitású művészember nem engedhette meg magának, hogy csak úgy simán feldolgozzon egy Poe novellát, mint a többi rendezőcske, neki természetesen a saját vízióját kellett a vászonra álmodnia, a cannes-i bemutatón fényesre is nyalták a seggét, sőt felajánlották neki, hogy rendezzen még egy szkeccset Poe-tól, és ezzel együtt hozzák forgalomba. Nos nem árulok el nagy titkot azzal, hogy Fellini verziója tetszett a legkevésbé. Nagyon unalmas volt, nagyon művészieskedő, nagyon közhelyes, és teljességgel semmitmondó, ráadásul totál értelmetlen. Egy bedrogozott filmsztárt követhetünk nyomon egy estéje folyamán, ahol láthatunk egy interjút, meg egy díjátadót, aztán egy nagyon hosszú száguldást. Persze, értem én, hogy a filmszakma elé akart görbe tükröt nyújtani, de egy Poe megfilmesítésnek talán nem ez kéne hogy legyen az elsődleges szempontja. Egyébként ennek a résznek is vannak pozitívumai: Terence Stamp nagyon erős játékára gondolok itt elsősorban, aki sokkal jobb, mint a film nagy sztárjai. Illetve tény, hogy az utolsó pár perc a horrortörténelem legjobb pillanatait idézi, annyira hangulatos, baljós, váratlan és brutális. De ez a két perc nem ment fel 40 perc unalmáért senkit.