Így utólag egészen érthetetlen számomra, hogy ezt a filmet csak nem rég néztem meg. Miért nem már sokkal korábban? Valahogy viszolyogtam Cary Grant sármjától? Vagy csupán mert ez egy színes noir? Lehet ebből a címből nem igazán tudja az ember kitalálni, mit is kaphat, és ezután következett a Psycho, amit ki nem állhatok Hitchtől. Tényleg megértem, hogy nem kapott rá pénzt. Csinál egy ilyen zseniális klasszikust, amiben koncentrálódik az egész életművének esszenciája, és akkor neki áll pszichózni. Miért nem csinált még legalább három ilyet? Vannak akiknek a Madarak jelenti a mester legjobb filmjét, és vannak akiknek a Psycho, de én egyértelműen Észak-északnyugat párti lettem, megevett kilóra. Így a mester 115. születésnapja alkalmából - mint legjobb filmjét - én ezt húztam elő a kalapból, kattintás után az is kiderül miért. Spoiler Alert! Ha nem láttad a filmet... hát az nagy baj, nézd gyorsan meg, utána gyere vissza olvasni.

A filmről sokáig el se lehet dönteni, milyen irányba akar menni. Megismerjük főhősünket, Roger O. Tornhill reklámszakembert. Hitch nagyjából egy percben felfesti nekünk pitiáner alakját, akit felvet a pénz, dúskálhat a nőkben, de életvitele sekélyes. Kérdés nélkül képes átgázolni bárkin és bármin, ha az célja elérésében segíti. Mégsem mondhatnám, hogy alapvetően antipatikus karakter, sőt a film előrehaladtával egyre inkább megkedveli a néző. Ebben nagy az érdeme Grantnek, aki akkora beleéléssel játszik, hogy egymaga képes fenntartani az érdeklődést, és vele együtt nyomozunk, miről is akar ez a film szólni. Elsőre egy klasszikus félreértést kapunk, Tornhillt összetévesztik egy titkos ügynökkel, ezért előbb megvesztegetni próbálják, majd megölni. Fényes nappal elrabolják, miközben telefonálni akar az anyjának. A "barátai" pedig, akikkel egy perce még beszélgetett, lényegében nem is foglalkoznak vele, hogy eltűnt. Kit érdekel.

Félórán belül változik a kép, és Hitch elkezdi a szokásos fordulatait, amivel egy kettőre megkavarja a nézőt, magunk se tudjuk már, mit higgyünk, lehet mindez csupán a képzelet szüleménye volt? Elvégre semmit sem tudunk a főhősről, de valahogy lehet érezni, hogy sántít a dolog. Tornhill nem lehet egy kedves ember, hiszen még az anyjával is alkudoznia kell, ha megkéri egy szívességre. Kapcsolatait ennyire a pénz határozza meg. Jessie Royce Landis pedig Tornhill birdgemániás anyjának szerepében igazi klasszikus comic relief, de a maga módján méltóságteljesen elmerülve az alakításban. Főleg, ha megemlítem, hogy mindössze hét évvel volt ekkor idősebb Granttől. Végül Tornhill gyilkosságba keveredik - bár kicsit túlzásnak érzem a karjai közt meghaló ENSZ diplomatát, akinek hátából ő húzza ki a kést. Természetesen azonnal ujjlenyomatokat biztosítva ezáltal a rendőrségnek, és még a újságírók is lesben állnak, hátha valakit épp most gyilkolnak meg. Most már nem csupán a maffia, de saját országának rendőrsége is üldözi. Így lassan összeáll a klasszikus hitchcocki szituáció: a menekülő ember, aki az egész világ ellen küzd. Ki kell derítenie, mibe is keveredett egy véletlen folytán, ha szeretne életben maradni. Tornhill hirtelen már nem bízhat a pénzében, csak leleményességében, ügyességében, néha kemény öklében.

