Ismeritek a mondást? No pain, no gain! Nem? Keveset jártok gyúrni vaze...

Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer majd old schoolnak nevezem, amit Michael Bay csinál, ezúttal mégis kénytelen vagyok így tenni. Bármennyire is abszurdnak tűnik ugyanis az állítás, hogy a megalomániára hajlamos rendező túlságosan konzervatív módon nyúl egy témához, a Pain&Gain esetében ez áll legközelebb az igazsághoz. Hiába játszódik a valós eseményeken alapuló történet az 1990-es években, s adja vissza több-kevesebb sikerrel az akkori amerikai élet, a floridai idill és az edzőtermek izzadtságtól fűtött hangulatát, a sztori előadásmódjára és eladhatóságára bizony ráfért volna egy alapos vérfrissítés.

A meglehetősen egyszerű történet lényegét egyetlen mondatban össze lehet foglalni: három testépítő az ambiciózus Danny (Mark Wahlberg) vezényletével a filmekben látott, menőnek tartott maffiamódszerekre adja a fejét a könnyű meggazdagodás reményében, ám miután rossz útra térnek, nem tudnak időben leállni, mielőtt még tragédia történne. A sztori középpontjában tehát az amerikai álom immár elcsépeltnek számító ideája áll, melyet temérdek izommal, ám annál kevesebb IQ-val megáldott hőseink úgy értelmeznek, hogy ha mások nagy lábon élhetnek, akkor ők is megtehetnek bármit, hogy valóra váltsák dögös buxákról, verdákról és luxuskérókról szőtt álmaikat. Ennek érdekében arra vetemednek, hogy elrabolják és vagyonából kiforgatják a multimilliomos, félig zsidó, félig kolumbiai Victort (Tony Shalhoub), a dolgok azonban nem egészen úgy alakulnak, ahogyan a maguk egyszerű módján előre eltervezték...

Ha csak a karaktereket nézzük, azokkal alapvetően semmi gond sincsen, mivel nagyon is eltalált, jellegzetes és kellően debil figurák, akiket hozzájuk illő színészek alakítanak (már elnézést, de ha egyszer így van). Wahlberg, mint a siker érdekében mindenre elszánt testépítő Marky Mark fénykorát idézi, Dwayne Johnson Paulja pedig itt is a jámbor óriás, aki mindazonáltal nem egy észlény, és könnyű bevinni az erdőbe (már csak kokainfüggősége miatt is). Adrian szerepében Anthony Mackie, a "kötelező feka", egy mindig szerencsétlenkedő, szintén könnyen megvezethető balfék, aki egymást jól kiegészítő párost alkot a szexmániás ápolónőt alakító, piknikus és naiv Rebel Wilsonnal. A legütősebb választás mégis Shalhoub az áldozat szerepében, akin még többet lehet derülni, mint három elrablóján, és Ken Yeong (Mr. Chow a Másnaposokból) cameoja is jó poénnak bizonyul.

A gond ott van, hogy a film első fele, az expozíció igencsak körülményesre, döcögősre és unalmasra sikeredett, és a Pain&Gain összességében túlságosan hosszú, vontatott és nehézkes lett, az alkalmi telitalálatokat leszámítva lapos, megfáradt humorral. Ha Bay valóban Tarantino filmjeit megirigyelve adta a fejét e mozi leforgatására, az tiszteletreméltó, de ami a realitást illeti, legfeljebb imitálja időnként Tarantino-t, azonban poénokban, fordulatokban és stílusban a nyomába sem érhet. A történetvezetés, a kamerakezelés, a vágás, a zene és a dialógusok ugyan többnyire a régi iskolát képviselik, a rendező hiába gyúr rá a jellemábrázolásra, a tálalás egyszerűen nem elég érdekfeszítő, túlságosan is konzervatív lett (a trendi, szexualitásra vonatkozó poénokat leszámítva). Nincsenek igazán emlékezetes párbeszédek, idézhető szövegek vagy egysoros beszólások, így az embernek önkéntelenül is az jut eszébe, hogy maga Tarantino valószínűleg sokkal többet ki tudott volna hozni az alapanyagból.

Az eredmény így egy korrektnek mondható, valamelyest vicces és tanulságos iparosmunka, amit azonban újabb kihagyott ziccerként lehet elkönyvelni. A humor soványságát egyébként az tükrözi a legjobban, hogy a sajtóvetítésen csak nagy ritkán lehetett nevetést hallani, jobbára síri csend vagy legfeljebb néhány elszórt kuncogás kísérte a produkciót. Vagyis a Pain&Gain tipikusan az a mozi, amit egyszer megnézel, közben néha jót derülsz, máskor meg a fejedet fogod a látottak miatt, a teremből kisétálva azonban hamar elfelejted az egészet.