Igazi bűnös élvezet a Navajo Joe. Kicsit olyan, mint A vadak ura, melynek rengeteg erénye van, összességében működik, és nagyon szerethető, de néhol olyan gagyi, hogy az ember szinte elszégyelli magát, hogy mennyire szereti a filmet.
Egy spagettiwesternről beszélünk ezúttal, amely nem a szokásos, hallgatag mesterlövész, clinteastwoodi figuráját állítja a középpontba, hanem egy bosszúszomjas indiánt, aki a késsel is remekül bánik, nem csak a lőfegyverekkel. Az ellenség pedig természetesen egy kegyetlen rablóbanda, a pszichopata főnökkel az élen, akivel kapcsoltban megenged magának a forgatókönyv egy leheletfinom pszichologizálást, de szinte viccbe fordul át a jelenet. Ugyanennyire érintőleges a rasszizmus kérdése, ami szintén kellett a filmbe, de igazából se az írót, se a rendező, Sergio Corbucci-t nem érdekelte igazán a téma egy pillanatra sem.
Sok, nem szándékoltan vicces elem található a Navajo Joe-ban, de mindezek közül a legdurvább az amerikai éjszaka effektus használata. Ilyet még Ed Woodnál se láttam, valami elvont művészfilmben lehetne valamilyen szimbolikus jelentése ilyen jelenetsoroknak, de nem itt. Az amerikai éjszaka effektus egészen pontosan az, amikor nappal vesznek fel, a szabadban egy olyan jelenetet, ami a történet szerint éjszaka játszódik, majd különféle szűrőkkel próbálják meg elérni a kívánt hatást. Ez sose szokott igazán jól sikerülni, de ha nem akarunk kötözködni, akkor végülis nincs vele nagy gond, pédának okáért az Egy maréknyi dollárértban is található ilyen jelenet. Na de, a Navajo Joe-ban olyan feltűnően látszik, hogy nappal van, pedig a történet szerint éjjelnek kéne lennie, hogy az valami frenetikus. Égszínkék az égbolt, hatalmas felhők úszkálnak át rajta folyamatosan, az egész csak egy leheletnyi árnyalattal sötétebb, mint egy teljesen normális nappali felvétel, közben pedig mindenki alszik, hőseink meg osonnak a nem létező éj leple alatt. Egyszerűen felfoghatatlan számomra, hogy ezt így, ebben a formában, hogy sikerült összehozniuk, pláne, hogy engedték moziba a filmet.
A bűnös élvezetet pedig csak tovább fokozza az elképesztően rémes magyar szinkron, mely ugyan az rtl klub megbízásából készült, mégis annyira rossz, hogy inkább az újkeletű MGM remeklésekkel mutat szorosabb kapcsolatot. Mindenesetre egy élmény, ahogy a főgonosz Berényi Miklós (amúgy nem nézem!) hangján üvöltözi megszállottan, hogy „Pénc! Pénc!”. Mindenesetre ez már nekem is túl sok, úgyhogy le fogok vadászni egy olyan verziót, ami mentes a magyar szinkrontól.
Viszont adós vagyok azzal, hogy miért is érdemes akkor mindezek ellenére mégis megnézni a Navajo Joe-t?
Kezdeném a zenei aláfestéssel, amely remekül működik az egész film alatt, nagyon sokat hozzátesz az élményhez. Morricone szerezte természetesen, és méltó is a nevéhez, nem véletlen, hogy Tarantino lenyúlta a Kill Bill-hez is. A Navajo Joe rendezője egyébként nagyon ráérzett erre a zenére, a másik Sergio-hoz, Leonéhez hasonlóan ő is ez alapján vágta meg a filmet, így néha olyan jelenetekben is remekül érzékelhető a feszültség, ahol egyébként nem lenne ilyen erejű. A történetben természetesen semmilyen új motívumot nem tudunk felfedezni, kliséhalmaz az egész, de ugyan kit érdekel, ha ennyire pörgős és mozgalmas az összkép? Garantálom, hogy a Navajo Joe alatt egy pillanatra sem fog unatkozni senki, már csak azért sem, mert ez az összes általam látott spagetti western közül a legbrutálisabb, és a legvéresebb. Rögtön egy fegyvertelen nő lelövésével, és skalpolásával kezdünk, de később előfordul még, hogy puskával agyonvernek valakit, vagy éppen baltát dobnak a fejükbe (lásd: szintén Kill Bill). És ha már Tarantino-nál tartunk, akkor nagyon érezhető, hogy Becstelen brigantyk is merített ebből a moziból.
A színészeket még nem szeretném kihagyni semmiképp a felsorolásból, Burt Reynolds például remek a kemény, hallgatag indián szerepkörében, nemcsak hiteles, de kellően karizmatikus is. Nicoletta Machiavelli pedig annyira gyönyörű, ahogyan azt egy olasz filmben ma már el is várjuk.
A Navajo Joe-t így rengeteg sutasága ellenére is nagyon ajánlom mind a spagettiwestern szerelmeseinek, mind Tarantino rajongóinak. Annyira ugyan nem jó, mint a rendező más munkái (Django, A halál csöndje), de mindenképpen érdemes vele tenni egy próbát. Ha másért nem, hát ilyen amerikai éjszakát tuti sehol máshol nem láttok…