Magam részéről nem értem, miért érezte úgy Hitch, hogy leleplezi filmjének mozgatórugóit annak harmadánál. Gyorsan kapunk pár választ, igen ez egy kémfilm, igen összekeverték, nem elmebeteg, és így tovább. Értem én, hogy ezzel a suspense emelkedik, de a néző bizonytalansága csökken. Lehet az öreg úgy vélte, annyiszor elsütötte már ezt, hogy a közönség még egyszer úgyse kajálná be. Legyen ezúttal fordítva! A néző legyen tisztában a film hátterével, és a főhős ne tudjon semmit. Ha így nézzük, való igaz, a film szinte minden egyes eleme egy korábbi munkából köszön vissza, leginkább az angol-korszakból, Titkosügynök, Fiatal és Ártatlan, A férfi aki túl sokat tudott, Londoni randevú, 39 lépcsőfok, hogy a csak a legjobbakat említsem.

Azt is hallottam már, hogy ez az első James Bond film, csak itt nem Bondnak hívják a főhőst, aki ugyanúgy szórja a parádés egysorosokat, és itt nem egy kiképzett ügynök a hős, hanem egy ember a tömegből. De a díszletek, a mozgatott szereplők, a motivációk bizony sokban hasonlatosak, és a film végére kicsit csalódottan vettem tudomásul, hogy ez is "csak" egy kémfilm. Maga az elmesélés módja teszi halhatatlanná, nem is az, amit elmesélnek. Az egész film olyan hatást kelt, mintha Hitchcock vonalzóval és szögmérővel tervezte volna meg, nincs benne egy folt, egy hiba, egy félmondat, aminek ne kéne ott lennie. Például Grant a vonaton egy Gibsont rendelt, ez lényegében gin és száraz vermut keveréke, mint a tradicionális martini esetében csak olajbogyó helyett mogyoróhagymával szervírozzák.

Figyelemreméltó hasonlóság továbbá, hogy Bond is mindig utazik. Többnyire egzotikus tájakon jár, és nem az USA területén. Hitchcock viszont pont az ellenkezőjét csinálja. Bemutatja az USA északi részeit, ahol New York kavalkádja éles kontrasztot képez Chicago perzselő homokjával, vagy éppen a Rushmore-hegy erdőségeivel. Természetesen egy kémfilm nem lenne teljes a végzet asszony nélkül, melyet Eva Marie Saint játszik el. Ő is a tipikus hitchcocki szőkét testesíti meg. Találkozása Granttel a vonaton szinte parádés. Már evett a penész, hogy ilyen szerencséje nem lehet ennek a disznónak, amikor persze kiderült, hogy a nő is egy kém, és Hitch megint nagyon gyorsan leleplezi, suspense a suspenseben. Persze nem csak küllemre tetszetős a hölgy, de Saint mindenben Grant méltó partnere, csak a film legvégére bújik ki belőle a megmentésre váró nő archetípusa. Ő a modern kor, saját lábán is megálló asszonya, aki ha úgy tetszik ujja köré csavarja a szimatoló nyomozókat, a főhőst pedig bebújtatja egy összecsukható ágyba. Bár kettősük közt húsz év különbség feszül, mégis remekül működik a kémia minden egyes jelenetben.

A főgonosz Vandamm szerepére Yul Brynnert tervezték, de James Mason is érdekessé teszi a figurát. Sokáig semmi konkrétat nem lehet tudni róla. Kicsit úgy érzem, hogy amíg a titokzatosság lengte körül, addig jóval több potenciál lakozott alakjában, hiszen klasszikus karizmatikus gonosztevő, és akarva, akaratlanul is létrejön egy szerelmi háromszög triójuk közt. Ami ráadásul ki se alakult volna, ha emberei nem keverik össze Tornhillt az igazi titkos ügynökkel. Persze ki tudja, ahogy ebben a filmben is fogalmaznak, nincsenek véletlenek. Amikor kiderül, hogy Mason karaktere is csak a mikrofilmeket akarja - MacGuffin kipipálva -, és valójában nem is az esze hanem a farka irányítja, elég nagyot esett a szememben, de ekkor már egészen másra figyeltem, leginkább arra, hogy Grant le ne essen Teddy Roosevelt orráról.

