Joe Eszterhas magyar származású forgatókönyvíró Jane Fondának akart filmet írni egy nőről, akinek apját háborús bűnökkel vádolják. Milyen származású legyen a család? Magyar. Mi más?

A nagy stúdiók nem kérnek az ötletből, mert ugyan ki a fene kíváncsi arra, hogy mi történt 1945-ben Magyarországon? Jogos, de azért kapják már be. Végül felkarolta a filmet egy kis stúdió, amely nagy filmeket gyártott, a Carolco. De csak mert Vajna is magyar, zsidó is, és még menekült is volt. Rendezőnek sikerült leszerződtetni a világhírű Costa-Gavrast, aki nagyon komoly, politikai töltetű filmekkel szerzett magának nevet a ’70-es években. A rendező úr azzal kezdte, hogy kirúgta Jane Fondát, és Jessica Lange-t kérte fel a főszerepre.

Imádom Jane Fondát, de ez alapvetően egy jó döntés volt. A magyar vonatkozású téma mellett főleg Lange miatt érdemes megnézni a Zenedobozt. Ez a nő nem csak elképesztően vonzó volt (ami nem ebből a filmből derül ki), hanem lenyűgözően tehetséges. Csodálatosan érzékelteti hősnője folyamatos változásait. A film végén pedig, amikor kinyitja a Zenedobozt, vagy az utolsó közös jelenete az apjával szívszorító pillanatok, Lange játéka pedig kitűnőbb nem is lehetne, hihetetlen azt látni, hogy mennyire hiteles az a fájdalom és kétségbeesés, amit ez a nő a szemével ki tud fejezni. Más hisztizne, elripacskodná, vagy éppen túl visszafogott lenne. Hirtelen csak Meryl Streep jut eszembe, aki hasonló kvalitásokkal rendelkezik, de Lange-t nem sztárolták agyon. Nem mintha bolhafingnyit is számítana, de jelölték ezért a szerepéért Oscar-díjra. Amit Jessica Tandy nyert meg a Miss Daisy sofőrjében nyújtott alakításáért. Akkor az volt a slágerfilm, nem lehet mit tenni, hogy Lange kategóriákkal nagyobbat alakít, az senkit sem érdekel. Hagyjuk az Oscart.

Jessica Lange által alakított magyar származású ügyvéd, Mrs. Talbot apját háborús bűnökkel vádolják, hogy a nyilaspárt csendőreként rengeteg ember kivégzéséért felelős. Nem mellesleg szadizmusért, nemi erőszakért, komplett családok Dunába lövéséért. Elhangzik a filmben a mondat: „Ezért szégyellem, hogy magyar vagyok.” Később szerencsére visszavesznek a didaktikus hangvételből, és szerencsére megtudjuk, hogy nem minden egyes magyar csinált ilyesmiket. Elkezdődik a szokásos amerikai tárgyalás, tiltakozásokkal, tanúkkal, nyomozásokkal, ügyvédi fondorlatokkal. És valóban tömény a feszültség, mert mi sem tudjuk, mi lehet az igazság. Meghat minket Lange szeretete az apja iránt, elborzasztanak minket a részletesen (néha az eredeti angol hangsávon is magyarul) előadott gyilkosságokról, kínzásokról szóló tanúvallomások. Reméljük, hogy nem bűnös az öreg, de látjuk, hogy Lange mindig valami formalitásba köt bele, a jószándékú zsidó bíró pedig mindig helyt ad neki, hogy ne tűnjön elfogultnak. Közben olyan igazi magyaros arcokat, magyaros kifejezésmódokat láthatunk, nagy dicséret a megfelelő odafigyelésért a rendezőnek. Szívünknek talán az is kedves lehet (nyilván ezt ennél nyálasabban nem tudtam volna megfogalmazni), hogy Budapestet milyen szépen tárják elénk, tökéletesen hitelesen szippanthatjuk be a ’80-as évek hangulatát. Aztán ezekről elfeledkezünk, amikor Lange nekiáll magyarul csevegni Törőcsik Marival. Bizony, ilyen is van a filmben, és nem túlzás, hogy a film egyik csúcspontja lenne, ha nem jönne utána egyből a címszereplő jelenete.

Egy kifejezetten erős, hozzánk ezer szállal kötődő filmről beszélünk tehát, ami mindenképpen érdemes a figyelmünkre. Nagy bevételt nem hozott, de nem is várták el tőle. A kritikusok megdicsérték anno, és megnyerte a Berlini Filmfesztivál fődíját. Nálunk pedig néha vetítették késő éjszaka, de dvd-n is hozzáférhető. Lehetőleg eredeti hangsávon nézzétek, ilyen film esetében kíváncsi vagyok, hogyan fordít a tolmács magyarról magyarra.

De mindez még úgy önmagában nem olyan érdekes, ahhoz képest, ami utána jött. Két évvel azután, hogy Eszterhas elkezdte írni a Zenedobozt, a valóság viccesen visszaütött rá. Az édesapja kapott egy levelet, ugyanattól a hivataltól mint a filmben Lange apukája. Háborús bűnökkel vádolták az idősebb Eszterhast. Igaz, ő nem gyilkolt meg közvetlenül senkit sem, de antiszemita cikkeket, könyveket írt, és könyvégetéseket szervezett. Fia nagy nehezen, egy zsidó ügyvéd barátjának közbenjárásával elérte, hogy ne kerüljön az akkor már 83 éves öreg bíróság elé, de megbocsátani sosem tudott apjának. Apja mindig humanizmusra nevelte, kellőképpen kihangsúlyozva, hogy a zsidók ugyanúgy emberek, mint bárki más. Alibinek használta, csak úgy mint a filmbeli László a lányát. És ugyanúgy a gyermeke közbenjárására érte el, hogy megússza. Persze, felmerül a kérdés, hogy az ifjabb Eszterhas mit tudott erről a forgatókönyv megírásakor. Hollywoodi fenevad című önéletrajzi könyvében azt állítja, hogy semmit. De azért bevallja magának, hogy a tudattalanjában ez nagyon ott lappanghatott, hiszen annyi téma közül, vajon miért választotta éppen ezt? A gyermekkori emlékképek pedig úgy álltak össze az új információkkal kiegészítve, mint azt a Közönséges bűnözők, vagy a Hatodik érzék végén láthatjuk. Idősebb Eszterhas egész életében a kommunizmus ellen harcolt, viselt dolgai és élethazugságai pedig éppen annak köszönhetően omlottak le, hogy a kommunizmus elbukott.

A film mellé mindenképpen ajánlom A hollywoodi fenevad című könyvet, ugyanis simán ki merem jelenteni, hogy a legjobb könyv, amit valaha olvastam. És ez csak egyetlen sztori belőle a sok közül.