Már a cím alapján felmerülhet a nagyképűség vádja, meg hogy milyen alapon akarom én most megmondani a tutit. Ugyan közel sem érzem úgy, hogy én minden kritériumnak megfelelnék, viszont rengeteg kritikát olvasok már legalább 17 éve. Gyakorlatilag azóta, hogy egyáltalán tudok olvasni, így elmondható, hogy nem csak a filmeknek, de a kritikáknak is nagy rajongója vagyok. Ezért olvasóként természetesen kialakulnak előbb-utóbb elvárásaim, ahogy ez gyakorlott nézőként is megtörténik. Tehát ebben az esetben elsősorban az olvasó szól belőlem, nem másokat szándékozok mocskolni, ugatni, ne adj isten kioktatni, vagy pláne nem a saját mundér becsületét gyalázni. Elkerülhetetlen, hogy néhányan magukra ismerjenek, vagy legalábbis úgy érezzék, hogy magukra ismernek, de alapvetően nem ez a célom. A cél inkább az lenne, hogy kialakuljon erről egy vita, amiből le lehet vonni a megfelelő tanulságokat, vagy hogy adjak egy szempontot (saját magam számára is), hogyan kellene ennek az egész dolognak kinéznie. Egy útmutatót, ha úgy tetszik. 17 évnyi olvasói és 8 évnyi írói tapasztalat után az alábbi pontokat tartom kiemelten fontosnak, nem feltétlenül fontossági sorrendben (és elhagyva az olyan alapdolgokat, mint az íráskészség megléte, vagy a filmek iránti mérhetetlen szeretet.).

1. Alázat

Avagy, ami mindenhez szükséges, ha sikert akarsz elérni. Sokan hajlamosak összekeverni a megalázással, meg az alázkodással. Ebben az esetben a filmek, és az olvasóid előtt szükséges illő alázatot tanúsítanod. Az egyik legundorítóbb dolog, amit kritikus tehet, hogy nem tiszteli sem a filmekbe fektetett munkát, sem az olvasókat. „A magabiztos középszer. Van, akinek ennyi is elég.” Ez lenéző mind a filmre, mind a filmet szerető olvasóra nézve egyaránt, pedig ebben az esetben csak a kritikus a görény. Mondjuk az ilyenek is jók valamire, létezik olyan oldal ami, ha ilyen lefitymáló, lekicsinylő kritikát ír egy amúgy körbedicsért filmről, én már rohanok is a moziba, mert tuti, hogy nagy élmény lesz.

És szintén az alázat témakörébe tartozik az is, hogy felismerd, ha nem neked való egy film. Senki sem mindentudó, és mindenkinek megvannak a korlátai. Sarkos példa: 18 évesen lehet, nem tudod átérezni/megérteni kellő élettapasztalat hiányában mondjuk az Édes életet Fellinitől, és ha ennek ellenére leírod, hogy egy intellektuális blöff, vagy hogy egy művészieskedő baromság, akkor nem a filmmel van a baj, hanem azzal, hogy a kritikus egy arrogáns kis pöcs. Nekem is van olyan film, ami túl magas, pl Orson Wellestől A per, amit úgy érzem, nagyjából értek, és valószínűleg egy remekmű, de egyszerűen nem tudom, minden szintjét befogadni. Vagy ott a Szárnyas fejvadász; ha mindenki egy sci fi mérföldkőnek tartja, te meg egy unalmas szarnak, csináld azt mint én, nézd meg 4 egymást követő estén újra, és ha végzel, meglátjuk, mi a véleményed.

2. Őszinteség

Ennek ellentéte a másik véglet, amikor finomkodik a kritikus, kerülgeti a forró kását, és véletlenül sem mond markáns véleményt, nehogy elriasszon valakit. Ilyesmi legfeljebb egy filmmagazinban fogadható el, ami az eladásokból él, de egy blogon az a minimum, hogy vállalni kell a konfliktust, ha éppen úgy adódik, akár a teljes közvélemény ellenében. Mert ez önkifejezés lenne alapvetően, nem pedig aljas anyagi érdek. Az idő majd úgyis bebizonyítja, hogy kinek van igaza. És az őszinteségnek van egy másik fontos aspektusa is. Ne hazudjunk az olvasónknak a saját igazunk bizonyítása érdekében. A véleménykülönbség az egy dolog, és a hazugság a másik. „A film 70%-a nyálas romantikázás.” Az hogy nyálas, az a kritikus egyéni véleménye, amihez joga van. De ha a 2 és fél órás filmből 15 percet szántak az alkotók a romantikus szálra, akkor ez egy ordas hazugság, a kritikus meg egy féreg.

