Az archívumok mélyéről pár éve előbukkant egy kincsnek joggal nevezhető ritkaság. Gosha sokáig „elveszettnek” tartott filmje a rendező életművében kiemelkedő helyet foglal el. A Szamurájok és banditák (Kumokiri Nizaemon) belföldi és nemzetközi sikere után Gosha szabadkezet kapott egy neki tetsző téma feldolgozásához. Mint a legjobb filmjeiben többségében, a forgatókönyv megírásába ő is beszállt. Témának egy elcsépeltnek hitt korszakot választott, a Sógunátus végső éveit, más néven a Bakumatsu-t. A közismert témakörbe nem volt egyszerű feladat valami újat, kiemelkedőt hozni, de ezúttal sikerült.

Okada Izo, egy nyomorgó vidéki szamuráj kétségbeesve keresi a felemelkedés útját, amely a Tosa klán fővárosba indulása idején nyílik meg előtte. A rabiátus, gátlástalan ronin gazdára akadva a jólét kedvéért bérgyilkosságokra adja a fejét. A forrongó belpolitikában nagy keletje van a mindenre kapható merénylőknek, akik egyszerre híresek és hírhedtek. Izo gyilkosságai által a klán egyre emelkedik a hatalomban, de mindennek ára van, s ez a teljes önfeladás. Eljön a pillanat, amikor csúcsról a mélybe zuhan a törtető. Van-e mód az önbecsülés visszaszerzésére? Egy szamurájnál ez létfontosságú…

Mellbevágó. Leginkább ez a jelző jut az eszembe, amit erre a mozira alkalmaznék. Több évtized telt el a leforgatása óta, de máig elemi erejűen hat. Sokan ódzkodnak az archívumokból előkerülő történetek megtekintésétől, tartva attól, hogy az egykoron ajnározott alkotásokon menthetetlenül túllépett az idő. Ezt a filmet nem fenyegeti ez a veszély. A készülte után kifejezetten nagy hatással volt a környező országom rendezőire. Hiteles környezet, szépítés nélküli világ, alapos jellemábrázolás akadt már más mozikban, dehogy mindezek az erőszak nyílt ábrázolásával, és a harc túlzás nélküli, véres, földhöz ragadt, viszont pont ettől hátborzongató érzetet keltő színrevitelével párosuljon, akkoriban valami újnak számított. Nem emberfeletti hősök, hanem hús-vér emberek irtják egymást könyörület nélkül, mutatva az esendőséget és a förtelmet.  Ám nem fulladt bele az öncélú vérontásba, hanem kidolgozott, pszichológiailag hiteles jellemábrázolással adta egy, a mai Japán kialakulásában döntő szerepet játszó, viszonylag rövid történelmi időszak lidércnyomásos valóságát. Szóval, akik hajlandóak megbocsátani a számítógépes trükkök hiányát, és nem limonádé ízű kalandokat várnak feltunningolt látványvilággal, azok élvezetes történetet fognak megtekinteni a régi iskola nagymesterétől. Mert Hideo Gosha az volt. Hangulatteremtésben éppúgy kiváló, mint akcióformálásban. A miliő pedig elképesztően, néha hideglelősen valószerű. Ehhez nagyszerű színészek egész sora segítette.