Ráadásul mennyire gonoszabb egy ellenséges ügynök, mint a Professzor álnéven machináló Leo G. Carroll? Aki a CIA fejeseként zokszó nélkül beáldozna egy ártatlan állampolgárt, még úgyis, hogy megmenthetné, és erre is csak akkor hajlandó amikor már Grant sokadjára veszélyezteti az életét. Menekülése az aukcióról igazán találékony. Meg kell említsem Vandamm jobbkezét is, aki talán többet is érez főnöke iránt a puszta lojalitásnál. Amikor a minden hájjal megkent titkos ügynök józan ítélőképességét elhomályosítja a szerelem heve, ő tiszta fejjel megoldja a kétértelmű helyzetet. Őt aztán nem tántorítja el semmi, pláne nem egy női mosoly. Szinte már félelmetesebb ez a "henchman" mint a főgóré. Martin Landau megformálásában mindenképp. Ahogy a végén Grant ráüvölt, hogy Segítsen már!!!! egy pillanatig majdnem elhittem, hogy megjön a józan esze és valóban a kezét nyújtja, de végül mégsem. Landau egyik nap megkérdezte Hitch-t, neki miért nem ad tanácsokat, mint Grant, Saint, vagy Mason esetében. A válasz: ha beszélgetni látsz a színészekkel, az azért van, mert valamit nem jól csinálnak, amíg nem szólok egy színészhez, azt jelenti, hogy maximálisan elégedett vagyok a munkájával.

A legemlékezetesebb jelenet nem is a film végi finálé, amihez a Rushmore-hegyi emlékművet használták fel - nem mindennapi helyszín az is biztos -, hanem a kétfedelű repülőgép támadása, a pusztába kicsalt Grant ellen. Ez utóbbi jelenet akkor is ismerősként fog visszaköszönni, ha soha életben nem láttad a filmet, hiszen nagyon sokszor parodizálták, vagy csak említés szintjén folytattak róla eszmecserét. Zsenialitását az arctalanság adja - hm. Párbaj? -, ugyanis a pilótát nem látjuk, csupán feltételezni lehet, hogy Vandamm Lith nevű bérence irányítja a masinériát, aki a film további részéből hiányzik, és úgy eltűnik, mintha soha nem is létezett volna, senki még csak meg sem említi, hogy mi lett a sorsa. Hitchcock pontosan tudta, az növeli a jelenet félelmetességét, hogy nem látjuk a gyilkost, csupán egy fékeveszett gépet. Nem mintha nem lenne önmagában is hátborzongató, hogy valakire egy repülőgépről vadásznak. 

A film vége mintegy álomszerűen kínálja ezüsttálcán a megoldást. Hát persze, hogy happy endel zárunk, egy ilyen film nem merne másképp, és ennyi kaland, és viszontagság után ez a minimum. Az előbb még a Rushmore oromról akartak szörnyhalált halni hőseink, most meg kacagnak egy elsőosztályú luxusfülkében. Hitch nem is akarja sokáig magyarázni a történteket, az azóta tucatnyi helyen visszaköszönő "gyorsvonat berobog az alagútba" freudi szimbólum pedig meglehetősen egyértelműen utal, hová is tartanak.

A forgatásról -

A filmet három millió dollárból készítették, és több mint háromszorosát hozta vissza. 1959. július 28-án mutatták be a moziszínházak, elsöprő sikert aratva, Alfred HItchcock kétséget kizáróan munkássága csúcsára érkezett. A Metro-Goldwyn-Mayer sztárrendezője lett egyetlen filmmel, Hollywood a lábai előtt hevert.