3. Viszonyulás

A 2-es pontból, egyenes úton jutunk el a 3-asba. Csak azért, hogy több lájk, vagy több komment legyen, nem muszáj feltétlenül különcködni, provokálni a jónépet, vagy szimplán baromságokat írni, de ugyanígy nem kell valamilyen kritikusi kánonnak, vagy közízlésnek megfelelni, mondjuk külföldi magazinoknak, vagy toplistáknak, esetleg a filmtörténeti szerepnek, csak azért, hogy úgy tűnjön, érti a kritikus a dolgát. Az olvasó elvileg arra kíváncsi, hogy milyen a film, nem pedig a te személyes hülyeségeidre, hogy milyen nerdnek, vagy hipsternek akarsz látszódni a külvilág számára. Szóval csak ezért ne verjük át az olvasót, és saját magunkat se.

4. Világkép

Innen eljutottunk a legfontosabb ponthoz, hogy legyen saját világlátása, határozott világképe a kritikusnak. Ne csak a filmek világát ismerje jól, hanem más művészetekben (színház, irodalom, videojáték, de akár építészettel kapcsolatos filmkritikát is olvastam már), és tudományokban is (főleg politikára, vagy a történelemre gondolok, de akár a biológia, vagy a fizika is ide tartozhat) rendelkezzen némi jártassággal. És a világkép az, aminek könyörtelenül muszáj megfelelni, nem csak az épp aktuális hangulatodnak. Nekem pedig aztán tökmindegy, lehet a kritikus plázacica, neonáci, értelmiségi, vagy liberális beállítottságú, de valamit muszáj gondolnia a világ dolgairól, ha már egyszer filmeket akar ajánlani, vagy éppen lebeszélni róluk. De az is nagyon fontos, hogy ezt a világképét, a nézeteit ne hangoztassa folyamatosan, legfőképpen pedig ne erőltesse rám, mert attól agyhúgykövet kapok. Oké, ez és ez a véleménye, levonom a tanulságot, átgondolom, de ne legyen demagóg, vagy túl didaktikus, mert abból nem kérek.

5. Filmtörténet

Ennek is egyértelműnek kellene lenni, de sajnos nem az. Pedig az lenne a minimum, hogy a kritikus jártas legyen a filmművészetben, ne csak a jelenkori trendekkel legyen tisztában, hanem a folyamatokkal, amelyeken keresztül eljutottunk idáig. És ez nem csak gyakorlati tudást igényel (hogy megnézed a klasszikusokat), hanem elméletit is, ami pedig szakkönyvek bújásával jár. Ezek azért is fontosak, mert történelmi távlatból nézve, gyakran teljesen más az összkép. Ha megnézel egy régi filmet, mintha egy másik világban járnál, holott az 1900-as évek elejétől kezdve ugyanazok a tendenciák játszódtak le újra és újra. A gyakorlati részét tekintve pedig számomra mindig is az volt a minimum, ha egy folytatásra, vagy remake-re ültem be, hogy előtte megnéztem az eredeti filmet/filmeket, hogy legyen mivel összevetni, mert ez a film puszta értékelésén túl jelenkorunkról is sok mindent elárulhat, és akkor máris többet írtam, mint egy sima tetszett/nem tetszett véleményt. Vagy abban az esetben, ha egy új körberajongott film témái sokkal jobban és érzékletesebben ábrázolva megtalálhatóak egy régi elfeledett moziban, és erre te hívod fel a figyelmet, akkor azzal kultúrmissziót teljesítesz.

6. Kapcsolat

Viszont, ha az illető jártas a filmtörténetben és saját szilárd világképe van, akkor már valószínűleg mérföldekkel előrébb jár az átlagnézőtől. Mégis nagyon fontos, hogy ne veszítse el a kapcsolatot a közönséggel. Van olyan filmes oldal, amely már nagyon régóta, évről évre készít toplisták minden év legjobb filmjeiről, és pontosan látható, melyik volt az az év, amikor elvesztette a kapcsolatot az illető a közönségével, akiknek elvileg ír. És ez összefüggésben lehet az alázattal, a pózőrködéssel, vagy csak szimplán a sznoboskodással. És a sznobok nagyon szórakoztatóak tudnak lenni, de a véleményükre senki sem ad.

7. Példák

Amit mindig is utáltam, amióta csak először láttam leírva. „A film tele van logikai bukfencekkel”. Tényleg? És hol? Én szeretek a megállapítások mellett példákat olvasni, érveket, amikkel már lehet vitatkozni, mert ezzel nem tudok mit kezdeni. Annyira sosem érdemes rövidre fogni egy kritikát, hogy ne fejtsd ki a gondolataidat, hogy pontosan, mi nem tetszett. Mi volt a logikai bukkanó, mit mondtak a legnyálasabb jelenetben, mi a legjobb poén egy humortalan filmben, miért iszonyatosan giccses az az adott momentum stb. Persze ugyanez fordítva: miért olyan jó az a bizonyos jelenet?