Katsu Shintaro-t elsősorban Zatoichi, a vak masszőr alakjának megformálójaként ismerik mifelénk, mely méltán hozott neki népszerűséget. Magam is nagyon kedvelem. Mégis azt mondom, hogy mennyire jó színész volt, az ebből a filmből inkább kiderül. A korszak hírhedt bérgyilkosának színrevitele neki testhezálló szerep volt. ,Maga a megtestesült őserő, gátlástalan, élvezeteknek élő ember, akiben mégis ott bujkál valami rejtett lelki nagyság. A megalázkodásig terjedő önfeladástól a végleges és végzetes döntésig jutó, hol szánalmas, hol félelmetes, a végére valami rejtélyes módon megnemesülő roninja lenyűgöző alak. Tatsuya Nakadai, aki nélkül fontos mozi nem létezett abban az időszakban, egy hatalomba törekvő arisztokratát visz színre. Ezúttal nem húz kardot, de így is kígyó veszélyességű. Ő Izo ellenpontja a történetben. Művelt, gazdag, furfangos, de teljesen gátlástalan. Tulajdonképpen visszataszítóbb, mint azok, akikkel gyilkoltat. Nakadai szinte eszköztelen egyszerűséggel adja vissza, milyen lehetett egy háttérben rejtőző, szemközt mosolygó, de gonosz hátsó szándékokkal teli törtető abban a korban. Biztos, hogy volt valós modellje.  Katsu, (Izo) vetélytársa a 70-es években kultikus szerzőnek számító Mishima Yukio, aki időnként színészként is megmérette magát, Éppoly különc és kiszámíthatatlan, hiú személyt jelenít meg, amilyen ő maga volt a valóságban. Ishihara Yujiro, aki akkoriban szintén vezető színész volt, a korszak reneszánsz felfogású szamuráját, Sakamoto Ryoma-t jeleníti meg. A nagy műveltségű, töprengő, vívódó Ryoma megpróbálta a lehetetlent, vagyis a szamurájkor erényeit átvinni a formálódó új világba. Alakja számos mozit ihletett. Ám akkoriban mindkét fél gyanakodva tekintett rá, a kompromisszumokat nem ismerték, nem is gyakorolták. Ő a katalizátor a filmben, a szellemi ösztönző, a felismerés fájdalmas útját járó Izo-Katsunak. Izgalmas szerep, remek alakításban. A sokszínűség megmutatkozik abban is, hogy nem csupán az uralkodó kaszt bonyolult és nem finnyás dolgait láthatjuk. A vidéki nyomorban élőktől a a prostituáltak tanyáin át a gazdagok kifinomult udvarházáig terjed a felvillantott képek sora. A változásra váró Japán társadalmának szinte minden szeletéből jut egy csipetnyi. Egyszerre erénye a filmnek és figyelmet lekötő egzotikus világ a nézőnek.

Mint szinte minden mozijában, Hideo Gosha ezúttal sem hagyja csalódni a rajongóit, magas szintű harci jelenetekkel kényezteti őket. De most nem a kalandfilmek kifinomult technikájú, szinte balettszerűen megkoreografált mozgásait adja. Az összecsapások véresek, földhözragadtan izzadtságszagúak. Dühödt ellenfelek vadul igyekeznek megszabadulni a politikai vetélytárstól és eltűnni az éjszaka sötétjében. Nincsenek nemes gesztusok, csak a fájdalmas halál marad. Ebben a könyörtelen, vad korban odavész harcban néha meglévő lovagiasság, amit máskor ő maga is szívesen ábrázolt. Ez a vonulata a történetnek nem való érzékenyebb kebelnek.

Összegezve: Kiváló, összetett, történelmi-társadalmi drámát láthat az érdeklődő, melyben erkölcsi kérdések boncolgatása éppúgy megtalálható, mint kemény harci jelenetek. Mindez feszes ritmusú jelenetekben, a korszak vezető színészeinek színrevitelében feltálalva. A kísérő zene sem az akkoriban jellemző, spanyolos-westernes tucat megoldás, hanem kimunkált,  képre komponált muzsika. Kissé andalgó, furcsa ellenpontot ad a történethez. Illik hozzá.
 
Érdekesség: A filmet a közönség és kritika egyaránt hozsannázva fogadta a bemutatása idején. A filmes világra gyakorolt hatását pedig már említettem. Később mégis szinte évtizedekre elveszett, vagy csak a rajongók által „elmentett” kalóz kópiák változataiban lehetett elérni. Az oka minden bizonnyal a rendező „az alvilág női”-ről szóló, meglehetősen ellentmondásos filmsorozata lehetett. (Mostanra szinte mind megjelent új kiadásban.) A stúdió urai a jó filmjeinek elsüllyesztésével akarták megtörni Gosha hírnevét,  ami majdnem sikerült nekik. Úgy tűnik, a lázadó természetű, független szellemű rendezők még siker filmekkel sem tudják belopni magukat a hatalmasok szívébe. Nem mintha Gosha törekedett volna ilyesmire. Szerencsére az amerikai rajongóknak köszönhetően már bárki minőségi kiadást szerezhet be, ha érdekli a történet. Részemről pedig egy fordítással buzdítom a magyar szamurájfilm rajongókat, hogy ismerkedjenek meg a hányatott sorsú darabbal.