A történetet Ernest Lehman írta, akit Hitch házi zeneszerzője Bernard Herrmann ajánlott. Egy ebéd alkalmával találkoztak, és Hitchcock felajánlotta, hogy dolgozzon vele a következő projectjén, amely A Mary Deare katasztrófája lett volna.  Lehmant nem érdekelte a film, de Hitchcock annyira szeretett volna vele dolgozni, hogy úgy döntött akkor inkább másba vágjanak bele, felhasználva a Mary Deare-re kapott pénzt - mindezt az MGM jóváhagyása nélkül. Még úgy is, hogy ekkor Alfrednak csupán három kezdetleges ötlete volt, a téves személyazonosság, a gyilkosság az ENSZ székházban, valamint az üldözés a Rushmore-hegyen. Lehman eredeti elképzelése az volt, hogy megírja a csúcs hitchcocki filmet, amely az egész életmű koronája lesz. A Mary Deare katasztrófáját pedig végül Michael Anderson rendezte meg.

Az írás nehézkesen haladt, lényegében jobbnál jobb ötletek ugrottak be a közös munka során, mint a gyilkosság az ENSZ székházban, gyilkosság egy detroiti parkolóban, a nagy finálé Alaszkában. Végül a legtöbb ötletet elvetették, egyedül a film eleji ENSZ gyilkosság, és a film végi leszámolás a Rushmore-hegyen maradt meg. Lehman egy alkalommal még azt is felajánlotta, inkább keressen más írót, de őt nagyon zavarja, hogy nem tudja mi fogja ennek az egésznek a gerincét képezni. Az író ekkor már túl volt pár sikeren, mint az 1954-es Sabrinán, vagy az 1956-os Anna és a sziámi királyon. Hitch azonban megnyugtatta, hogy nagyon elégedett az eddigi közös munkával, és szeretné ha folytatnák, mert bár látszólag úgy néz ki a dolog, hogy nem haladnak semerre, épp az bizonyítja az ellenkezőjét, hogy nem bólintanak rá minden ötletre.

A forgatókönyvet végül Lehman öntötte végleges formába, az ő ötletei dominálnak. Például Hitchcock eredetileg azt tervezte, hogy a főhőst a gonoszok elcsalják egy pusztaságba, ahol megpróbálják megölni egy tornádó segítségével. Lehman nagyon finoman próbálta megtudakolni, hogyha ŐK csalják el, mégis hogy képzeli a rendező, hogy forgószelet generálnak? Végül Lehman már maga sem tudta, hogy változott át a tornádó kétfedelű repülővé, ami látszólag a növényzetet permetezte. Hasonló volt az elképzelés a Ford autógyárban játszódó jelenetről is. Grant egy munkással beszélgetett volna, és közben a háttérben mutatják, ahogy az első csavartól az utolsó lökhárítóig összeszerelnek egy autót. Végül az autó legördül a szalagról, és Grant ahogy kinyitja, kiesik belőle egy hulla. Hitchcock természetesen rajongott a semmiből előbukkanó hulla ötletéért, de Lehman gyorsan meggyőzte, hogy nem tudják sehogy beilleszteni a történetbe.

A végső leszámolás alapjául szolgáló ötleten is sokat kotlott kedvenc rendezőnk, fejben úgy nevezte Az ember Lincoln orrában, csak épp várt a megfelelő íróra, aki a neki tetsző formába tudja önteni. A központi történeten Hitchcock ekkor már kilenc éve munkálkodott. Gerince egy Otis L. Guernsey Jr. nevű újságírótól származik, akitől a rendező 10.000 dollárért vett egy hatvan oldalas történetet. Az irományban egy utazó ügynök a Közel-keleten próbál boldogulni és közben összekeverik egy titkos ügynökkel. Guernsey a Vagdalthús hadműveletből merítette az ihletet, amit még a II. Világháború alatt alkalmaztak az angolok a németek ellen. Kreáltak egy fiktív titkos ügynököt, és míg a németek őt követték, a valódi nyugodtan és zavartalanul tevékenykedhetett. 1956-ban ebből is készült közvetlenebb feldolgozás, A sosemvolt ember címmel.