8. Érzelmek

Miután valaki a hideg racionálist tekintve már annyira tuti, hogy első ránézésre kiszúrja, mitől szabálytalan egy adott jelenet szerkezeti felépítése, és különben is látta ezt már egy 1942-es neorealista remekműben, akkor fel kell villantani a másik oldalt, ami talán még ez utóbbiaknál is fontosabb. A filmek elsődleges célja az én értelmezésemben az, hogy valamilyen hatást gyakoroljonak a nézőkre, ez pedig az érzelmeink útján működhet igazán. És ha nincs meg benned a kellő empátia ahhoz, hogy felismerd az igazi érzelmeket, és nincs benned annyi jó ízlés, hogy elkülönítsd az érzelgősségtől, akkor szar kritikus vagy. Sajnos sok érzelmileg éretlen vagy alacsony EQ-jú kockasrác menekül a filmek világába, és sajnos idejük is van rá, hogy blogoljanak. Viszont kellő élettapasztalat, illetve a már említett érzelmi érettség híján nem tudom, miért kellene adnom a véleményükre. Mert ha a világ legmeghatóbb filmjét teszik fel a boncasztalra, hogy szakértelemnek álcázott barbarizmussal felkoncolják, akkor egyértelműen nem értette meg a kritikus, miről van szó, és rögtön visszakanyarodhatunk az 1-es ponthoz.

9. Mondanivaló

Szintén nagyon fontos, és nem mindig könnyen megvalósítható pont. Akkor írj, ha van mondanivalód, és nem árt, ha ez egyedi mondanivaló. Ez borzasztóan nehéz, pláne ha az ember folyamatosan sajtóvetítésekre jár, vagy olyan filmnaplót vezet, amikor mindenről írnia kell pár sort (mint e blog hajnalán). Szerintem, ha nem vagy penge egy adott témában, akkor jobban teszed, ha egyszerűen csöndben maradsz. Viszont van egy jó hírem is ezzel kapcsolatban. Ha a korábbi pontoknak nagyrészt megfelelsz, akkor viszonylag kicsi a valószínűsége annak, hogy ne alakuljon ki egy-egy alkotás megtekintése után valamilyen releváns mondandód. És akkor nem olyasmivel kell feleslegesen megtöltened a sorokat, hogy kivel nézted a filmet, neki hogy tetszett, milyen volt az ülés, sokan voltak-e a moziban, és hasonló baromságokkal, amire rajtad kívül senki sem kíváncsi.

10. Hangulat

Nem árt, ha meg tudod idézni az adott film hangulatát az írásoddal, mert nagyon sokat segíthet az olvasónak abban, hogy ő kíváncsi erre, vagy sem. És amennyiben egy jó filmről írsz, akkor sokkal célravezetőbb az érzelmekre hatni, mint közhelyesen leírni, hogy a rendezés jó, a színészek remekül alakítanak, a fényképezés csodálatos, a forgatókönyv pedig pazar. Ettől még az olvasó elfelejtheti mindezt fél perc alatt, viszont ha át tudod adni írásban, milyen érzelmeket keltett benned az adott mű, és ez számára is vonzó, akkor biztos, hogy leül megnézni, végeredményben pedig hálás lesz érte, és legközelebb is ad a véleményedre. De persze ezzel is vigyázni kell. Ha nem olyan hangulatot festesz le, mint amilyen ténylegesen a film, akkor megint csak hazudsz, és átvered az egyszeri olvasót, mert nem azt adod neki, amit várt.

Így végezetül pedig tudom, hogy sok helyütt ellentmondásos, amit írtam, de éppen ebben rejlik a dolog szépsége. Az ellentmondások között mindig megtalálni azt a bizonyos arany középutat. Úgy gondolom, hogy a filmkritika felelősséggel jár az olvasó irányában. Mindenképpen a lehető legőszintébbnek kell lenni a kritikusnak, mert adott esetben egy kritikán múlhat, hogy mivel tölti valaki egy fáradt munkanap után a kevés szabadidejét szórakozás céljából. Mert ma már - sajnos és szerencsére - bárkiből könnyen lehet filmkritikus. Viszont igazán jó kritikussá válni, akinek adni is lehet a véleményére, már keményebb dió. Mindezek után kommentekben javasolhatnátok olyan oldalakat, amik a fentebb vázolt feltételeket teljesítik, szerintem például a nezozug.prae.hu kritikusa ilyen. Illetve érdekelne még, hogy ezeken a kritériumokon kívül még ki, mit tart fontosnak, amit én galád mód kihagytam.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!