"- Marad a sör virsli verseny?

- Hol?"

A Bud Spencer-Terence Hill páros filmjei ugyanúgy meghatározóak voltak a gyerekek számára a '80-as évek elején, mint a 2000-es években, amikor a magyar kereskedelmi csatornák nagyon gyakran sugározták nagy sikerrel ezeket a régi olasz filmeket. A nosztalgia miatt olyan kultuszuk van ezeknek a filmeknek mind a mai napig, hogy az valami egészen döbbenetes. Ha egy fórumon véletlenül kijelented, hogy nem ők képviselik a filmművészet csúcsát, akkor válogatott káromkodásokkal küldenek vissza oda, ahonnan jöttél. Bud Spencer-Terence Hill-t mindenki szereti, mert hozzátartozott a gyerekkorához, és a mai napig képes ezredjére végignézni a filmeket, és röhögni ugyanazon a poénokon.

A nagymamám a '80-as évek elején, mint mozigépész dolgozott (igen, a filmek szeretete a mi családunkban genetikailag öröklődött), és milliószor látott minden nagy klasszikust, és minden Bud Spencer filmet, ami egy jóízlésű felnőtt embernek azért könnyen betehet. Így hát a családi tévénézések alkalmával Budék tabunak számítottak, mert unalmas és gyerekes filmekről volt szó. Persze kikerülhetetlen volt, hogy néhány filmet azért lássak, így volt szerencsém a Szuperzsaruhoz, a Banános Joe-hoz, vagy a Kincs, ami nincs-hez is. Biztos láttam még ezen kívül is néhányat, amik most nem ugranak be, de ezeket kifejezetten szerettem. Tárgyalt filmünket viszont teljesen biztos, hogy nem láttam, bármekkora alapmű is itt Magyarországon.

A páros tényleg jól működik együtt, ahogy mindenben tökéletesen egymás ellentétei. A maguk egyszerű módján néhány humoros beszólásuk is akad, amelyre igencsak rátesz a kiváló magyar szinkron. Donald Pleasence-t érdekes volt komikus szerepben látni, üde színfoltja a filmnek. Azon viszont meglepődtem, hogy összesen csak két bunyó található a filmben. Ezek a jellegzetes, teljességgel valószerűtlen, humoros verekedések jellemezték leginkább a párost. Jól szórakoztam rajtuk, amihez jelentősen hozzájárult a film jó zenéje is. A másik oldalon viszont kétségtelen, hogy lehetne sokkal viccesebb is a Különben dühbe jövünk: jópárszor mosolyogtam, volt, hogy még hangosan fel is nevettem, de egy kultvígjátéktól ennél azért többet várok. Továbbá meglepett, hogy mennyire infantilis módon gyerekes a főgonosz figurája. Kifejezetten irritáló volt, még akkor is, ha egy gyerekfilmről beszélünk. További negatívum, hogy bizonyos jelenetek kissé ritmustalanok voltak, és túlnyújtottak, gondolok itt például a kórusjelenetre.

Összességében nem bántam meg egyáltalán, hogy megnéztem, abszolút jó kikapcsolódás a Különben dühbe jövünk. Megértem azokat is, akik ezeken a filmeken nőttek fel, hogy közel áll a szívükhöz, de ez leginkább a nosztalgiának tudható be.