Kedvenc Woody Allen-ünknek nem az Éjfélkor Párizsban volt az első nosztalgiára és a melankolikus hangulatra építő vígjátéka, hanem a Kairó bíbor rózsája. Míg az Éjfélkor Párizsban a '20-as évek művészvilágának adózott tisztelettel, A rádió aranykora pedig értelemszerűen a rádiónak, addig tárgyalt filmünk a rendező elsődleges szerelmének, a mozinak.

Kicsit megelőzve Schwarzenegger remek műfajparódiáját Az utolsó akcióhőst, ebben is lejön az egyik szereplő a vászonról, illetve a való életből is átkerül egy néző a filmbe. Allen nagyszerűen kihasználta az ebben rejlő humorforrásokat, aminek az alapja, hogy egy valóságosnak ható környezetbe belekerül egyetlen teljesen irreális elem, és azon nevethetünk, hogy a karakterek erre hogyan reagálnak. A filmbeli film szereplői például mélyen fel vannak háborodva, hogy nem tudják így folytatni a filmet egy mellékszereplő miatt, a mozi tulajdonosa felháborodottan hívja a producert, a karaktert alakító színész fél, hogy a karriere ezzel romokban dől, és így tovább. Woody Allen jellegzetes humora ezúttal sokkal finomabban jelenik meg, mint amit tőle megszokhattunk, szóval nem fogjuk a szék alá röhögni magunkat, de a kellemes szórakozás, illetve a jó hangulat garantált. Az aláfestő zenék is tipikusan Woody Allen-re jellemzőek, tehát arra sem lehet panasz, a '30-as évek világának, illetve a '30-as évek filmjeinek megidézése pedig tökéletesen sikerült. A színészek pedig egytől egyig tökéletesek, különösen Jeff Daniels a kettős szerepben, vagy Danny Aiello link férjként, de a főhősnőt alakító Mia Farrow is nagyon aranyos. Ezek után már csak az kell, hogy magával ragadjon minket a film melankolikus hangulata, és akkor tökéletesen leköt minket 78 percre a Kairó bíbor rózsája.

Sajnos ezt a filmet még nem sikerült beszereznem az eredeti '80-as években készült Mokép féle szinkronnal, pedig a szereposztás miatt nagyon jónak tűnik, míg ebben az újban a színészek sem igazán remekelnek, ráadásul egy-két buta félrefordítás is becsúszott.