"- Nem azt kívánod-e, amit nem ismersz?

- Nem azért lángolsz-e, amit nem kaphatsz meg?"

A rendező, John Boorman eredetileg A Gyűrűk Ura moziváltozatát akarta elkészíteni, de a ’80-as évek elején ez még egy lehetetlen vállalkozásnak tűnt, így hát egy másik fantasy-t forgatott az Arthur mondakörből. Az egész legendát egyetlen filmbe igyekezett belesűríteni, ami nem volt egyszerű feladat, és nem is sikerült hibátlanul. Erre a nagyszabású, epikus történetre kevésnek éreztem a 140 perces játékidőt. Bár akkoriban nagyon nem volt divat 3 órás filmeket készíteni, fene se gondolta volna, hogy húsz évvel később már a 3x3 óra sem lesz probléma a nézőknek.

Az Excaliburra mégsem mondanám, hogy túl gyors lenne a tempója, mert az összes jelenet szépen, aprólékosan felépített, inkább úgy fogalmaznék, hogy túl sűrű és túl tömény a végeredmény. A forgatókönyv a legenda összes fontosabb történetére megpróbál kitérni, miközben folyamatosan tanítani is akar minket egy másik korról, illetve örök emberi kérdésekről, értékekről szólni. A film így nagyon nehezen befogadható, a cselekmény teljesen széttöredezett, gyakran kifejezetten zavaros. Bevallom, nem vagyok az Arthur téma szakértője, de ettől még élvezhetném a filmet, ehelyett rengeteg megválaszolatlan kérdés maradt bennem a cselekménnyel kapcsolatban: például a Szent Kehely keresésének ok-okozati összefüggését sem magyarázzák meg, pedig ez a sztori egyik kulcsmomentuma. Arthur egyszer csak kiadja a parancsot, hogy keressék meg, mert akkor újra felvirágzik a királyság. Ez így rendben, de miért, és ezt ő honnan tudja? A rengeteg metafora és szimbólum rendszerében, mely az egész filmet áthatja, gyakran elveszik a hozzám hasonló, egyszerű átlagnéző, arról nem is beszélve, hogy nem kínál azonosulható karaktereket a mozi, ha mégis együtt érzel valakivel, szinte biztos, hogy perceken belül új történetszál veszi kezdetét.

Viszont kétségtelen, hogy mindezek ellenére tele van nagyszerű, igazán emlékezetes pillanatokkal az Excalibur, melyeket felsorolni is nehéz lenne. A kezdő jelenet a sárkány leheletével, Merlinnel, csatával, vérrel, szexszel és mágiával már rögtön az egész film csúcspontja is egyben. Aztán arról a kissé parodisztikus pillanatról sem lehet elfeledkezni, amikor Arthur elnézést kér, hogy kihúzta a sziklából a kardot, majd visszateszi. De egészen jól kidolgozott Lancelot és Guinevre szerelmi szála, különösen az a jelenet tetszett, amikor Lancelot saját magával harcol az erdőben. A Szent Grál keresésekor bemutatott apokaliptikus világ szintén lenyűgözően brutális, ahogy a csontvázzá aszalódott lovagot látjuk az úttesten, vagy ahogy a hollók kaparják ki az egyik felakasztott harcos szemét. A történet végén, amikor Arthur-ék elindulnak a végső csatába, és kivirágzik körülöttük a mező, az még a maga bájosan naiv giccsessége ellenére is csodálatos jelenet. És akkor ezzel el is érkeztünk a következő nagy problémámhoz az Excaliburral, hogy amikor éppen nem egy sötét, nyomasztó világot ábrázol, mint például a történet kezdetén, vagy az ország hanyatlásakor, akkor valami irdatlanul giccses ez a csillogó-villogó páncélos, kerekasztalos, zöldmezős és helyenként túlzottan is színpadias képi ábrázolás, még úgy is, hogy alapvetően kifejezetten szeretem a ’80-as évek képi világát.

A csatajelenetekkel szintén voltak gondjaim: nincs belőlük ugyan túl sok, és azok is kellően brutálisak és véresek, összességében mégis inkább olyan tévéfilmes hatást keltenek. Jóindulatúan ráfoghatnám, hogy mégiscsak 30 éves moziról beszélünk, mégis mit várhatnék tőle ilyen téren. Ez akár meg is állhatná a helyét, de az alig egy évvel később készült Conan, a barbárban látható harcjelenetek például köröket vernek az Excaliburra, és a mai napig abszolút megállják a helyüket.

A látványvilág, illetve rengeteg karakter és történetszál miatt a színészek kissé elvesznek. Nigel Terry szerintem nem elég karizmatikus Arthur királynak, Nicholas Clay pedig nem elég kemény és jóképű ahhoz, hogy igazán jó Lancelot legyen belőle, de legalább ennyire halovány az egyébként igen fontos szerepet, Guinevre-t alakító Cheri Lunghi is. Velük ellentétben Nicol Williamson igazán emlékezetes és egyedi Merlinként, amit nem csak a színészi játéknak, de a neki írt remek monológoknak is köszönhet. Helen Mirren a Caligula Caesoniája után nem sokkal később egy hasonló, ám annál jóval látványosabb szerepben látható a rendkívül vészjósló és szexi Morgana-ként számomra egyértelműen az ő alakítása jelentette a film csúcspontját. Említést érdemel még Gabriel Byrne a tőle szokatlan, kissé állatias Uther Pendragon megformálásáért, illetve Liam Neeson-t is láthatjuk egy apróbb szerepben.

Az Excalibur remekül mutatja be ahogy a régi, letűnt mágikus korokat felváltja az ember kora, és az egyistenhit. Ezeket leginkább Morgana és Merlin párbeszédeiből tudhatjuk meg, és hozzáadnak a sztorihoz egyfajta melankolikus hangulatot. A zenei aláfestést általában eredeti komolyzenei művek alkotják, különösen emlékezetes a Carmina Burana-ra vágtázó lovagok képsora. Összességében az Excalibur egy olyan mozi, ami szerintem nagyon sok sebből vérzik, és túlságosan tömény minden szinten - akár a látványt, akár a történetet, akár az azon végigvonuló metaforákat, és tanulságokat tekintjük - az egyszeri befogadó számára. Valószínűleg többszöri megnézést kíván, hogy a maga teljességében értékelni lehessen ezt a mozit, de az kétségtelen, hogy egy olyan mérföldkő, amely tele van igazán emlékezetes momentumokkal az elejétől a végéig, nem mellesleg megpróbálja összefoglalni az egész legendát, úgyhogy hibáival együtt is mindenképpen ajánlott a megtekintése.

Két magyar szinkron is készült az Excaliburhoz, én most az 1982-es, eredeti, pannóniás verzióval láttam, ami egészen egyedi élmény volt. A film azóta tartó itthoni sikerében, és elismertségében szerintem hatalmas szerepe lehetett annak, hogy az akkori gyakorlattal ellentétben alig két év késéssel mutatták be az Excaliburt a magyar mozik, egy olyan korban, amelyben A keresztapára 10, a Ben Hurra pedig 20 évet kellett várnunk.