A szereplőválogatás sem ment könnyen. Hitchcock a Szédülés forgatásán megemlítette az Észak-északnyugat ötletét James Stewartnak, aki feltételezte, hogy a címszerepet neki szánja, hiszen ekkorra már számos filmben dolgoztak együtt. A makacsságáról híres rendező azonban Grantet akarta a szerepre, de egyúttal Stewartot sem akarta megbántani. Így akkor ajánlotta fel Stewart számára a szerepet, amikor az már leszerződött az Egy gyilkosság anatómiájához, és kénytelen volt visszautasítani Tornhill szerepét. Valójában Hitch a Szédülés sikertelenségét annak tulajdonította, hogy Stewart túl öregnek látszott, és bár Grant volt az öregebb négy évvel, a vásznon mégis sokkal fiatalabbnak hatott. Az MGM ráadásul Gregory Pecket akarta a szerepre, de persze Hitch ragaszkodott eredeti elképzeléséhez.

Grant eredetileg szintén vonakodott elfogadni a szerepet, mert fenntartási voltak a karakter életkorával. Tornhill jóval fiatalabb volt mint ő, de végül Hitchcock és a sztárgázsi meggyőzte. 450.000 dollárt kapott a szerepért, valamint százalékos részesedést a bevételből. Ugyanakkor megbüntették 315.000 dollárra, mert kilenc héttel túllépte a szerződésében foglalt időt. Arra is rájöttem, hogy Grant volt az aranykor George Clooneyja, ugyanaz a vigyor, ugyanaz a lazaság. Ahogy a legnagyobb problémákból kimászik, ahogy kezeli a helyzetet, ahogy csajozik, ahogy viccelődik a halál torkában, ahogy a riposztokat osztja, és még sorolhatnám. Az ember ki se nézné belőle, hogy a forgatási szünetekben tizenöt centet kért minden egyes autogramért a rajongóktól. Hogy karaktere mennyire következetes, azt a pontosan kimért operatőri munka is alátámasztja, Grant szinte az összes jelenetben a bal oldalon helyezkedik el.

Grant megjelenése annyira tökéletes minden percben - a legjobb öltönyt viseli, amit valaha filmben felvettek - mintha nem is az életéért futna árkon-bokron keresztül. Ráadásul nem átallanak erre lépten-nyomon utalni még a filmben is: Hogy ön micsoda jó öltönyt visel Tornhill úr. Ezt Grant hozta magával a való életből. Amikor Landau először találkozott vele, első mondata neki is az volt, mennyire jó öltönyt visel, minek következtében Landau filmben viselt öltönyeit is Grant házi szabója készítette. De mai napig vannak színészek, akik Grantet veszik alapul, pl. Tom Cruise bérgyilkosa a Collaterálban, vagy Ben Affleck, aki szintén menekül a Felejtés bérében. Mára azt se lehet tudni, hol készült az öltöny, mert egymásra licitáltak a szabóságok hogy márpedig ők szabták.

A sztár szerette volna, ha Sophia Lorent választják mellé, és noha Loren is benne lett volna, szerződése másik filmhez kötötte, így kénytelen volt elutasítani a megkeresést. Az MGM sem Saintet képzelte a női főszerepre, Cyd Charisse viszont HItchcocknak nem tetszett, így végül győzött a direktori erőszak - meg persze a tény, hogy Saint szőke volt. A jó öreg Alfréd még a Bergdorf Goodman New York-i ruhaboltba is elvitte, hogy kedvére vásároljon ruhákat, mert amit az MGM kelléktárából felajánlottak a filmhez, az maga volt a botrány, és a középszerűség.

