Penny Marshall rendezőnő nevéhez olyan filmek fűződnek leginkább, mint a Tom Hanks féle Segítség, felnőttem!, vagy a Micsoda csapat című habkönnyű vígjátékok, így nem mondanám, hogy ő lenne az ideális jelöltem ezen az igaz történeten alapuló, komoly, megható dráma elkészítésére. A forgatókönyvet író Steven Zallian ellenben vérbeli profiként olyan filmeket írt az azóta eltelt időben, mint a Schindler listája, a New York bandái, vagy épp a Tetovált lány. Az egyik főszereplő Robin Williams eddig a filmig leginkább vicces szerepeiről volt ismert, mint amilyenek Mork, vagy éppen Popeye, de a Jó reggelt Vietnam-mal, és a Holt költők társaságával már tett néhány lépést a komolyabb mozik irányába. Vele ellentétben Robert De Niro akkoriban igazi kaméleonnak számított, aki a '80-as években eljátszotta Al Caponét, illetve az Angyalszívben magát a Sátánt is, de alakított óvadékügynököt, bokszolót és stand up komikust egyaránt. Ezek után mi sülhetett ki ebből?

Egy remek film, nem vitás. A törétnet elején jó ideig a Robin Williams által játszott doki van a történet középpontjában, aki kicsit antiszociális, de mégis rendkívül kedves, szerethető, és ami a legfontosabb, emberi figura. A sztori közepétől azonban a Robert De Niro játszotta páciens lemossa őt a pályáról: De Niro, akinek a pályafutása tele van kiválóbbnál kiválóbb alakításokkal ebben a moziban kihozza magából talán a leglátványosabb, legemlékezetesebb szerepét, olyan jól játszik ebben az Ébredésekben, hogy arra nehéz szavakat találni. Nagyon szerencsés választásnak bizonyult, ugyanis gyakorlatilag rajta múlik az egész alkotás drámai vonulata. Könnyen elcsúszhattak volna azzal, hogy nevetségessé válik a figura, vagy hogy nem tudunk együtt érezni a különleges helyzetével,  de szerencsére nem így történt. A színészek közül feltétlenül említést érdemel még a rendkívül bájos Penelope Ann Miller, aki egy csipetnyi szomorú romantikával gazdagítja a történetet. Ugyanilyen örvendetes, hogy a szigorú dokit játszó John Heard (ismerős lehet a Reszkessetek betörők apukájaként) karakteréből nem csináltak egy gonoszkodó sablonfigurát, hanem ő is emberi maradt. Az Ébredések végig egyensúlyoz az érzelgősség és a giccs kényes határmezsgyéjén, de néhány jellemzően hollywoodi fogást leszámítva (ilyen például Williams film végi beszéde) nagyszerűen sikerül helyt állnia ennek a valóságos drámának köszönhetően. Amúgy ez az egész mozi alapkoncepciójára elmondható, hogy végtelenül humánus alkotás, helyenként picit vicces, de máskor nagyon szomorú, úgyhogy a kicsit is érzékenyebb lelkűek készítsenek be maguk mellé pár csomag zsepit, mert tutira nem ússzák meg sírás nélkül.

Nem túl gyakran tud engem sem meghatni egy film, arra pedig már végképp nem is emlékszem, hogy mikor sírhattam utoljára egy mozin, de az Ébredéseken sikerült. Háromszor is. A magyar szinkron pedig egészen egyszerűen valami fantasztikus, nagy kár, hoyg Cserhalmi György nem szinkronizálta sokkal többször Robert De Niro-t.

‎"Szeme a rácsok futásába veszve
úgy kimerűlt, hogy már semmit se lát.
Ugy érzi, mintha rács ezernyi lenne
s ezer rács mögött nem lenne világ.

Puha lépte acéllá tömörűl
s a legparányibb körbe fogva jár:
az erő tánca ez egy pont körűl,
melyben egy ájúlt, nagy akarat áll.

Csak néha fut fel a pupilla néma
függönye. Ekkor egy kép beszökik,
átvillan a feszült tagokon és a
szívbe ér - és ott megszünik."