Tudom, hogy én vagyok az internet mumusa. Az örök tagadás szelleme, az ördög ügyvédje, vagy hogy stílusosan fogalmazzak: a tizedik ember. Aki mindig más aspektusból vizsgálja a történéseket, mint az első kilenc – akik általában egyetértenek. De a helyzet az, hogy én szeretem, hogy ilyen vagyok. Vegyük például ezt a filmet. Minden oldal – nézzük csak az itthoniakat – előre leírta, meg különben is zombik és Brad Pitt, hagyjál már. Előre hízott minden kretén mája, mekkora rábaszás lesz ez a film, és különben is milyen gagyi, és már megint eltolták. Meg a könyv is megfilmesíthetetlen, és most meg újra kellett vágni, meg forgatni hozzá. Kiáltsuk ki az év bukásának. Jaj, de jó lesz, mikor beszopja a kasszáknál... Aha, hát ne menjetek jósnak, faszikáim. A katt után következik az elmúlt tíz év legjobb zombifilmje.

Pedig tényleg elbaszhatták volna hatszáz helyen, hiszen a zombik lerágott csont, a két legjobb példa, a 28 nappal később meg a Holtak hajnala – ami ugye egy remake és egyben megalapozta a futó zombik létjogosultságát –, melyek mindent elmondtak, amit tudni érdemes erről a „műfaj”-ról. Jött a Kaptár-sorozat, ami persze merőben más tészta, de mégiscsak öt rész alatt bejárta az összes lehetséges aspektust – zárt tér, sivatag, túlélő horror, stb. –, amit ebből ki lehet hozni. És néhány film erejéig visszatért az öreg Romero is, csakhogy konstatálja, kegyetlenül elhaladt gondolkodása felett az idő. Talán ami még megemlítendő, az a Veszettek remake, de a lényeg az, hogy mindegyik filmben valami racionális okot próbáltak találni ami az irracionális okozatot... öööö okozhatta. Vagyis általában valami vírus, vagy betegség a ludas, és nem arról van szó, hogy a zombi egyszerre csak feltámad és eszi a szereplőket.

Na most ezért mondom azt, hogy akár csak a pudingnak, a filmeknek is az evés, illetve a nézés a próbája. Jöhet itt hatezer hír – igazából nem értem ez csámcsogáson kívül mire jó, rossz esetben elkedvetlenít, még rosszabb esetben olyan magasra helyezheted az elvárásaidat, hogy azután meg pont ezért nem fog tetszeni, amit látsz. A hype híreken kívül már csak a trailerek a rosszabbak, amiket meg vagy úgy vágnak össze, hogy totál mást szűrsz le belőlük, vagy ennél rosszabb esetben a film legjobb jeleneteit ellövik bennük. Jó, jó, de akkor mi alapján döntsük el, hogy tetszik-e egy film avagy sem? Nos, szerintem tök egyszerű. Szereted Brad Pitt filmjeit? Nézd meg! Nem szereted? Ne nézd meg. Bejönnek a zombik? Nézd meg! Nem igazán? Ne nézd meg. A katasztrófafilmeket szereted? Nézd meg! Nem szereted? Ne nézd meg. A százas szög esete.

Ugyanis ez nem igazán horror, sokkal inkább egy katasztrófafilm. Egy világvége katasztrófafilm. Nagyon erőteljesen átjön a „nincs hová futni” érzés. És, ahogy az egész tökéletesen fel van vezetve tíz perc alatt, félelmetesen rázuhan az emberre. Mert a katasztrófa sose úgy történik, amikor éppen teljes harci díszben állunk... mi? Ja, csak John McClane jött megerősíteni, hogy ez bizony így van. Ráadásul így már érthető a kissé sablonos cím is. Mivel a Z nem csak Zombit jelent esetünkben, hanem azt is, hogy ez az emberiség utolsó háborúja, itt kiirtanak mindenkit.

Persze találkozhatunk szokványos megoldásokkal. Aki egy perce még a szeretted volt, az most szívesen felfalná a májad – nagy szemű babbal –, vagy a fejlövés a legjobb, de ezek inkább ilyen alapszabályok. Ugyanakkor tele van a film jobbnál jobb jelenetekkel, amelyek szó szerint a székhez szögezik a nézőt. Gondolok itt az izraeli csúcspontra, amikor egymásra másznak a zombik csakhogy átjussanak a bevehetetlen falon. De egy-két emberi megnyilvánulás is elkeserítő. Teszem azt a demokrácia nagy csatahajóján élnek a fontosabb emberek, és öt perc alatt visszaszállítanak bárkit a szárazföldre, ha nincs a hasznukra. Ahol ugye a halál vár mindenkire. Ezek nyilván nem látták a Zombi 2-t. De az észak-koreai megoldás se rossz, ahol egy nap alatt mindenkinek kihúzták az összes fogát, és ÍGY állították meg a fertőzés terjedését. Okos.

Az eredeti könyv naplóbejegyzésekre épül, és nincs igazi főszereplője sem. Ezt egy filmben azonban meglehetősen nehezen lehet kivitelezni úgy, hogy tudjunk azonosulni, és végig fennmaradjon a feszültség. Így kapta meg a főszerepet Pitt, aki bejárja az egész világot, szembesül a sok-sok szörnyűséggel, amit a járvány magával hoz, és a végén rájön a gyógymódra. Ami – teszem hozzá gyorsan – roppant mód ötletes. A filmet akár egy lehetséges folytatás is követhetné, de szerintem ez így kerek, pár kissé hihetetlen jelenettel. Ugyanakkor el is gondolkodhat az ember, ő vajon mit tenne ilyen kétségbeejtő helyzetben. Mert ott, ahol minden logikus megoldás csődöt mond, bármennyire is tűnik abszurdnak, csak az illogikus marad.

És jelenleg komáim az én májam hízik, amikor ugyanezen oldalak arról adnak hírt, hogy mennyivel nyitott, mennyit kaszált, mennyire sikeres, és beáll szép lassan A csodálatos Pókember-effektus. Mert ha szarral dobálózunk nem mindig találjuk el a célpontot, de az fix, hogy mindig sikerül bemocskolni magunkat.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!