Természetesen Hitchcockot a közelébe se engedték az ENSZ székházhoz, így a külső felvételeket rejtett kamarákkal rögzítették, és bár csupán pár perc míg Grant felmegy a lépcsőn ez is eltartott egy teljes napig, mert folyamatosan járkáltak rajta emberek, amikor pedig véletlenül nem, felismerték Grantet és máris rohantak hozzá autogramért. A belsőkkel már semmi gond nem volt, lévén azokat műteremben vették fel. Ahogy az erdei jelenetek is az MGM területén forogtak, így pénzt spóroltak. Ahelyett, hogy Dél-Dakotába utazott volna a stáb filmezni, inkább ültettek száz darab fenyőfát. Ötletes. Természetesen a Rushmore-hegy is egy díszlet, hiszen a nemzeti park sosem adta meg az engedélyt a forgatásra. A kétfedelű egy Kanári típusú II. Világháborús vadászgép, természetesen a robbanást az olajszállítóval már modellekkel vették fel, de mai napig nem lehet észrevenni a különbséget, nem úgy mint Hitch korábbi munkáiban. Megkapjuk a szokásos cameot is, ugyanis rendezőnk szeretett vicces pillanatokat okozni felbukkanásával. Ezúttal nem mondom el, hol bukkan fel, meglehetősen nyilvánvaló. Ezek a cameok véleményem szerint még jobbak is, mint Stan Lee felbukkanásai, ahol az utóbbi időben mindig ragaszkodnak valami bárgyú szöveghez is.

A film nagyon hosszú, 136 perces, de ez nem igazán érződik meg rajta. Mégis az MGM azt kérte a rendezőtől, vágjon ki belőle negyed órát, hogy a játékidő két óra alatt legyen. Hitchcock ekkor átnézte a szerződését, amelyben az állt, hogy az övé a végső döntés joga a vágási munkálatok során, úgyhogy nemes egyszerűséggel elküldte az MGM-t a picsába. Bízzák csak rá, majd ő tudni fogja mi lesz a jó, végül kevesebb mint öt másodpercet vágott ki a teljes filmből. Ennek ellenére Saint egy mondatát a vonaton újraszinkronizálták, mert túlságosan kockázatosnak találták ha a szex szóba kerül - a zseniális magyar szinkron azonban korrigálta ezt a malőrt, így a filmet fokozottan érdemes szinkronnal - legalábbis az első magyar szinkronnal - megtekinteni. Az MGM szintén szót emelt Landau jeleneteinek megvágásánál - ne legyen annyira buzis -, de természetesen ezek is érintetlenül maradtak.

A zenéért - mint említettem - Herrmann felelős ismételten, nagyon jó témák váltogatják egymást, valahogy az egész film komolyságát oldják kicsit, könnyedebbé varázsolják, mintha tényleg csak egy hétvégi kiruccanásról lenne szó. Ugyanakkor kiválóan fokozzák a feszültséget ahol kell. Megemlítendő még a film dinamikus főcíme, melyet Saul Bass tervezett, és ezáltal a világ első, mozgó főcímét alkotta meg. Mindazonáltal, hogy miért ez a film címe, az a mai napig vita tárgyát képezi. Elméletileg csupán egy munkacím volt, mert akkor még New York és Alaszka jelezte volna a két végpontot, és végül nem találtak neki jobbat. De persze utalhat arra is, amerre végül hősünk útja az államokon át vezet, vagy éppen egy mondatra a Hamletből. Hogy még jobban borzoljam az idegeket, a magyar címmel semmi gond, ilyen égtáj létezik az iránytűn. Az angolban viszont nem North by Nothwest-nek mondják, hanem North-Northwest-nek és így nem jelölnek egyetlen égtájat sem. Vagyis a film címe ebben a vonatkozásban nem jelent semmit.

A film kasszasiker lett - 500.000 dollár egy olyan nyitóhétvégén, ami nem hosszú hétvége volt -, és három Oscarra is jelölték, de egyet sem kapott meg. Hitchcock bár megújulni képes volt a következő években, bejáratott témáival ekkora sikert soha többé nem ért el. Így bár a hidegháború még csupán most tetőzött, a menekülő ember aduászát, aki a véletlenek szerencsétlen játéka folytán válik főszereplővé, ekkor játszotta ki utoljára. Az új korszakban már a profi ügynököké a főszerep, akiknek jogosítványuk van gyilkolni. Kicsit olyan tehát ez a film, mintha valóban átadná a stafétabotot James Bondnak. De a legtöbb naplementében is pont az a szép, hogy utoljára még megmutatja szikrázó sugarait. Hát egy ilyen napsugár az Észak-északnyugat is a hollywoodi aranykor alkonyában.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!